Mint az bizonyára ismeretes, ennek a magyarországnak újabban komoly problémája akadt a külföld nem kevés szereplőjével. (Sőt, igazság szerint szinte minddel; bár, ha jól tudom, Tuvaluval egyelőre még gyümölcsözőek a diplomáciai kapcsolataink.) Joggal merülhet fel tehát, hogy tulajdonképpen miért is nem kapjuk össze magunkat végre, és miért nem szüntetjük meg a külföldet?

Ez ugyanis felettébb kívánatos lenne, hiszen szemmel láthatóan mindenféle hebrencs hitelminősítők, kiszolgált alkotmánytudósok gittegylete, valamint idióta vöröscsilagfetisiszta bírák markában vergődik az ország – és akkor még nem mondtuk egy szóval se, hogy zsidó volna ezek közül egy is. Mindezek szakszerű artikulálásához amúgy is megalapítottunk egy teljes nácipártot, és az az ő dolguk, hogy nem csak otthol, meghitt családi körben legyenek nácik. Mi így maradhatunk szimplán szexista barmok. Hisz keresztények vagyunk, vagy mi a kurvaisten.

De elnézést, elkalandoztam: külföld. A külfölddel az a baj, hogy nem érti, hogy voltaképpen milyen egy jó ötlet már, ha mi inkább továbbra is szórnánk ki a pénzt az ablakon felelős fiskális politika helyett.  De nem csak, hogy nem érti, de közölte, hogy erre már végképp nem ad pénzt.

Ennek következtében viszont kétségbe nem, hanem további egységbe, sőt egységekbe estünk. Így történhetett, hogy nem hogy egy, de majdnem pontosan tizenháromtrillió fordulat állt be azóta a magyar gazdaságpolitika irányaiban. (Mert hogy a magyar gazdaságpolitikának több iránya is van, hogy ha valaki megkérdezi, hogy miért nem balra megyünk, kikérhessük magunknak, hogy dehogynem balra megyünk, hogy imígyen megnyugtatva őtet mehessünk továbbra is jobbra.) Ezeknek az irányoknak van egy közös lényege: az adósságot a bevételek csökkentésével és a kiadások dafke nem csökkentésével lehet a legjobban csökkenteni.

Ez már önmagában egy csoda, de akkora, hogy óriási, de egyébként töküres stadionokat is fogunk építeni hozzája. Nemsoká az is nyilvánvalóvá vált, hogy ha ötletszerű szopóálarcokat (unortodox néven: megszorításokat) kényszerítünk a gazdaság szinte minden szegmensére (leszámítva a papokat és a nyugdíjasokat), akkor a fogyasztás rohamos ütemben emelkedni kezd, valamint a fejlesztések is soha nem látott (v. ö.: „lófaszra kötött rózsaszín pántlika”) fejlődésnek indulnak. És ez egy igazi nóvum lesz, (már nem a pántlika, hanem) a „fejlődő fejlesztés”. És ehhez még minden további vita nélkül hozzájárul majd az is, hogy a bankrendszert, ahol a pénz van, teljesen váratlan és törvénytelen intézkedésekkel veszteségessé is tesszük, kikényszerítve ezzel, hogy még annál is sokkal több hitelt ne helyezzen ki a gazdaságfejlesztésre, mint ami akkor nem helyezett ki, amikor még volt pénze rá, hogy ne helyezze ki a hiteleket.

Zseniális, meg kell hagyni. Kiderült azonban mégis, hogyha egy bankban nincs pénz, akkor az nem ad kölcsönt mégse. Tudjuk, nyilván, hogy ebben megint a külföld keze van, a fenti adatok elemzése után könnyedén eljutottunk arra a megfellebbezhetetlen következtetésre, miszerint akkor lesz jó itt a mindenkinek, ha magyar lesz itt még a bank is. (Nü szágsón, majd keresünk rendes, nemzeti magyar zsidókat, akik vezetik őket!) A velejéig szkeptikusoknak persze eszükbe juthat, hogy ugyan mitől szaródik bele a pénz azokba az állami bankokba, de az ő pofájukat már könnyű betömni: majd beteszi oda az extraprofitját az állami mobilcég, az állami pénzen közgépelt közpénzelt építőipar, meg az értékteremtő munkája méltó elismeréseként horribilis állami fizetéssel megkínált közmunkás, meg a fizetés helyett segélyért dolgozó közalkalmazottak ezrei. (Nem is mondtam: az én munkámat is fürge diákok végzik majd októbertől; de erről majd máskor.) Magyarán: az állam ad pénzt dolgozónak, aki ezt a pénzt beviszi bankba, aki ebből pénzt ad az államnak a dolgozók fizetésére, ami meg megint megy bele a bankba. Mit ne mondjunk: a perpetuum mobile ehhez képest elmehet a picsába.

Nem szeretjük a szóismétléseket, de most ismét el kell mondanunk: ez zseniális. Különösképpen, hogy a külföld teljes eliminálásával sikerült ezt elérnünk: tehát le a kalappal, utoljára a kádárrendszerben mentek itt ilyen flottul a dolgok. Nem is lesz itt semmi probléma: minden további nélkül megteremthető az ehetetlen, de legalább nem lehetetlen magyar narancs után a magyar merci, magyar hitel, sőt, kis odafigyeléssel még a magyar kóla is. És ha ezen a vonalon okoskodunk tovább, tapasztalni fogjuk, hogy sorra dőlnek le előlünk mind az akadályok: nincs az a költségvetés, amit ne lehetne havonta újraírni, vagy nincs az az alkotmányban rögzített totemállat, amit ne engednénk alkalomadtán a gyurikának seggberúgni. A valóság meg vinnyogva kér autogramot, nem érdekes.

De ez mind semmi: például pillanatnyilag sokan hihetik azt is, hogy van ez klímaváltozás is, pedig dehogy. Ennek ugyanis egyik lokális következményeképpen Szerbiában még vígan megél a málna, ám ebben a magyarországban már újabban szarrá szárad. Ez viszont nem elég nemzeti, tehát nem is lehet a helyes irány: a nemzet érdekében mi ugyanis először védővámokkal fogjuk megvédeni ezt az ősmagyar csemegét, míg végre egészen és végképpen nemzetivé nem tettük a teljes nemzeti magyar időjárást is! És akkor majd lesz ám málna, szarásig, hisz benn lesz a következő négyéves tervben! Megenni konkrétan nem lehet, de mutogatni! Ugye!

És tévedés ne essék: ehhez manapság már tényleg nem kell más, csak hogy a kósáék időben fogalmazzák meg hozzá az egyéni képviselőit. Ebben aztán okosan benne lesz, hogy innentől a globális klímaváltozás ebben az országban államosítva lesz, és Nemzeti Időjárásengedélyező Hivatal ellenőrzi a tevékenységét, aminek az élére aztán rögtön kilenc évre ki lehet nevezni ifj. Simicska Lajosné Orbán Rebeka Meteorológiát. Továbbá istenhazacsalád, lehet hazamenni asszonyt verni mindenkinek. És én ahogy ezeket elnézem, ez nem kizárt, hogy hétfőre meglesz.

Keddre meg még az ellenkezője is.