A devizahitelesek problémája lassan nemhogy országos méretűvé dagad, de olyan szinten kezdi részét képezni mindennapjainknak, hogy én, bár nem esküszöm meg, de mintha reggel a klozetton vagy egy devizahitelest láttam leúszni, vagy egy lázárjánost, amint épp megment valami svejcifrankszerűt. És komolyan nem tudom, melyikre tippeljek.
Először is: eszem ágában sincs véka alá rejteni (milyen szép, archaikus, magyarnemzetihírlapba való kifejezéseket használok, T. Leendő Bíróság, legalább ezt tessék enyhítő körülményként figyelembe venni!), hogy körülbelül olyan szinten szarok a devizahitelesek nyavalygásaira, mint arra, hogy mitől rohad a semmire nem jó kaliforniai szőlő a kertem végében. Illető szőlőszerű izét ugyanis egyszer-párszor próbáltam szörpnek vagy lekvárnak megcsinálni, de szar lett, mi tagadás. Aztán próbáltam bornak is, de annak is szar volt, és dacára annak, hogy attól még megittam azt is, azt gondolom, hogy az a szőlő bizony nem való semmire.
Anyway: devizahitelesek. Ezek is ilyen furcsa izék: mittom, biztos valók valamire ezek a népek is, hisz teljesen normális módon svejcifrankban gondolták elzálogosítani a jövőjük egy részét. Ők, egyébként jogosan, arra bazíroztak, hogy majd ezzel jól járnak – és szét is tették a lábukat az első arra járó banknak. Eddig rendben is van: a piac törvényei, meg a kapitalizmus szabályai, ugye: aki nem hitelképes, éhen hal. Ám ami nincs rendben, az az, hogy ezek most meg nyígnak, hogy a piac törvényei rájuk is érvényesek, azaz basztassa őket az a svejcifrank. Dacára annak, hogy erre szerződtek. A basztatásra, tudniillik. Szemben a sok hitelképtelen nincstelen szarral, akit elhajtottak azok a csúnya bankok. Bár, azt gondolom, szándék, az lett volna a nincstelen szarok részéről is. Csak nem kellettek.
Hogy jobban értsük: képzeljük el a hitelképtelen nincstelen hülyét, aki én vagyok. Na már most: bementem én annak idején a bankba másodmagammal (akarom mondani, a feleségem bement a bankba másodmagával), és mondtam (illetve mondta a feleségem), hogy van nekünk egy csomó sok hárommillió magyar készpénzünk, meg még dolgozunk is, akarom mondani, szopunk fixen az állami szférában összesen nettó kettőszázért (én egy kicsit jobban keresek, de esküszöm, teljesen érdemtelenül), és hogy most akkor kéne nekünk kölcsönbe egy kis pénzecske. És hogy amint lehet, visszafizetjük, persze, komolyba, de becsszó. Hát, hadd ne mondjam: mikor megtudták a bankerek, hogy márpedig nekünk nincs semmi egyebünk (mármint valami már tulajdonunkban lévő egyéb ingatlanunk, yachtunk az Adrián, svejcibetétünk á la lázárbendegúz, vagyhogyapicsába hívják stb.), hát konkrétan kiröhögtek minket. Javasolták ellenben, hogy havi nyolcvankilencven ezer forintot, ha félrerakunk, akkor igaz, hogy éhen halunk az albérletben, ellenben majd biztos jó lesz tizenpár év múlva, ha kivárjuk. Hacsak mégse nem, persze. Hát, nem vártuk ki, megoldottuk másképp: gyakorlatilag fillérekből vettünk valami lakhatatlan és formátlan izét, amit jóformán két kezünkkel addig ütögettünk ütemesen és türelmesen, amíg lakható és házszerű nem lett. (És munkával, viktorbazmeg, munkával.) (Érted, hülyebarátom?) (Biztos érted?)
Mindegy, nem kívánom terhelni nyomorommal a nagyérdeműt, meg nem is ez a lényeg, és nem is ez idegesít. Hanem ez a devizahiteles-megmentés, az idegesít, meg hogy amennyiben van pénzed rá, akkor megmentünk, az adófizetők pénzéből is akár, ellenben, ha csóró vagy, dögölj meg a többi adófizetővel együtt. És mindezt csak azért, mert kezdetben volt a nagy ötlet: növekedni kell csak, és kinőjük a hiányt. (Igen, jól tetszenek látni: a Fletó. Nincs új a nap alatt.) Nőni egyébként ezen idióta ötlet szerint úgy fogunk, hogy csökkentjük a tehetősek adóját, mert akkor többet költenek, és ez majd pörgeti a dzsídípít. Mittom, lehet, fellendült a szvarovszki-eladás, meg több luizvutontáska fogyott – nemtom, nem ismerem a luxustermékek sales adatait. Ám azt tudom, hogy a KSH szerint egyrészt nem fogyott több briós a fornettinél, másrészt ennek a semminek is nagyon komoly ára volt: az ellentétezésére ugyanis meg kellett sarcolni mindenkit, akik vagy finanszírozták volna az a bizonyos növekedést, vagy legalább akartak volna fejlődni, önerőből is. Továbbá el kellett még venni hárommillió ember nyugdíjpénzét is, és hogy ez sikerüljön, nem volt nagy ár fingófára ültetni a teljes magyar és részben az európai jogrendszert, illetve bedarálni nem csak a bírói, de minden egyéb hatalmi ágat médiástul, valamint cuki kis üveglap alá passzírozni a teljes magyar alkotmányt, mint valami kibaszott egzotikus skorpiót, tengeri csillagot, fonalférget szokás.
És ennek kellett volna elégnek lennie. És persze, hogy nem lett, de ez sem volt elegendő a csillagszemű idiótakezdeményben megrendült bizalomhoz: inkább mindenki más a hülye. Az a sok hülye ortodox. Mert túl sok a devizahitel, és amiatt nem fogyasztunk – én konkrétan mondjuk devizahitel nélkül is meg tudom oldani ezt a kevesebb fogyasztást, de én biztos másképp ugyan, de szintén hülye vagyok –, és igaz, hogy már így is a sárga földig le vagyunk minősítve a visszamenőleges törvénykezésünk, kényszeres államosítási perverzióink, valamint egyéb unortodox gonosztevéseink miatt: ha a Európa nem hajlandó hitellel finanszírozni a pazarlásainkat akkor sem, ha bosszúból extraadók formájában elvesszük tőlük, hát majd tovább sarcoljuk őket: igen, rá lesznek kényszerítve, hogy ők fizessék a gazdag polgáraink svejcifrank-hitelének akár 25%-át is. (Vagy legalábbis kamatmentesen kölcsönadják a következő ellenünk szóló strasbourgi ítéletig.)
Innen már az önsorsrontás teljesen nyilvánvaló, nincs is miről beszélni. Ám még mindig két eset lehetséges. Lehet, hogy ezek kitaláltak valamit, de nem jött be, és most már ciki beismerni: egy téboly, egy rögeszme rabjai, elmekórtani esetek, ahogy a nemrég visszatért igazságosztó gondolja. De van egy másik lehetőség: hogy tényleg, tényleg minden így volt kitalálva már a legelején, és minden a tervek szerint halad. Hogy addig feszítik a húrt, amíg lehet. Vagy legalábbis amíg kell ahhoz, hogy mindent lehessen. Ott tartunk tehát, hogy remélni kell, hogy ezek egyszerűen idióták: hiszen tudunk rosszabb lehetőséget is.
Az ő Istenük segéljen, hogy ne az legyen a megfejtés.