Édes Egyetlen Professzor Úr, Drága Imrus!
Egyrészt azér’ írok, mer elfogyott a budiban az ambipur és mondtad, te tudol szerezni kutatásilag, már ha aeroszolos. Másrészt édes szívem, maj’ ha jössz, beszélj már lécci a bérmakeresztlányom Klaudiával megkérlek. Mert hogy baj van, ugyanis.
A Klaudiát te ismered. A Toncsi néni keresztlányának az esküvőjén melletted ült a görögkatolikusba, mer a Toncsi keresztlányának a jövendőbelije rácvárosi volt. Lényeg, mondta nekem ez a Klau, milyen jól elbeszélgetett a pesti professzorúrral a templomból jövet, meg milyen fain egy úr ez a professzorúr, meglátszik, milyen jó társaságban kutatja a családtudományosságot. Ő ugyanis így mondta, hogy „családtudomány,” ami először itt nekünk vidéken mondjuk fura volt, de hát mit tudjuk mi. De el köllött hinni, mert az édes jó apja, a Győző mondta a minap. Láttuk persze, hogy megint meg van szédülve ez a Győző, mivel, te nem tudod, de tudniillik a Málcsi vegyesboltja újabban délután hatig van nyitva, és még nem volt negyed hét, amikor beesett hozzánk. Alaposan meg is ugrasztotta a szomszéd kaukázusi medveölőjét: szegény pára ijedtében elharapta a tékomosok frissen fektetett üvegszálas optikai kábelrendszerét, ahogy van. De úgy, hogy innentől Calcuttáig nem volt internet két napig, majdnem bedőlt a dzsakartai tőzsde is miatta. (Ne tudd meg, a téeszelnök Laci egy darab egész idegbe volt hétfőig, hogy mi lesz most a keopos csatornázással, de szerencsére el tudta intézni a Józsi a megyénél, hogy így is megadják az önrészhez valót.)
Na, lényeg, leültettük gyorsan a Győzit, több bajt már ne csinájjon. És még jókor, mert azon helybe fosta össze magát, ami mondjuk az ő baja, de moccangatta a rekeszizmait felfelé is. Szerencsére a Kálmi fijam még a képe elé bírta tolni a moslékosvödröt is, hogy abba hányjon, ha köll neki. Épp ötetésbül gyütt ugyanis a Kálmi, mert mondjuk igaz, hogy hiába mondom neki, hogy minek az a két disznó is, de lám, megint az én okos fijamnak van igaza. Nemhiába iszik annyit. Mondjuk amit a Győzi kiadott, azt a disznónak a szaga miatt már nem mertük beadni, pedig még hideg pacalt is véltünk felfedezni benne. Mindegy, könnyen jött, könnyen ment.
Na, mikor kissé tisztult a szeme a Győzőnek, mondta, hogy az a drága professzorúr is milyen jól bánt a lyánnyal a nyáron, ő meg milyen háládatlan volt, pedig hogy megeskette a bácsi, hogy nem lesz. Na, innen jött nekem az ötlet, hogy igaz tán, hogy tajtrészeg volt a Győző, de részeg ember mondja az igazat, és mi lenne, ha talán te tudnál hatni a lyányra. Hogy emberséget tanuljon. Pláne keresztény emberséget. Ami majdnem ugyanaz, kivéve a vasárnapot.
Mert hogy olyan szertelen lett mostanába’ a Klau. Alig ismerni reá: kujtorog, csavargál. Egy szó, mit sok, nem rendesen éli az életét. Hogy azt ne mondjam, híján van a rendes, keresztény erkölcsnek, ami pedig benne van a hat főbűnbe’. Mert most kezdjük azzal, hogy iszik. De most nem is az, hogy mint más rendes ember, hogy napi három decivel ellegyen délig, a fizikai munka ellenében. Mert nekem ne mondja senki, hisz tudom én, hogy szegény Kálmán fijam is, főleg, amióta otthagyta az Etelka. De azért a határt tudja. Meg sírásó létére főleg: hisz kemény munka az, pszihésen is, meg fizikálisan is nem kevésbé. És, ha nehezen is, de tarcsa magát az én fijam, mert ha meg is ütötte az Etelkát olyik alkalmakkor, hát az vesse rá az első követ, aki sohasem fogyasztott.
Ahogy az írásban is van. De nem ám, mint a Klau: olyan nincsen a kalendáriomba se. Falu csúfjára van az: be-bejár az a járásközpontba, főleg ilyen fiatalon, és ott magát jól érzi, mulatozik, dévajkodik. Nekem meg megmondják, mert hát tudod hogy van ez vidéken: kitudódik. Hol az egyik, hol a másik legény látja erre-arra, színházba, moziba, meg valami galérián, és látják, hogy nem szégyelli mutogatni a szégyenit: hogy valami élettársa is van, akivel nem restell nyilvánosan is megjelenni, még hozzá felügyelet, gardadám, meg hogy ne mondjam, minden nélkül. Az apja meg kisírja a szemeit minden este őérette a Kiskulacsba’, hogy nem győzi rendelni mellé a feleseket. De beszélik azt is, hogy mán hasasodna, aligha őszre le ne gömbölyödjön a Klau. Kérdeztem pedig én a tiszteletest, de mit se tudott róla, hogy kérték volna a jegyeskurzust. Főleg, hogy már megesett a lyány: így már az Anyaszentegyház se tehet semmit se őérettük. Bár, mint mondta, csodát azért terem néha a bűnbocsánat. Csak jó sűrű legyen, tette hozzá. (Kérdeztem, mennyire legyen sűrű, de nekem erre nézvést nem adhatott felvilágosítást, mondván, az az örömapa dolga.)
De most nem is az, főjön hát a kelengye miatt a Győző feje. Azért fordulnánk mink most tefeléd, kedves drága Professzor urunk, hogy beszélnél-e a fejével, hogy ne helytelenkedne ennyire, főleg családellenesen, meg hát kultúraellenesen se. Vagy hogy beszélnél-e a társaságban a tagokkal, hogy nem-e lehetne-e családtudományosan úgy pofán vágni eztet a Klaudjiát, de alaposan, hogy helyrebillenne az esze neki, hogy ne tegye mindezt büntetlenül a huszonegyedik században. Mert most az még a hagyján része, hogy élettársa van, és most Isten ments, hogy kirekesszük, de csak tud a tudomány valami szert vagy kezelést, vagy eljárást, ami elég hatékony, meg ami az ilyen családellenes liberális fertőtől az életre elvenné a kedvét a lyánynak. Hogy nem ám csak így éljen bele a világba, büntetlenül, nagy szabadon. Mert mégiscsak a keresztlányom, nem hagyhatom, hogy ennyire elhagyja magát.
Már csak a keresztényi könyörület miatt se.
