Van az úgy, hogy az embert kinevezik valami kimondottan fontos pozícióba, merthogy mondjuk az érdemei el lettek ismerve, de olyannyira, hogy papír is jön róla, hogy immáron elég hülye ahhoz, hogy reá bízzanak egy államtitkárságot.

Mert az odáig rendben van, hogy az ember egyetemi diplomát, doktori címet, kandidátust szerez: az semmi, politikusnak lenni, hülyeségeket beszélni emlékezetből (nagyon hülyék esetén papírból felolvasva) hat általánossal is lehet. Ám ha az embert kedvesen megkérik, hogy ugyan, figyelne már oda erre-arra, meg igazgasson már ezt-azt, hát arra elég nehéz nemet mondani. És persze, hogy milyen az élet, ugye, csak utóbb derül ki, hogy tulajdonképpen szimplán csak szarban matatás volt a feladat.

Kellemetlen az ilyen.

Mert ugye az ember készül a nagy feladatra, meg csillogó szemekkel meséli otthol, mekkora megtiszteltetés érte, a folyosón reápillantott a reápillantásokért felelős államtitkárhelyettes. Személyesen, még hozzá. És az tudjuk, hogy mit jelent, hisz a reápillantásokért felelős államtitkárság senkire nem pillanthat felsőbb jóváhagyás, vagy legalább jelentősebb reápillantás nélkül! Ilyenkor tehát az ember magától értetődően elébb pezsgőt bont, a pezsgőt egyhajtásra megissza, majd dévaj kedvében óbort locsol szét a pincegrádicson, kicsivel később pedig ökröt húzat a nyársra és meginvitálja a nagyobb értelemben vett családot is. Hadd zsémbeljen asszonpajtás! (Amargitkáékat baszki, faszéköllött meghíni, nemvagynormálisjózsi.)

A továbbiakban az ember elfoglalja méltó irodáját (a méltó közbeszerzést nélkülöző átalakítást követően, szigorúan haveri cégnek kiszámlázva, háromszor annyiér’), és becsengeti az előszobából azt a kis izét, aki kint ül, és az a dolga, hogy időnként be legyen csengetve. Kezdi is sorolni a kisizé a napirendet: ilyen értekezlet, olyan kormányülés, aztán ebéd, ebéd után térden állva kezet csókolni az összes oligarchának, és még késő délután belefér egy cukorrépaültetvény-avatás, Csepelen. És mára ennyi.

„Várjál csak, édesfijam” – kezdi az ember – „mi volt az a program, délutánra, nem értettem pontosan. Gyön itt be a forgalom, eszem megáll, mi van itt maguknál Pesten.”

„Dehogy a forgalom, stílfűrészek azok. Vágják ki a fákat, hogy jobban látszódjon a Károlyi szobra” – kezdi a kis izé, de hamar észbe kap: „Cukorrépa: Szigetcsép alatt van, AVOP-ból megy az egész. Még cukorgyárat is szeretnének a helyiek” – kuncog kárörvendően.

„Nem az, fijam. Ami előtte. Az az Oleg Alfája. Vagy ami volt.”

„Oligarchia, Államtitkár Úr” – helyesbít a kisizé, szigorúan ügyelve a megszólításban szerényen meghúzódó nagybetűkre. – „Jönnek .Nem nagy ügy. Illedelmes meghajlás vagy pukedli (nemtől függően), térdeplő kézcsók. Korábban seggnyalás is volt, de ezt elsöpörte a fülkeforradalom.”

Csoda, ha az ember meghasonlik ezek után, azonnal tollat ragad, és hülyeségeket kezd írni a zöldeknek?

Természetesen a kérdés költői: nem, nem csoda. Mi, értelmes emberek azonban nagyon jól tudjuk, hogy ha ebben a magyarországban az embert kinevezik államtitkárnak, abból igen hamar szarral való komolyabb együttműködés fog elkövetkezni. Ennek következtében nem fintorgunk, pusztán annyit kérdezünk, mennyi a honorárium feletti költségtérítés maximuma, valamint van-e elég flóraszept a klozettben? És természetesen elvállaljuk, hogyne vállalnák el: én például permanensen építkezem már tizenkét éve, minek következtében egyrészt nejem nagy bánatára azóta van műveleti területté nyilvánítva a virágoskert, másrészt köll a pénz. Ha tehát engem a fülkeforradalom mondjuk a mezőgazdaság területén keletkező szar halaszthatatlan pofozgatásával akar megbízni havi nettő másfélmillióért (plusz cafeteria), másnap már tudnék is kezdeni.

Igaz, nekem könnyű: nem értek hozzá. Bár lehet, hogy mégis – már nem a mezőgazdasághoz: a szarpucoláshoz. A minap történt ugyanis, hogy a feleségem spórolási célzattal bevezette minálunk otthon a textilpelenka használatát. (Nem, egyelőre még nem nekem kell.) Ennek kapcsán, valamint a telefosott textilpelenkák tisztítása során döbbentem rá, hogy amikor az ember a szarban turkál könyékig, az csak az első néhány másodpercben gyomorforgató. Amennyiben viszont az ember eljut odáig, hogy elfogadja, hogy az ott tényleg szar, mindközönségesen, azzal tulajdonképpen már el is fogadta a helyzetet. Persze, hogy szar, mi lenne. Textilpelenkában meg pláne mi lenne. Majd pont egy minisztérium lenne kivétel ebben az országban.

Remélem, ezzel a kis hasonlattal sikerült megvilágítanom, mi lehet egy lázárjános, egy szíjgyártópéter, sőt, egy orbánviktor lelkében. Igen: az. Hisz a politikus lelke tükör. És mint pengő ércen, csillan vissza rajta az ország lelke.