A kurrens magyar gazdaság kilábalásának egyelőre három gátja látszik lenni az orbánizmus eszmerendszerében: a számok, a nyomorultak és a cigányok.
A számok első látásra csodálatos világáról tudnunk kell, hogy azok nem a barátaink. A kormányzat arra kapott ugyanis felhatalmazást, hogy az egykulcsos adó bevezetésével és egyéb zseniális intézkedésekkel segítse a gazdagokat, főleg a gazdag gyerekeket – akár a szerényebb jövedelműek rovására. Tekintve, hogy a kormányzat egyéb adócsökkentő lépéseket is bevezetett, felháborító, hogy a bevétel drasztikus csökkentésével sem sikerült a tavalyi hiánycélt tartani! Hozzátéve, hogy az idei költségvetési sarokszámok is buktak, ami miatt majd például árvízvédelemre már nem fogja futni a januári(!) zárolások miatt, egyértelműen mutatja, hogy a számok, sőt, az egész matematika az elmúlt két évtized zűrzavarából örökölt csökevény, így, mint minden ehhez hasonló idegen béklyót, ezt is nyilvánvalóan leveti magáról a nemzettest. Ezentúl tehát a számokat kétharmados többséggel választja a zorbánv parlament, természetesen egyéni képviselői indítványra. (Folyosói pletyka, hogy a kettőezer-egyes után ezentúl rögtön a kettőezertíz fog következni, bizonyos esztétikai és politikai megfontolásokból. Igaz, emiatt módosítani kell az aritmetika egyes axiómáit, elsőként a Peano-féle axiómarendszert, de a Nemzeti Felemelkedés érdekében semmi sem drága, az Alkotmány alaptörvény meg nagyobb baromságot is kibírt már.)
Ami a nyomorultakat illeti: látnunk kell, hogy hazánkban elviselhetetlen méreteket öltött bizonyos (nem magyar! hogyne!) társadalmi csoportok lélekszáma, ezen változtatni tehát nemzeti kötelesség. Nincs ezen mit kertelni, ki kell mondjuk egyenesen: Magyarországon túl sok a tartósan segélyre szoruló inaktív, beteg és rokkant (nem magyar! meg ne halljam még egyszer!) ember, a munkanélküli, illetve a cigány. A beteg vagy más okból nem dolgozó emberek úgy lesznek kevesebben, ha kevesebb pénzt kapnak. Ha tehát csökkentjük a táppénz mértékét, a munkanélküli segély jogosultsági idejét, illetve a közmunkára szánt állami támogatást, valamint a rokkantnyugdíjasok számát, nyilván kevésbé éri meg betegnek, nyomorultnak és nyomoréknak lenni. Így már mindjárt logikus: ha majd nem lesz pénz táppénzre, segélyre és közmunkára, ezek az emberek hirtelen mind a nyolcszázezren be fogják tölteni a huszonnyolcezer betöltetlen állást – van, amelyiket ezek szerint mindjárt többször is. Ha pedig mégse, a gyógyszerkassza megnyirbálása majd megteszi a magáét – bár hírlik, azt sem a zemberekkel fizettetik majd meg. (A szalonkák, récék és vadludak mindenesetre már tiltakozásukat fejezték ki.)
Maradtak még a cigányok. Azok egyrészt le lesznek rendezve a fenti előremutató szociális lépések hathatós segítségével, másrészt a jobbik majd ad nekik két pofont és hazazavarja őket. Azok ugyanis meg arra kaptak felhatalmazást. Ami kétségkívül elegendő intézkedés, ha tekintetbe vesszük, hogy hazánk kétharmada egy bizonyos vonagábor szerint jobbikos. (Ezt egyébként a magam részéről vitatnám: Kálmán szerint, ha a cigánygyűlölet a belépő, inkább négyötöde az. Neki meg hiszek, gyakran jár-kel a nép között, amióta masszívan iszik.)
Itt tartunk tehát. Ami még a fentiekből kimaradt, arról majd hamisítunk egy hírt, csak tolja ide még egyszer a képét a Cohn-Bendit. De az se baj, ha nem meri idetolni: kimegyünk mi Stockholmba meg Berlinbe, vagy egyéb cenzorizált diktatúrákba, és nem szarozunk, megkérdezzük mink a Bolgár Györgyöt meg a Heller Ágnest az akármiről. Ha meg véletlen botrány lesz, majd nézünk hülyén, hogy a legelőnyösebb arcunkat mutassuk a tökvéletlen odatévedt huszonnyolc fős köztévés közvetítőbrigádnak.
Addig sem kell itthon hülyének lenni. Azt már unjuk. Azt csináljuk tizenhárom éve. De most legalább már az egész világon tudják, hol lakik a kutyaúristen.