Van abban valami megkapó báj, amikor magyarország felkent kormányzója miniszterelnöke interjút ad egy bizonyos hajdúpéternek.
Ez az a hajdúpéter, akinek sajátos parkolási szokásai széles körben váltottak ki felháborodást, és akinek felesége háromhetenként ülésezik különböző aktfotósok műtermeiben – hogy kettejük egyéb, napi rendszerességű bulvárjelenlétének további vidám részleteiről már tényleg ne is beszéljünk. Ez az ember, vagy mi, ez az entitás olyan, hogy ezt egész egyszerűen nem zavarja, ha egyszerre két rokkanthelyet foglal el benzinfaló terepjárója; ennek nem gond, hogy bé neje szilikonnal kitömött dudáin legelteti szemét a fél ország izzadt férfilakossága; ennek ha a kisfia kórházba kerül, másnap már a fél ország tud róla. Komolyan nem vagyok biztos benne, hogy ha ebben a magyarországban nem lenne tilos a pedofília, a gyerekei is nem-e vetkőznének-e? Tudom, ez durva, de nem tudom kizárni: ez ugyanis odáig jutott, hogy az imént felsorolt események nem zavarják, mert ezért is, azért is pénzt kap: mindenért pénzt kap, hisz minél többet bukkan fel kiélt feje a bulvárlapok hasábjain, annál többet fog keresni. Ő fontos létforma: ő celeb, aki szorgos munkával küzdötte le magát a közszolgálati televízió képernyőjéről az atévén és a sztoritévén keresztül a kukackettes vasárnapi esti műsorsávjába. Ahol millióan nézik. Mert neki van nézettsége. Érdekli az embereket, hogy ő van. Ő népszerű. Ő.
Namármost: bizonyos szigorúan kényszerítő körülmények mellett el tudom képzelni, hogy egy tisztességes ország tisztességes miniszterelnöke ennek az embernek interjút ad. Mondjuk háborús helyzetben, ha már az összes többi lehetséges médiák gázmérgezést kapott a fronton. Vagy ha nagyon, nagyon be van lőve az államférfiú valami szintetikus vacakkal. Vagy teszem azt akkor, ha földönkívüliek elrabolták a mondott miniszterelnök összes gyerekét, és az internacionálét hallgattatják velük (gyurcsányferenc zenés-táncos előadásában, orrhangon), egészen addig, amíg nem pacsizik le ezzel az amorf életformával. (Szerintem egyébként hajdúpéter nincs is, csak az ufók csesztek el valamit, és ez az izé csak egy, a Vénuszon egy metánbuborékról visszacsillanó és háromszor megtekeredő röntgensugár okozta érzéki csalódás. Legalábbis remélem, hogy csak az.)
Namármost: tekintve, hogy ez az orbánviktor (szerintem szintén ufó, de róla majd máskor) nem drogozik (gondolom), háború sincs, és kedves gyermekeire is gondosan ügyel a drága édesanyjuk (meg a még drágább terrorelhárító központ), igazán nem tudok mire gondolni. De szerencsére orbánviktor, a Nagy Ember segít:
„Az ütemérzék a legfontosabb a magyar politikában. Akkor kell meghozni egy szigorú döntést, amikor már az egész ország úgy gondolja, hogy most már igazán meg kell hozni azt a döntést. […] Ezt a pillanatot kell eltalálni, ez teszi művészetté a magyar politika irányítását. […] Most vagyunk abban a helyzetben, hogy tíz emberből kilenc azt mondja, hogy ez (ti. Gyöngyöspata – a szerk.) így nincsen jól.”
Ja, vagy úgy: médiaprostinak tetszünk lenni. Ez esetben nincs több kérdésem: a lényeg tehát a népszerűség, a különböző mennyiségű harmadok megszerzése utáni hajsza. Innentől már joggal merül fel, hogy egyáltalán ne legyenek adók, ingyen legyen a sör, a cigányok meg, gondolom, dögöljenek meg. Már amennyiben mindez jótékonyan hat a nézettségre.
És ahogy én ezt a nyomorult országot elnézem, meg az embereket benne, efelől nincs kétség.
