Azt mondja nekem a barátom (nem, nem a sifferbandi; az nekem nem barátom, hisztis picsák nekem nem barátaim, hisztis picsának itt vagyok én, és két dudás, tudjuk), hogy túlreagálom ezt a kormánynemváltást, a megígért nememlékműileg bezárólag. Szedjük ezt össze.

Mostanában történt, hogy bizonyos komoly érdeklődés mutatkozott magyarország irányában a magyar és külföldi sajtó szempontjából azzal kapcsolatosan, hogy magyarok továbbra is a kushadva talpnyalók szervilis szibaritavázai kívánnak maradni, amennyiben ez együtt jár az államilag dotált gázrezsón elkészíthető tejfölös krumplilevesben kirajzolódó jövő körgangos változtathatlanságával.

Igen, ezt én sem értem, de tessék engem is megérteni: egyrészt tegnap volt a költészet napja, másrészt a hétkerben nőttem fel, kádár alatt, így értek bizonyos traumák, már ami a múlhatatlan pártállam boldogtalanságának szükséges unalmában nyert feloldhatatlan örökkévalóságot. Mit ne mondjak: a forró nyári napok parizeres zsömlés vaskorlátnak támaszkodását csak néha oldotta valamelyest némely, a hatodikról magát a mélybe vető öreg néni elsuhanó, színes izgalma, akik halálukban viszont már elmulasztottak ügyelni az udvar kockakövén szétfolyó koponyájuk beljellegének szemérmetlen kitárulkozására. És én ugyan akkor még csak cirka öt, öt és fél éves voltam, azaz nem értem fel egy harmadik ciklusát végighisztizni kezdő miniszterelnök (lásd később) életciklusának kétharmadával sem, azzal azért tisztában voltam, hogy ennél már nem lesz jobb. Igen, kádár a mi apánk, brezsnyev meg a nagyapánk, és esszük a parizeres zsömlét, valamint időnként leveti magát a gangról egy néni, viráglocsolás közben. Vagy helyette.

Hisz minek locsolni a muskátlit. Ezeknek meg főleg minek.

És nyilván vátésznak bizonyultam már akkor is, mert a következő héten szintén aláhullt egy kombinészínű folt a gyerekszobaablak előtt. És bár harminc éve elköltöztem onnan, így nem tudom, folytatódott-e a folyamat, ami az öregnénik meghalásilag értett jobbanteljesítésében kulminálódott, azóta sem hagyni nyugodni a gondolat: meddig mehet ez tovább? Meddig hagyjuk, hogy megismétlődjön az, ami már volt, dacára annnak, hogy már akkor sem volt jó, amikor volt? Meddig hagyjuk, hogy semmi se változzon? De semmi se, még az a kurva parizeres zsömle se? Vagy, ha másként nem megy: mikor fogynak el már végre az öreg nénik a hatodikról?

Mert, kedves barátom (nem, nem a siffer, továbbra se): ha te nekem nagy bátran elmondod a telefonba, hogy amikor én beleírom a fészbukon egy kommentbe, hogy a zsidógyerek is azt mondta a gázkamrában, hogy nem kell minden szart mellre szívni, meg hogy a túlméretezett hisztéria az az, amikor fodbaldrukkerek derék hada felgyújt egy tévészékházat, meg amit még a közelében talál, vagy a túllihegés csimborasszója, ha valaki, aki nagyon nem szereti a zsidókat, gyorsan kiirt belőlük vagy hatmilliót, és hogy akkor énnekem nincs igazam, és nem mondod, miért nem, hanem mert csak, hogy a klasszikust idézzem, és hogy nem telefontéma, no, akkor én megkérdezem tetőled, már nem telefonban, csak utólag, a blogomba, hogy bazmeg, miért nem kommenteled a hülyeségemet a fészbukon? Hogy az emberek, de legalábbis a barátaink, hogy azok is lássák?

Ja, hogy azért? Mert látják?

Édes, drága barátom: elmondom én neked, mi a hiszti. Az a hiszti, amikor valaki a győztes választás másnapján, amikor annyi mindennel foglalkozhatna, például válaszolhatna a nemlétező gratulációkra például, vagy bánom is én, kint a kertben olvasgathatná a langyos, bocsánat, férfiasan meleg tavaszban az élére vasalt pártmédiát, első dolgai egyikeként jelzi a szabaccságtéri emlékezetátépítő középítőmunkásnak (mindegyik az, a különbség a júdáspénz mértékében van), hogy akkor kéne kezdeni. Mert igen, korábban azt mondta, hogy pészach, vagymijakurvaélet, a húsvétszarság után kéne kezdeni, de most szólt ide neki a belső vonalon a lajosárpi, hogy kétharmad van. Megint. És hogy nem, nem demokrácia van. Ilyen megbeszélős demokrácia meg főleg nem van, az tegnap volt, vagy inkább tegnapelőtt. Hanem most kétharmad van, ami legalább egy harmad demokrácia és két harmad nemzetiegyüttműködés, egyben. Mint a vasengó: csak megnyered a választást, és már építhetsz is. Ez tehát minőségi ugrás, így már túlhaladott álláspontot képvisel az, aki nem képes visszafogott, konzervatív eleganciával szívből utálni az összes rühes, kurva zsidót.

És, lőn: már szinte napok sem telnek el, az egyik hű szolga hadat üzen Norvégiának, a másik meg Strasbourgnak, úgy, ahogy van. És én ezek után nem hiszem, hogy ne lenne szemernyi realitása a Brazília elleni tengeri offenzívának abban a nem túl valószínű esetben, ha kiderülne, hogy a Felcsút ese mégsem jutott ki a legközelebbi, Rióban megrendezendő, fodballal kapcsolatos nacionalista seregszemlére. Mert ugyan sokáig tart átalakítani a Szundi motorost atomtengeralattjáróvá, de mire való a közgép, ha nem az erre kiírt közbeszerzés megnyerésére. Aztán majd, hogyne, építünk is, támadunk is, abban nem lesz hiba. Egyszer. A négyes metró is hogy megépült, persze sajnos, de azért megépült: egyszer. Az egyszerben nálunk sosincs hiba.

Ami viszont a mostot illeti: Magyarország egyharmada éhezik. Valamint funkcionális analfabéta. És ezek nem látszanak, mert be vannak rohadva széjjelleszart zsákfalvaikba, ahonnan lassan már ellopni sincs mit. És a többi sem siet a segítségükre, hanem kussol, mert elveszti a melóját, elbukja a tendert, elveszik a párizsis zsömléjét. És inkább szavaz a jobbikra, ha már. És bár nekem is vérzik a szívem a bánáti bazsarózsák lokátorsújtotta sorsa miatt, voltaképpen kurvára leszarom az összes bánáti bazsarózsát. Mert amíg egy, egyetlen egy építményt fel lehet húzni ebben az országban, amelyről úgy volt, hogy előbb beszélünk a felhúzásáról, de most inkább mégis hazudtunk, és nem beszélünk, és amelyet azért kell felhúzni, hogy azt hazudhassuk, hogy nem mi öltük meg a zsidókat, pedig nem is azért, hanem azért húzzuk fel, hogy elmehessen az a sok szegény, norvégalapüldözött náciköcsög megemlékezni a hortimiklósról, akit azon a képen ugyan látszólag megbaszott egy németturul, de mi tudjuk, hogy az egy érdekházasság volt ugyan, de valamennyien élveztük, nos, amíg ez így volt, addig én személyesen köpök le minden kibaszott bánáti bazsarózsát. Pedig nem is eléggé vagyok elhíresült nyelvész hozzá. Sőt, harcolni fogok akár még bazsarózsaholokausztért is. Ha ez az ára.

Nézd: te tudod, én nem vagyok egy valaki, sőt, épp csak kicsivel több, mint egy bazsarózsa. De remélem, mire meghalok, nem az lesz életem fő műve, hogy nem épült meg valami katonai bizbasz valami caterpilláros túrabakancsban élménykirándulós újgazdagoknak fenntartott turistacélpont mellett, hanem hogy a magam szerény módján tettem például az ellen, hogy az ilyen megélhetési pártatlanok, mint ez a siffer, meg mint a közös barátunk is a hávégénél, miközben a maguk szerény, kiegyensúlyozott módján kiszolgálják a rendszert, legalább egy kicsikét szarabbul érezzék közben magukat. Mielőtt mások fogják magukat még náluk is szarabbul érezni, talán éppen őmiattuk. Hogy ne higgyék a többi hülyék, hogy a hitleráj is egyedül a hitler hibája volt, és a zsidókat sem ők ölték meg, hanem a strurmabteilung. Meg a sors, vagy bánom is én, a ludvérc. Hogy ők végig pártatlanok voltak, hisz mindenki láthatta, mennyire nem voltak ott. Tanújuk rá a bazsarózsa.

Akkor hatmillióan haltak meg, és igen, részben az ilyen bazsarózsák miatt. És az nagyon sok. Az annyira sok, hogy ahhoz képest kurvára másodlagos, hogy igazam van-e.