Vannak dolgok, amelyekhez az ember nem ért.
Kész, mindegy, el kell fogadni, bele kell törődni. Nem lehetsz egyszerre Messi és Dawkins – de az esetek jelentős részében egyik sem: olyan ugyanis nincs, hogy szeren lógva leszel világhírű: Karinthynak nem is jött össze. (Bár igaz, Jim Morrisonnak meg Kurt Cobainnek egy másik szeren igen.) De mondjuk szerettem volna pilóta, sőt, űrhajós is lenni – sőt olyan űrhajós lenni, aki ráadásul olajfúró jómunkásember is, és nagybátran fennmarad azon a baszomnagy aszteroidán, hogy beélesítse a zatomot. (Ebből mondjuk az apaság és a velejáró világszép kisleány egyelőre összejött. És az is valami.)
És vannak olyan dolgok, amelyek fennen világló, szent érthetetlenségük okán oly érinthetetlenek, hogy eszembe sem jut, hogy esetleg érthetek hozzá. Mert olyan nagy dolgok. És ilyen a közgazdaságtan. Meg a biciklibelső-szerelés.
Kezdjük a nehezebbel: biciklibelső. A helyzet az, hogy két dolog volt gyerekkoromban, amit szinte minden rendes fiúgyermek fel tudott mutatni (már a pöcsén kívül), és nekem pont az a kettő nem volt meg: az apa és a bicikli. Illetve bicikli volt: fasza, kék és Camping típusú – de minek, ha egyfolytában le volt eresztve a gumija! Nos, apám ennyire se volt: a vérszerinti, mikor ilyen bonyolultabb dolgok jöttek volna, hogy nagyobb a gyerek, ergó jön a biciklibelső-szerelés, okosan lelépett; a nem rendes, az ún. nevelőapám meg ivás mellett nem mindig ért rá odafigyelni ilyen fontos dolgokra, mint a gyerek biciklizése. Engem, szaros kölköt meg nyilván nem engedtek a canga közelébe, nehogy a végén még megszereljem íkúból; így az rendesen a panelház pincéjében rohadt, reménytelenül leeresztve. Nem csoda, hogy sokáig hittem, hogy a panelházak pincéje semmire nem való, csak selejtes szarok tárolására, és ebben valójában nem is tévedtem sokat. Azt is hittem viszont, hogy a biciklibelsők lélektana, mit lélektana, misztikuma emberfeletti titkokat rejt magában, és így mint olyant, jobb nem bolygatni.
Ez utóbbiban viszont tévedtem, de ne szaladjunk ennyire előre! Itt van ugyanis a másik, a közgazdaságtan: ez egy kemény meló, nem csoda, hogy annyian belebuknak. Az már azonban komolyabb, amikor az se megy, hogy legalább úgy tegyen a pubi, mintha értene hozzá! Itt van ez a fényes tekintetű levente, vagyhogymondjam, ez a botond, aki buzogányával beveri keményen: ez a matolcsigyerek például számos jelét adta neki, hogy nem ért hozzá. De nem is, hogy nem ért hozzá: ez folyton odaszarja az ember egyébként hozzá nem értő orra alá, hogy nem ért hozzá. Szinte kérked vele. Ezt például a statisztika nem zavarja, őszerinte nem ér kár, ha 14 hónapig lenyúlja a befizetéseimet, ez megfojtja a magánnyugdíjamat az érdekemben, bár bevallja, nem ért hozzá, az ő erkölcstelen tagságát is a felesége intézte neki. Ő még mindig 4-6 százalékos növekedést vár attól, hogy nem lesznek nyugdíjasok, csak közmunkások, ez kipaterolta az IMF-et, és szerinte a svájcifrank akkor jó, ha százhatvanat ér. Hisz számára nincs külföld, és különben is, szar a pénzük. De neki a hazai gazdasági érdekegyeztetés is csak akkor ér valamit, ha a történelmi egyházak képviselői is részt vehetnek benne. (Jó, a zsidókat még értem, de az érsek mit szól bele? Megáldja a dzsídípít?!) És a legújabb: ennek nem elég a szélkálmán, ennek a vekerleterv kell. Nem tom, hortiistvánterv nem lesz? Azaz: két pofon a jobbiknak, aztán benyalunk csontig valami gusztustalan diktatúrának, és Felvidék hazatér?
Határozott érzésem, hogy ez a meglepően szánalmas teremtés a gazdaságpolitikai létezés azon szintjén tengődik, amit a való világban már elektrosokkal kezelnének. Nem azt mondom, hogy bolond: legfeljebb metaforaként akarom használni a kifejezést. Ő „politikai bolond”: megnyilvánulásai , elképzelései, egész lénye egy vicc: őt még a fideszesből liberális szalonnacionalistává vedlett véleményvezérek se szeretik, pedig ők még Molt is vennének, devizahitelre. Ő az, aki épp arra, aminek lennie kéne, nem alkalmas: ő az a trónörökös, akiről nem beszélünk a nagypapa jelenlétében, mert ránk borítja a levesestálat. Ő az a bálna, akit még a legelvetemültebb grínpíszes se tuszkolna vissza a tengerbe – sőt, baltával loccsantaná szét a fejét, hogy ne szenvedjen. De őt még a leglelkesebb bioszfaktos kamaszlány is agyonverné a kis növényhatározóval: és utána sem állna le vizsgálgatni, mi volt az.
És persze semmi gond nem volna ezzel az emberrel, ha mondjuk kondenzátorvásárlásban segítene az elektroboltban („Kiment a házivízmű, mi?”), vagy ha a füvet nyírná fröccsért a hátsó kertben, de megengedem, még akkor sem, ha komplikált kézsebészeti műtéttel varrná vissza a fél kezét valami részeg baromnak, aki flexszel akarta kinyitni a kőbányait. Akárhogy is: sok mindenhez érthet, nem vitás; de minden ember életében vannak dolgok, amikhez az az adott ember nem bír érteni, mert alkatilag alkalmatlan hozzá: neki, akárcsak nekem, talán ezek egyike lehet a közgazdaságtan. Ennyi közös tehát a jelek szerint van bennünk.
Több nincs: ma ugyanis kedves, egyébként alföldi tanyasi vadállatok által felnevelt, ennek okán is felettébb szeretett és tisztelt feleségem szerint én meg fogom javítani a babakocsi gumijának belsőjét. Jelentem, sikerült, tehát egy démon kilőve. Most már ehhez is értek.
Gyuri: nekem továbbra is kimaradt a közgazdaságtan. Belevágunk?
