Rosszabb sorom úgy hozta, hogy újabban Krúdy Gyula, Mándi Iván és özv. Stromanek Gáspárné h. tömbházfelügyelő városában, Budapesten vagyok kénytelen idióta marhaságokat csinálni, amit viszont szerencsére mások munkavégzésnek tartanak és eszerint honorálnak is. Ezzel kapcsolatban ellenben sajnos benyomások is érnek, amelyeket a kedves olvasóközönség nagyobb szerencsétlenségére ezáltal vagyok kénytelen közkinccsé tenni.

Talán egyébként már tettem arra néminemű utalást, hogy korábbi, még véletlenül sem fővárosi illetőségű munkahelyem a közeles múltban megszűnni méltóztatott, minek utána engem és két tucat sorstársamat úgy vetettek bele a dinamikusan fejlődő magyar munkaerőpiac tajtékzó árjába, mint macskát szarni. Ám ezen nem érdemes keseregni, hisz minden valamire való ember, továbbá minden, havonta másfélmilliót kereső felsővezető hülyepicsa számára nyilvánvaló, hogy egy hatezer dolgozónak munkát adó állami intézmény komplex iratkezelését (jelentsen ez bármit is) egyedül diákmunkával lehet a szakszerűen megoldani – már amennyiben a szakszerűség fokmérője az, ha (szerintük) baromi olcsóba kerül. Nem kerül egyébként olcsóba, de ettől függetlenül én felfokozott érdeklődéssel várom az idegsebészeti és szívtranszplantációs középső csoport létrehozásának hírét a Napsugár Óvodában, ahova kislányom is jár. Nekem, engedelmes állampolgárnak ugyanis nincs kétségem afelől, hogy öt éves korában az ember egy kakaóscsigáért vagy egy islerért nemcsak jobban, de lényegesen lelkesebben is operál, mint megannyi túlfizetett főorvos-primadonna.

De ez a múlt, az a rohadt elmúlthuszonkétév, melyre most jelenleg köpünk. Hallom viszont, hogy végre, egyszer ebben az életben megoldódik a modern társadalmakat évezredek óta gyötrő probléma, miszerint dacára annak, hogy érintetlen, hatezerszer megáldott, kóservágással előállított kakukkvakbelet áldoztunk az éppen ügyeletes úristen, alisten, pókember vagy más kitalált képregényhős oltárán, továbbra is az a helyzet, hogy hálnak az utcán az emberek. Ami nem lenne baj, de aluljárókban meg pláne hálnak az emberek, és ezt már ők a maguk aljas, szemérmetlen, mi több, keresztényietlen módján teszik. Sőt, többeknek még a cipőbe bújtatott lába is kilóg a mocskos matrac alól. Mások meg nem átallanak újságpapírba burkolózva horpasztani, pedig már Szent Ágoston óta tudjuk, hogy az írással az van, hogy tolle, lege.

Erre azonban jelenleg nincsen lehetőség. Mármint Bibliát olvasni nincs lehetőség, hisz szorít az idő, nyakunkon a vadászszezon. Tekintve azonban, hogy a nyomorult hajléktalanok nem szalonkák, így agyonlövöldözni őket nem lehet, bármekkora keresztény könyörület is mutatkozna a megvalósításra. Jobb ötlete támadt a rendszernek: összeültek a nemzeti együttműködés szentkoronaalakú kacsaúsztatójában az aranyhalak szellemi színvonalát helyből alázó belvárosi polgármesterek, és kitalálták, hogy az Alkotmánybíróság döntésének dacára, sőt, éppen abból kifolyólag pont ilyenkor télen nagyon csúszik a blahalujzán az aluljárónak a faltöve. Tudniillik, pont az a része, ahol a nyomorultak szoktak kucorogni, hogy hátukat melengesse az a mocskos műmárvány a mínusztízben.

Zseniális. Hisz nyilvánvaló, hogy ez nem igaz, ellenben eléggé cinikus, és az majdnem úgy kezdődik, mint a civilizált, ráadásul emiatt rájuk szavaznak majd a nácik is.

Nem tudom elhallgatni azonban, hogy szorult helyzetemből kifolyólag (lásd fent) újabban viszonylag gyakran járok a Blahán, így tanúsíthatom: nem csúszik. A fal mellett pláne nem csúszik. (De ha csúszna is, ott a fal, megfog az.) Ennek ellenére belátom, hogy a kocsismátéknak, akik életükben a környéken nem jártak, csúszik, mint a templomlépcső. Nem csoda, hogy lezárták tehát, hogy ne csússzon. És telepítettek oda helyes kis kordont is (hogyne, majd korcsolyapályát!), műanyag lófasszal, rajta vidám szallaggal, melyre írva vagyon, hogy lezárt terület, ne járkáljál te erre, menjél el te innen máshova, a felebaráti szeretet technikai okokból szünetel.

Úgy tűnik, a magát kereszténynek tartó kocsismáték a jelek szerint meg is vannak győződve róla, hogy ezzel le is van a probléma: ím, a hajléktalanok immáron eltűntek, így abban kristálytisztaságú, csilingelő szépségű hígfosban, amelyben ezek a kocsismáték élnek, nincsenek is többé hajléktalanok. De ami a lényeg: nincsenek a blahalujzán, ahol is zavarták özv. Stromaneknét a menésben. Illetve, nem is abban: csak a menés közbeni másfelé nézésben. Mindenesetre most már belátható az is, hogy a tét bármily hatalmas volt, annál örömtelibb, hogy a terv óriási sikert aratott, hisz ott, valljuk meg, most már nincsenek Stromanekné szeme ügyében.

Öltést sem ejt, áruljuk el azonban: attól még valahol vannak. Láthatatlanul, de vannak. Sőt, ahol vannak, ott nekik szintén nem olyan jó. Mi több: egészen máshol lenne jó. Azaz tulajdonképpen ezek a nyomorultak is úgy vannak vele, mint ezeknek a kocsismátéknak az ő úristenük, meg a megígért feltámadásuk, a mennyországuk, az örök életük: van, csak nem ott, ahol ezek keresik. És igen, ilyen a pokluk is, amit kitaláltak maguknak, egymás ijesztgetésére. És én ugyan nem sokat tudok ezen kedves fogyatékosok tréfás babonakörének hiedelemvilágáról, de ha negyede igaz annak, amit összehisznek vasárnaponként a babonaszakkörben, ismereteim szerint jelenleg van is mitől félniük.

De nekem mindegy: az én cipőm továbbra sem csúszik.