Vagyishogy a rezsicsökkentésről. Keverem ezeket folyton.

Fussunk neki tehát még egyszer. De viszont most komolyan.

Alig egy napja szinte se, hogy megint írtam egy érthetetlen, utalásokkal és kurvaanyázásokkal, többszörös alárendelésekkel és tizennyolcezer méter mélyre beágyazott anaforákkal jócskán teletűzdelt posztot arról a sok kedves, ámbátor meglehetősen buta emberről, aki élete értelmét a villanyszámla végén szereplő természetes szám minél csekélyebb voltában találta meg. Ennél is egyszerűbben szólva: aki annak örül, ha olcsó a villany.

Namármost. Természetesen tudom, hogy nem a villany az olcsó, hanem a villamos áram mint energiaforrás kilowattórában kifejezett munkavégzésének egységnyi, a fogyasztóra terhelt ellenértéke az, ami jelen esetben költségmegtakarításként jelentkezik az egyszeri fideszvégfogyasztó számláján. Ez azonban bonyolult, és mi nem vagyunk okos német kisgyerekek, hogy az olyan bonyolult dolgokat, mint hogy die Journalisten können in Ungarn nicht immer frei berrichten, vagy hogy das machen sie damit daß die Gericht nicht mehr so gut mitreden und mitentscheiden kann, és főleg németül, megértsünk. Ezért azt mondjuk, hogy egyrészt ezek a németek hazudnak a saját gyerekeiknek (és mivel németül teszik, úgyse értjük, azaz le van a gond), valamint van az áramnak ára. Továbbá ha mégis kiderülne, hogy nincs, legfeljebb beleírjuk az alaptörvénybe, hogy van – záksón, bírja az a gránit, kemény egy anyag az. A lényeg, hogy ha már diktatúra, legyen diktatúra, csak olcsón menjen a nagyszobában a konvektor.

Szavam ne feledjem: a fenti gondolatmenet megint kellően bonyolultnak sikerült ahhoz, hogy két szóval, miszerint ne az emberektől, valamint rezsicsökkentés, ki lehessen fejezni. Ezt már nemhogy egy átlagos fidesz-szavazó, de megítélésem szerint egy átlagos kormányszóvivő is csak képregény-formában tudná megérteni. Kódolunk tehát ismét. Lerajzoljuk annak a sok hülye magyar felnőttnek.

Tehát: van nekem itthol egy akváriumom. (Illetve a gyereknek van egy akváriuma, hisz ő kapta az apjától karácsonyra, mégis én gondozom, mármint az apja, mindegy. Tulajdonképpen tehát én kaptam, csak ráfogtam a nyuszira.) Namost: ebben az akváriumban, mint rendesen, apró, izgő-mozgó díszhalak vannak. Ezek a díszhalak időnként elúsznak a bödön, vagyis az akvárium, vagyis az általuk ismert világ egyik végére, ahol is tudomásul veszik, hogy nem lehet tovább menni, tehát megfordulnak. Pedig nincs is kitáblázva, maguktól tudják, hogy nem lehet továbbmenni (tudniillik nem teljesen hülyék, van nekik némi központi idegrendszerük is, de erről majd később). Ezt követően ez a folyamat megismétlődik a bödön másik végén, természetesen, továbbá valamint időnként a díszhalak esznek is, meg szarnak és csipkedik is egymást, ami utóbbi náluk részben a szexuális, részben az egyéb agresszív jellegű kapcsolattartás eszköze. Fészbukot, telefont nem használnak, híradót se néznek. Fókuszt pláne nem. Egyetlen szórakozásuk a világuk falán időnként felsejlő, vigyorgó szörnyeteg, aki a kisebbik gyerekem, és csak a rádiót megy bekapcsolni.

Azok a halak is biztos jól elvannak. Víz van, gáz (légbuborékok formájában) van, elektromos áramra meg nem tartanak igényt valamilyen oknál fogva. Így is boldogok, gondolom. Igaz, nagyjából bébiborsónyi agyuk van, meg éppen, hogy kialakult központi idegrendszerük – amolyan béta verzió, csontjaik például nincsenek is. Gerincük is csak módjával. Elvannak, nem zavarja őket – a mondott, két és fél éves, egyebekben rádiófüggő szörnyeteget nem számítva –  az égvilágon, mit akarok moindani, a vízvilágon semmi.

Az ember azonban másmilyen gerinces. Okosabb. Hogy ne mondjam: köcsögebb. Ezt a fajta gerincest tehát nagyjából Platón óta zavarja, idegeli konkréten, hogy be van zárva az égbolt alá. Megpróbálja tehát, így vagy úgy, de megérteni, mi van az égbolton túl. Hogy mi van az anyagba belezárva. Hogy van-e a világnak vége valahol. És egyáltalán, miért van az, hogy csak egyfajta tej van a közértben.

Nos, a jelek szerint nem minden fajtárs ilyen igényes. Sokan, fájdalom, megrekednek a guppik, plattik, neonhalak szintjén, és isszák azt az egyetlen féle tejet, amely számukra inni adatott. Nincs nekik túl sok eszük, reménytelennek tűnnek. Ülnek a fotelban, nézik a fókuszpluszt.

És persze meglehet, hogy ezekkel is meg kellene találni a megfelelő hangnemet, ahogy a kedves blogtárs írja – főleg, hogy az előtt kellene megtalálni, mielőtt valaki más találja meg. Mielőtt kiderül, hogy pont zsidókkal és cigányokkal lehetne legmegfelelőbben felfűteni azokat a hőerőműveket. Mert félő, hogy ezek a kedves aranyhalak még azt is tudomásul vennék, ha a Kolompár Pista bácsi lassan elszenesedő teste fűtené a radiátort – már amennyiben bemondja a rádió, hogy ettől megint olcsóbb lett a központi fűtés az ingatlanban.

És elismerem, hogy kissé plasztikus a hasonlat, de egyrészt volt már rá precedens, hogy hagytak egy országban elégni zsidókat, kommunistákat, egyéb cigányokat, másrészt nagyjából ez történik, csak krematóriumok helyett egyelőre még zsákfalukban rekedt cigánygettók, meg alkotmányellenes hajléktalanok vannak. És bár fűteni ugyan emberekkel eddig még csak elvétve volt fűtve, a technológia, mondhatni, adott. A jelenség tehát létezik, ennél fogva megvizsgálható, ezért tehát tudományos igénnyel megvizsgálandó is: hisz nem vagyunk bugyuta aranyhalak, hogy beletörődjünk nem csak a saját kínunkba, de mások szenvedésébe, mások halálába is. Mert az igazán fontos, ami a másoké. A magunkéval majd elszámol az utókor, meg a szűkebb család.

De ha nem, az se baj. A lényeg, hogy adjuk meg az esélyét a mindenkinek járó tisztességes eljárásnak. Ennél többet halandó ember úgysem tehet.

Ez csak fontosabb, mint az a kurva villanyszámla, nem?