Kedves Dorottya, nem kívánnám én zaklatni kegyedet, pláne minisztériumi alkalmazotti szinten értelmezett szexista bunkó módon nem, de vannak bizonyos közlendőim az Ön számára, és emiatt határozottan úgy érzem, hogy meg kell szólítanom Önt.
Volt azonban nekem egyfajta neveltetésem is, ha gyerekszobám nem is mindig; ez kötelez például arra is, hogy szabatosan, azaz körülményesen fogalmazzak, és hát emiatt lehet, hogy én ismerem például a pontosvessző alkalmazásának íratlan szabályait – és emiatt van az is, hogy meg tudok különböztetni egy sima kötőjelet egy gondolatjeltől. Valamint emiatt van, hogy bár a tegeződésileg ismerjük egymást, én mégis tartanám magamat a magázódáshoz. A lányom óvónői is megszokták, hogy magázom őket – remélem, Önt sem fogja lesújtani a dolog.
Mindezek persze mellékes, hülye konzervatív konstrukciók, mint a helyesírás úgy en bloc; de vannak ennél rosszabbak, amik egyes egyedül arra valók, hogy meg tudjuk mondani, hogy a tehetséges, ámde minisztériumi osztályvezetői szintig bezárólag sem törzskönyvezett bölcsészjogász fiatal tehetség helyett miért inkább a pistahaver bérmakeresztanyjának félidióta kuzinjáról gondoljuk, hogy megbír főzni egy kávét. Ez egy ilyen kultúra, hülyének áll a világ – vagy ha neki nem is, a hülye rokonának biztosan. Tehát igenis számít, ki honnan jött – de hát, tegye szívére a kezét, maga sem a tanyaközpont kultúrházában tanulta meg azt a bizonyos vaccpaört; és nálunk sem (kizárólag) pálinkásüvegek álltak a családi könyvespolcon – és bár nyilván nem az ott sorakozó szilvásiösszesből tanultam meg, milyen tomaszmannak lenni, azt azért ki merem jelenteni, hogy köszönhetek ezt-azt a fonhauzausznak. (Igen, az alkoholizmust is. Nálunk otthon ez ezzel járt. Árukapcsolás, mondhatni.)
De higgye el: ezek a nemzeti értelemben vett mocskolódógépek ott a mandiner hófödte bikaszarhalmán még nálam is szerencsétlenebbek. Pedig, gondolja meg, Önnel szemben például, ami engem illet, véletlenül sem egy nagyon elfogadó, liberális családban nőttem fel – inkább egy generációk óta mélyen megnyomorított, parasztlétből és munkásrabszolgaságból (népköztársaságilag ugyan, de legalább) kivakart szarból. Első generációs szarsenkibölcsészvagyok: apám, akárcsak az ő apja, még tapétát vakart, lakkfestéket kevert polgáréknál. Ami kegyednek ma hóttcikiretró, nálunk maga volt a gyönyörűség: nekünk, tetszik tudni, őszitájképes faltól-falig-poszter volt a nappaliban, és apámnak barkója volt, valamint a bóniem jelentette a szilveszteri házibuli csúcsát. Olyannyira, hogy én kívülről tudtam az összes slágerüket elhalandzsázni, négyévesen. Angolul viszont azóta sem tanultam meg rendesen.
Nem bántani akarom: annyi csak a történet, hogy Önnek máskor tetszett születni, mindannyiunk szerencséjére. Mindannyiunkéra: nagy szerencse ugyanis, hogy kijelenthető, hogy akik utánunk születettek, hülye mázlisták mindahányan. E nélkül ugyanis nem sok értelme volna annak, hogy ilyesformán értelmezendő koraszülöttségünk miatt az életünk fele, harmada, kétharmada, tizenkilenc egész nyolcnegyvenkettede mélységesen és végérvényesen el legyen baszva. E nélkül csak sírdogálnunk volna szabad, valamint inni még egyet, nagy keservünkben. Ha mindjárt az ingemért is. Ennél egy fokkal jobb, ami most van. Inni például sokkal többféle mindent lehet.
Kicsilány: az a mandineres ministránsfiú egy bunkó. De ki tudja, lehet, hogy még okai is vannak a bunkóságra. Korából ítélve ezt a bunkóságot már nem az őrsvezetőjétől hallotta az úttörőtáborban, de attól még nem kizárt, hogy az ő édes jó, jelen helyzetben csak igen komoly lelkierővel (avagy keresztényi hevülettel) nem jelzősített anyja (apja) a felelős azért, hogy nem ismertették meg vele a kulturált érvelési technika alapjait. Lehet, mondjuk, hogy nem értek rá a sok pártgyűlés, vagy szamizdatgyártás, vagy fusizás, vagy mindezek kombinációi miatt. Azaz mert volt más dolguk is: élni egy rendszerben, ami nem szerette őket. És nem csoda, hogy ezt a gyermekeikbe is jól beleplántálták. Ezt a nemszeretést, ezt a mások alapból történő nemszeretését, nyilván. Az ártatlanság vélelme helyett a bűnösség vélelmét. Ne menjen útravaló nélkül az életbe az a gyerek.
És az sem csoda, hogy ezek most azt hiszik, hogy ez a rendszer most nem ilyen, és emiatt nekik most jó. Jó, hiszen a Jézuska a dzsekpot, nem a markszengelszlenin. De Ön is, én is, mindannyian, akik ott voltunk most huszonharmadikán, tudjuk, hogy ők tévednek. Hisz azért voltunk ott. Hogy elmondjuk (elénekeljük), vagy csak szimplán tudósítsunk róla a színpad mögött. Kinek mihez van tehetsége. Vagy ki mihez hiszi, hogy van tehetsége. Hisz minden csak a hiten múlik.
Mindegy. Végül is csak azt tudom mondani, amit akkor is, oly szerencsétlenül elhebegtem Önnek a színpad mögött: igen, Ön tényleg helyes. Nyilván nem emlékszik rá, így segítek: onnan fogok beugrani, hogy Ön akkor ettől kicsit, de nem is kicsit, inkább eléggé ideges lett. Nem hibáztatom érte: marhára nem ismert, nem is igazán bízhatott bennem, és eléggé el is volt foglalva, hiszen éppen egy nagyon fontos harmadik réteg zokni felhúzásában volt érdekelt. (Apropó: fel kéne keresnie a háziorvosát, mert megítélésem szerint annyira azért nem volt hideg. Nehogy keringési rendellenesség álljon a háttérben!) De ettől még tartom: Ön helyes, és azért helyes, mert hasonlóan helyes barátaival és azzal a magával ragadó, helyes naivitással nekem és százezer társamnak reményt bír adni. (Igen, ott voltam, tudom, hogy megvoltunk annyian.) Hagyjon hát, kérem, nekünk, öregeknek is egy esélyt! Mert higgye el: nekünk sem könnyű. Kurvára nem könnyű. De igyekszünk.
Én legalábbis meg mernék esküdni rá, hogy igyekszem. A többiekre lehet, hogy többet kell várnia. De ideje, na az aztán tényleg van.
