Elhunyt Cesária Évora.
A Zöld-foki-szigetek és annak köztársasága Afrika legnyugatibb pontjától ötszáz kilométerre van, nyugatra. Nevét is erről a fokról kapta; maga egyébként koránt sem olyan zöld. A szigetcsoport tíz nagyobb szigete közül kilenc lakott, öt kisebb szigete lakatlan. Nagyjából mindig meleg van, 24 fok legalább; nyáron kicsit még melegebb, közel 30 fok, de olyankor direkt jó, hogy folyton esik.
A szigeteket 1445-ben fedezték fel, de 1462-ig teljesen lakatlan volt. Csak 1532-ben gyarmatosította Portugália: a 16. században ugyanis elindult a rabszolga-kereskedelem Afrika és Amerika között, és ennek egyik állomása a szigeteken volt. (Így jutottak el az afrikaiak is a szigetre, addig egész jól elvoltak nélküle.) A portugálok sem érezték később különös gondjuknak, hogy a szigetek gazdasági életét fellendítsék, így az 1975-ben kivívott függetlenséggel az ásványkincsekben szegény ország még mélyebbre süllyedt: a forradalmi kormány elriasztotta a nemzetközi társaságokat, akik egyre inkább elkerülték a az országot. Nem csoda, hogy ma a Szigetek az egyik legszegényebb állam: négyszázezer lakosa fejenként mindössze 1400 dollárt termel évente, ami szép eredmény, de ezzel legfeljebb a virágzó Sierra Leone és Burundi közé lőheti be magát az ember.
A Zöld-foki Szigetek ennek ellenére mégis demokratikus jogállam, sőt, az egyetlen olyan afrikai ország, amelynek mind politikai, mind polgári szabadságait a Freedom House éves jelentései a legjobb kategóriába értékelik. Nyilvánvaló tehát, hogy ott még nem vezették be a nemzeti összefogás rendszerét, így több mint csodálatos, hogy ennek ellenére itt született 1986. november 17-én Nani, a portugál válogatott labdarúgó, a Manchester United játékosa is, valamint kicsit korábban Cesária Évora, minden idők egyik legnagyobb énekesnője.
Cesária, becenevén Cise 1941. augusztus 27-én született, São Vicentében. Az egyetlen helyi nevezetesség, a mélyszegénység őt sem kerülte el, de ha ez még nem lett volna elég, hét éves korában elvesztette apját is. Tíz évesen tehát árvaházba került, és bár nincsenek ismereteink a helyi árvaházak ellátottságával kapcsolatosan, azért kis segítséggel el tudjuk képzelni, milyen lehetett az. Mindenesetre a kislány már korán, tizenhat évesem énekelni kezdett a helyi matrózkocsmákban – sokáig gyakorlatilag a napi betevő viszkiadagja volt a jutalma. Többször férjhez ment, gyermekeket is szült, és a hetvenes években el is hallgatott, de a nyolcvanas évek közepén újra énekelni kezdett: 1985-ben el is jutott Portugáliába. Általa ismerte meg a világ a mornát, a portugál fado helyi változatát, és így vált a morna, a „zöld-foki blues” első számú énekesévé: ő énekelte meg talán legszebben ezt a melankolikus, keserédes elvágyódást, a tengerészek, az egymástól elszakított szerelmesek fájdalmát, és általában azt a reményvesztettséget, ami a Zöld-foki-szigeteken túl elenyész az óceán szegélyezte horizonton.
Bár ki tudja: hozzánk, magyarokhoz Egressy Zoltán drámája, a Portugál hozta el ezt az életérzést, amit az abból készült Lukáts András-filmből, de ha máshonnan nem is, Palya Bea énekhangjáról jól ismerhetünk. Nem, mintha nem lenne ismerős bárhonnan: a levert forradalmainkról, a semmire nem való kormányainkról, a közép-európaiságunk ellenére is szemrevaló nyomorúságunkról, a részegen sírva vigadásról, meg a mindenütt jó, de máshol még jobb érzéséről. Amiben élünk, idestova félezer éve. És amiben a jelek szerint még élni fogunk, évtizedekig.
Én 2008. április 8-án láttam őt először, és egyben utoljára. Éreztem, hogy több alkalom nem lesz, így én akkor azt a soványka kis másfél órát egyfajta áhítattal, szerelmes imádattal ültem végig. Szemem le sem vettem róla: figyeltem minden mozdulatát, ahogy minden eszköz nélkül, csak a zenére figyelve énekel – de azt is, ahogy a zenekart kvázi kényszerdolgoztatva komótosan hátravonult, hogy az odakészített, kerek kis dohányzóasztalra készített poharából kortyolgasson, a mellé állított kis székre lehuppanva rágyújtson. De két perc múlva újra a rivaldafényben állt, és gyönyörűen, mint saját gyönyörűségének a szobra, és úgy énekelte a Sodade-ot, mint előtte se, utána se, soha senki.
Cesária Évora 2011. december 17-én, szülővárosában halt meg, és ez azt jelenti, hogy innentől minden áldott nap nemhogy eggyel közelebb kerülünk mi is ahhoz a hosszú úthoz, de ő már nem lesz többé, hogy mutassa nekünk az utat. Dalai azok, amik velünk maradnak.
Descanse em paz, Cise!
