Az ember gyanútlan elmegy nyaralni, pillanatra nem figyel oda, és tessék, tönkremegy közben a világ.
Mert mi van, ugye. Fogja az ember a családot, meg a család csomagjait, és felpakolja mindezekkel a szuzukit. A feladat lehetetlen, de nem kell kétségbe esni, menni fog, csak értelmesen kell hozzányúlni. Nincs más feladat, csak szépen élére kell rakni a családot, aztán, mikor már a kedves családtagok be vannak szorítva a csomagok közt keletkező lyukakba, jöhetnek a további csomagok a csomagtartóba, valamint a családtagok által mégis üresen hagyott helyekre: láb közé, hónalj alá, egyéb kihasználatlan résekbe okosan, helytakarékosan beerőltetve. Minden csak intelligencia, valamint fasiszta hajlam kérdése: nagyobbik gyerek szájába például tartalék gyertya, izzókészlet még pont belefér. Legalább nem beszél annyit út közben. Hacsak nem akarja szétharapni a helyzetjelzőt.
Ezt követően, mármint miután a babakocsit is sikeresen összelegóztuk a bicikli gyerekülésével, és középasszítottuk a háromnegyed éves, de már most tízegynéhány kilós csecsemő (igen, tudjuk, hogy jól fejlett a gyerek) legfeljebb kettő, uszkve három mázsára rúgó babakelengyéjét, indulhat a karaván. De csak finoman: száguldozni nem szabad, tehát sztrádára nem hajtunk fel: különben is, drága. Apa meg jól vezet: bukkanó előtt, jobbos kanyarban a négy-öt nyergesvontatót gond nélkül előzi, akár az egyszeri tökös béemvés közvetlenül a hamvasztása előtti héten.
Mindezek ellenére azonban ha a család mégis megérkezik a célállomásra, önfeledt nyaralásba kezd, azaz rohad a napon, figyelve, amint apa a húgymeleg velenceitóban és a szintén fogyaszthatatlan sörszerű fosban ázik napokig. Mindeközben az ember egyrészt tehát iszik, másrészt tehát részeg, harmadrészt tehát nem olvas napilapot, laptopot ki se nyitja (ha első nap kilopták volna a faházból, azt se vette volna észre), rádiót, tévét meg ugye elvből se. És mikor ránéz már végre a netre, mert érdekli, döntésképtelen legkedvesebb főnöke képes-e volt-e eldönteni, elkövetkező hét melyik napján legyen a marha fontos találkozó a partnercéggel, véletlen megnyitja a hírportált, hol is olvassa, miszerint konkrétan percre pontosan éppen most dől össze az Európai Összefogás Rendszere.
És az ember meglepődik, pedig nem kéne. Az ember számára ugyanis már régen nyilvánvalóvá vált, hogy ezek az európai uniósok bizony, mondjuk ki, ne finomkodjunk: felettébb bátortalanok. Ezeknek már az is gondot jelent lányos zavarukban, hogy kezdjenek valamit azzal, hogy bizonyos tagjaik a sajtószabadság, a magántulajdon, vagy akár az alapvető emberi jogok kapcsán kezdenek idióta ámokfutásba. Ezek után nem csoda, hogy az, hogy déli barátaik kulturálisan determináltan jobban szeretnek élni, mint félretenni, megoldatlan probléma elé állítja őket.
Mondom, az ember ezen nem lepődik. Az ember azon lepődik, hogy egy olyan felkészült szakemberekből álló brigád, mint amilyen ez az eu, miért nem adaptálja a talán unortodox, mégis felettébb hatékony tagországi módszerek némelyikét. Mert ki mondta, hogy a korrupció ördögtől való volna, pláne a mutyiknál közbeszerzések során? Vagy hogy a magántulajdon, a szerzett jogok szentsége kell, hogy vezesse ceruzánkat? Ugyan, ha ekkora gondot jelent a görög nyugdíjasok nyugdíja, miért nem ne építhetnének gátat Hollandiában, ha egyszer utaztatásuk napi hat óránál kevesebb repülőútba belefér? És egyáltalán, ki mondta, hogy ezeket a lusta délieket ne lehetne vidám németországi munkatáborokban munkára szoktatni?
Vagy miért nem kérdez az ilyen? Bármelyik családapa megmondja, mi módon lehet három-négy teherautónyi, teljesen összeférhetetlen holmit bepakolni a családi szuzukiba: Európai Uniót ennél nagyságrendekkel könnyebb összedobni. Még néhány teljesen felesleges, csak ballasztnak jó marhaság: görögdinnye, spanyolnarancs is belefér. Csak arra kell figyelni, hogy van, amikor, szembeszállva legnagyobb hatalommal, a feleséggel is, már tényleg hatalmi szóval kell kivágni valamit a francba. Mert van, ami már nemcsak szar, de büdös is.
Mert hát legyen már tartása az embernek.
