A demokráciatréning elvileg (szótagszámilag, magyarhelyesírásszabályilag) egy szó. Gyakorlatilag meg egy olyan összetétel, amit életben egybe még egyszer nem fogunk látni, azaz jobb, ha nem írjuk egybe, mert a végén még valaki úgy érti, hogy „rögzült szókapcsolat”, és elkezdi keresni a sportruházat címszó alatt. Jobb tehát külön írni, nehogy valaki azt higgye, dzsoggingolni kell benne.
A demokrácia ugyanis nem, vagy csak megszorításokkal alkalmas a vidám tornamutaványokra, Darab ideig el lehet ugyan játszani szőnyegen a szerekkel, meg a lólengés is lehet meghatározott ideig tréfás, testet-lelket felüdítő mutatvány, de egy idő után csinálni is illik valamit. A demokrácia meg aztán végképp nem olyan világverseny, ahol egy ideig mi vagyunk a favoritok, majd inkább mégse akarunk demokraták lenni, mert van jobb ötletünk. A demokrácia ugyanis nem ötlet kérdése. Az nem olyan, hogy összehívunk egy mítinget, hogy egyeztessünk a partnerekkel, majd jelentünk egy státuszt a felettesnek, még hozzá fyi. (For your information, tudniillik. És nem viccelek, a munkahelyemen tanultam. Igen, ahonnan ki akarnak rúgni. Igen, azért.)
Ezek megértése és fájó, de szükséges feldolgozása után kellene értelmeznünk kishazánkban bizonyos történéseket. Persze percig nem állítom, hogy ez könnyű, de megbízható értesüléseim szerint a fekete lyukak közelében egyébként is kemény az élet. Mert most nem is az, hogy bebasz az a kurva szingularitás: az minálunk nem okoz lelkileg törést senkiben, hogy semmi sem történik, még ha oly nagyon huzamosan sokáig sem. Végtelen idő és tér, ki nem szarik rá: vártunk mi már röntgenleletre az esztékában, zagsón. Meg aztán nálunk az idő és tér amúgy is össze van zavarodva: a szmogriadó például úgy működik, hogy vagy szmog van, vagy riadó, de a kettő együtt nem áll össze a jóistennek szarnak se. Edzve vagyunk: nekünk egy szmog már nem pálya, hacsak nincs felütve valami extra anyaggal. Mondjuk valami príma kis szmogadóval. (Jövőre az is jön, ne aggódjunk. Már ha ráfér a söralátétre.)
De tárgyra: van azért, ami még ebben a kontextusban is feladja a leckét a magyarnak. Itt van például ez a Nemzeti Stratégiai és Tervezési Hivatal és Jövőkutató Intézet, vagy hogy hívják – mindegy, a szingularitásban ez úgy néz ki, hogy hívták az előtt, hogy átnevezték volna az után, hogy megalakult volna az a bizottság, amelyik megtudta, hogy hogyan szabad átneveznie az előtt, mielőtt megszüntették volna a bizottságot, pont akkor, mikor végre kiderült volna, mi a neve a bizottságnak. Na ugye: a szingularitásban ez a folyamat picsafüst, fel se vesszük, az emtéi le se hozza, napi rutin, mondhatni. És tényleg, már csak ez a szingularitás, ez a földiekkel játszó, ez maradt nekünk. Más esélyünk ugyanis a jelek (továbbá az új választási törvény) szerint nem nagyon van. Becsüljük meg tehát ezt a keveset is. A végtelent, tudniillik. (Annál kevesebb nem létezik. Aki nem hiszi, számoljon utána. Megvárom.)
Mindegy: a lényeg, hogy vagy lesz, vagy nem lesz kutatva a jövő e kies hazában, az biztos, hogy nem kellene eltűnnie egy kamrakulcsnak se ottan, de a vécé-szellőzőablak riglivasa se lenne jó, ha elkopna véletlen. Mert akkor, nem tudom, de tán kiszökne a jövő azon a kicsike likon, és elszaladna hülyén az ájemefhez, hogy beáruljon minket, miszerint nem hogy szarok (voltunk) vagyunk (leszünk) ezzel az unortodoxiával, de ez az egész unortodoxia szar, ahogy (volt) van (lesz). Az ájemef meg biztos rögtön jönne ide nekünk zavarogni – de mit zavarogni: kérné az az időpontokat ezerrel. Mert szegénynek fogalma sincs, hogy egyedül mi tudjuk csak huszonharmincezeréven keresztül az összes aszteroida becsapódási esélyeit modellezni, de legyártani ezeket a böszme köveket is csak mi vagyunk képesek, sőt, kiskertekben hónapos retek helyett ki tudjuk termeszteni az összes aszteroidát, meg a megoldást a világ összes bajára. Csak kellően érett mangalicamarhatrágya köll hozzá, és megy az magától. Mi vagyunk tehát a szegény világ utolsó esélye. Nem csoda, hogy még a bruszvilisz is nálunk forgat.
Apropó: a feleségem szerelmes a bruszviliszbe. (Meg a sónkoneribe, de az most nem aktuális.) Ha látja valaki a faszit: üzenem, hogy eladó. Mármint a feleségem. Tudom, hogy ezen egy karsaidorottya beájulna, de megvannak az indokaim: nekem jutna egy kis pluszpénz piára, és ahogy kinéz, nincs más esélye a boldog életre annak a szegény asszonynak se.
Legalább őneki legyen jó. Ha már inni nem szeret.
