Namost én nem tudom, mennyi az arányos mérvű testi kényszer egy hatéves gyermek esetében, de ha a szabályszegésen kapott gyerekemhez az iskolaőr (pedellus, tudniillik) akár egy ujjal is hozzáér, én nem tartom teljesen kizártnak, hogy felkeresem őt, ami az ő számára kellemetlen fejleménnyel fog járni, mivel az arcát addig fogom ütemesen egy kemény, stabil tárgyba verni, amíg megítélésem szerint el nem értük mindketten az arányosságnak azon mértékét, amit ő is alkalmazott gyermekemmel kapcsolatban, vagy amíg nem jelzi félreérthetetlenül, hogy meghalt, ily módon közös, dicső harcunk az arányosság mezején immáron okafogyottá vált.

Az arányosság mértékének kiszámításában a fizika lesz a segítségemre. Egyszerű becslés alapján ki fogom ugyanis számítani, hány kiló ő, a pedellus, és hogy hogyan aránylik kilencven kilója az én tizenöt kilós gyermekem testtömegéhez. Az így kapott értéket (6) meg fogom szorozni a pedellus életkorának (60) és az én gyermekem életkorának (6) hányadosával (10), mivel azt gondolom, hogy annak a szarházi, potenciális gyerekgyilkos gecinek éppen tízszer annyi ideje volt arra, hogy erejét felfejlessze arra a szintre, amelynek segítségével kellően hatékonyan lehet testi kényszert alkalmazni, persze szigorúan jól megfontolt pedagógiai okokból kifolyólag. A fentiekből gyors fejszámolás után következik tehát, hogy az én gyerekemnek közepesen erős mérvű arányosságot szolgáltató pedagógiai szakemberrel szemben hatvan (60), szintén közepesen erős inzultust (kokit, sallert vagy egyebet) vagyok kénytelen alkalmazni.

Az arányosságról jut eszembe: jelenleg ebben a magyarországban egy tanárnak kábé 85 000 forint a nettó alapbére, és ez független attól, hogy szereti-e a kis nebulókat, vagy inkább leszarja őket hígfossal. Nem csoda tehát, hogy tömegesen hagyják el a szakmát – már ha megtehetik, és ne legyenek kétségeink, megtehetik: egy sima bölcsészdiploma egy-két nyelvvizsgával minden ellenkező hofmanrózsa ellenére kurvára piacképes. Aki végül marad, könnyen meglehet, hogy hovatovább nem is érdemel többet, és mindebben főként az a meglepő, hogy néhány budai zsúrfiú képes odaadni a gyerekét, a szeme fényét egy olyan embernek egész napra megőrzésre, aki kevesebbet keres, mint a kertésze vagy a takarítónője. És én nyilván megértem, milyen bosszantó egy rosszul nyírt pázsit vagy egy kihipózott damasztabrosz, de azt már nehezebben fogom fel, hogy ezek után miért csodálkoznak, hogyha nem működik a dolog, és miért szavaznak egy olyan, mélyen kereszténynek tűnő bűnbandára, aki megoldásképpen nagyon meg szeretné verni az ő gyereküket (már természetesen csak az után, hogy a papbácsi beledugta az ujját a kis végbelébe neki). Mert hogy ez a bűnbanda szemmel láthatóan nem tud jobbat: ha hiány van, adót emel, ha emiatt nő a hiány, kitalál egy újabb adót. Ugyanígy: ha a gyerek rossz, megveri. Ha emiatt még jobban elvadul, még jobban megveri. Tiszta sor.

Nos. Az, hogy az állam mit kezd a pénzemmel, jövőmmel, az országommal, tulajdonképpen az én bajom: írok egy mocskolódó, anonim blogbejegyzést valahova, az még (egyelőre) nem törvénytelen. De ha megtudom, hogy holmi mélyen idióta budai zsúrfiúk ötletére kopaszra gyúrt nyugdíjas rendőrök fognak akár csak az általam megítéltnél egyetlen árnyalattal csúnyábban nézni a gyerekeimre, nem lesznek aggályaim. Kaszám van otthon, kiegyenesítem, oszt megkeresem én azt a budai zsúrfiút. Mindeközben persze kínosan ügyelve, nehogy megszegjem az arányosság mértékét.

És ezt nyugodtan veheti fenyegetésnek.