Hogy ez az istvánkirály, tegnap az ertéelen, hogy ez mekkora egy szar volt. Ki engedélyezte, egyáltalán, a bemutatását?!

Mármint nem abban az értelemben ki engedélyezte, hogy kihez kellett trafikengedélyért fordulni miatta, mert azt tudjuk, hogy az újabban megint a tanácselnök, akihez kell. Csak most polgármesternek hívják a tanácselnököt – ennyi tekintetben van tehát változás, hisz régen volt a tanácselnök meg a párttitkár, most meg csak tanácselnök van. Ez kétségkívül költségtakarékos fejlemény, hisz az előző diktatúra is azon bukott meg, hogy egész egyszerűen egy vagyonba került a fenntartása. Az meg mégis, milyen hülyén veszi ki magát, ha gatyánk ráfizetjük a munkáshatalomra?! Krumplileves szarvasgombával, hagyjál már!

A jelek szerint tehát ez a mostani kísérlet a zemberarcú kommunizmus megteremtésére sikeresebb financiális mutatókkal rendelkezik. De persze ez sem saját fejlesztés: itt ugyanis három éve európailag, méghozzá központbizottsági szinten lett tisztába téve, hogy amennyiben tartjuk magunkat bizonyos, számukra valamiért szimbolikus jelentőséggel bíró aritmetikai fétisekhez, miszerint három százalék, akkor nyugodtan be lehet zárni a teljes demokráciát a picsába, a többi hülyeséghez meg adják a pénzt, szó nélkül. Ami felettébb hasznos, sőt, tulajdonképpen elkerülhetetlen ahhoz, hogy akadálytalanul menjen végbe a haszonszerzés unortodox eszközökkel, valamint ezzel párhuzamosan épüljön, szépüljön Orbán Viktor, személyesen.

Továbbá mindenki más, aki ezzel összeegyeztethető. És hát, végül is, ez a lényeg. Az egyeztetés.

Az, hogy a bródiszörényi, pláne a bródi, újabban mégpláne a szörényi hogyan egyeztethető össze Orbán Viktor legmagasabb személyével, nyilván nem ezeken a hasábokon fog eldőlni. Nevezett diktátor dalművészeti műveltsége legjobb tudomásunk szerint amúgy is megrekedt bizonyos tizenkilencedik századi lovas hadászati egységek logisztikai, stratégiai és szexuálpszichológiai hadműveleti mozgásának hat, legfeljebb hét hangba sűríthető okadatolásának lakonikus felsorolásából (tudniillik: megjöttek a fehérvári huszárok, oszt jónapot), így nem lennénk teljes egészében megrökönyödve, ha kiderülne, hogy a tisztelt autokrata úr olyan hülye a zenéhez, mint a seggünk. Ő tehát nem foglalkozhatik ezen piszlicsáré művészeti ág minden zegével, zugával (legalábbis amíg nem fenyegeti árvíz a domináns hármashangzatokat), de mégis, csak van neki erre is egy adekvát, hülye kerényije, aki két buzizás között leszól Szegedre, hogy egyeztesse a pártvonalat? Hogy nem-e punk-e ez az Alföldi? Pláne hogy nem-e buzi-e, neadjisten. Hisz a végén még megszentségteleníti a félrészegen üvöltöző magyar vikidalizmus legszentebb személyét, Orbán Viktort.

Mert így viszont eső után köpönyeg: most már hiába sír fel önnön szellemi sötétjéből a hozzá nem értő blogger, hogy leistvánozták az orbánviktort: le lett adva a darab, melyben viszont nem az István, hanem a stólbuci mutat befüvezve, félmeztelenül szép példát a legújabbkori vitakultúra gyöngyszemeiből. („Pogánynak tartanak!” „Fogadd el Rómát, és holnap már tiéd az ország.” „Pogánynak tartanak!” s. í. t.) És igen, ebben a darabban is a másik oldal mutat diktatórikus vonásokat, továbbá ő barátkozik a keresztényekkel is, akik ráadásul németek. Bonyolult az élet.

Ami, nem tartom teljesen kizártnak, már Szent István idejében is bonyolult volt. Mármint nem minden eleme, mert mondjuk a kapálógép, az viszonylag könnyen kezelhető volt, összesen egy állás volt rajta, a hülye is tudta kezelni. De ez az államosodás, hogy ne ragadtassam el magam, ez az európaizálódás nem lehetett egy kéjmámor. Akkor jött be ugyanis ez az új hiszti, ez a kereszténység, és minden újgazdag földesúr kápolnát akart a hátsókertbe, a lóistálló helyére, úgyhogy nagy lehetett a felfordulás: nem is csoda, ha nem lehetett azonnal tudni, ki a nemzetiösszefogás, és ki a mocskos hazaáruló németrómaibérenc.

Később, a darab születése idején ez annyiban változott, hogy már nem a kereszténységet kellett behozni (az már bent volt, fájdalom), hanem gorenjét, és a nagy egyensúlyozásban már nem fért fel a trabantra melléje az egész Európa. De az akkoriban is gondot jelentett, hogy ha a (keresztény) István a kádárjános, akkor ki a Koppány. Mert nagyimrének kicsit durva lett volna. Nem beszélve az Asztrikról.

Hát igen, ezek ilyen bonyolult dolgok. Nem csoda, hogy annak idején sem értette a cenzúra, és most sem érti: nagy úr a sötétség, és a darabban túl sok a fordulat, és már kettőnél ledobja a szíjat a legkiválóbb házmesteragy is. Elmagyarázhatnánk persze nekik, hogy is van ez, de akkor elvész annak az esélye, hogy harminc év múlva egy akkori Alföldi bemutathassa, mondjuk Főméltóságú Vona Kormányzó Úr születésnapjának tiszteletére, ezt a gyönyörűséges, egyúttal Nemzeti Rockoperát. Modern, rovásírásos változatban, tűzijátékkal és igazi lóáldozattal. Egyebekben a szövegkönyvhöz ragaszkodva, csak véres kard helyett véres péniszpumpával, persze. A szótagszámmal meg majd kezdünk valamit.

Mert mindent a művészetért. Natürlich.