A hatalom természetéről szeretnék szólni most. Pontosabban arról, hogyan viseljük minél természetesebben, hogyha hatalomhoz jutunk. Azaz nem a hatalom természetéről, hanem annak a természetéről, akinek hatalma van.

Mert hát mit tudom én, akárkivel, akármikor előfordulhat, hogy egyszer csak, minden átmenet nélkül hatalomhoz jut, hatalmat kap, hatalmat örököl vagy hatalmat szavaznak neki. És a szerencse nem válogat: a soha nem látott, elsöprő hatalmat is úgy osztogatja, mint a semmit. Még a példátlan, megfellebbezhetetlen, sok-sokharmados, mindennél előrébbvaló egyeduralmat is. Sőt, tovább megyek: teljesen váratlan, kiszámíthatatlan módon bárkiből lehet például apa.

Nos, ezen a ponton kezdődik aztán a kálvária. Mert az odáig rendben van, hogy az ember roppant szerényen, mindössze egy tíz-tizenöt fős forgatócsoport kíséretében bekéredzkedik a szülőszobába, hol is téblábol bután, igyekszik nem folyton videózni, megértően fogadni, ha időnként kizavarják innen-onnan, továbbá szabadkozik folyamat jelleggel. Az ember ezen a ponton inkább csak ráeszmél tulajdon esendőségére (illetve hessegeti bizonyos sci-fi horrorfilmek idevonatkozó, és persze ilyenkor azonnal eszébe jutó képsorait), ez ugyanis nyilván nem ez az a helyzet, amikor az ember a hatalom ízére feltétlenül rákap. Nem is lehet, hisz az embernek ott irányítási joga nincs: összes dolga, hogy hülyén kell nézni, meg szurkolni az anyukának. A legnagyobb májerság, amit megtehet, hogy benyögi, hogy „dzsesszikaklaudia”, vagy „brendonjános”, de ezt is csak a gyerek nemétől függően. És akkor is csak abban az esetben, ha kérdezik.

A gyerek azonban sajnos nem marad mindig ilyen gusztustalan, véres kis cafat. Nem, hanem ellenben fejlődik, körmöt-fogat, sőt, hajat növeszt, de ami a legszemetebb dolog tőle: megtanul mosolyogni. Meg nevetni. Aranyos lenni. Meg csintalanul rosszalkodni. Eszem a zúzáját, milyen aranyos, hogy magára borította a plazmatévét. És ez az a pont, ahol a hatalom kérdése először felmerül: a nevelés. Hogy ne nyúljon bele, ne borítsa ki, ne fusson ki, ne kenje össze. És ha mégis, hogyha huszadszor is, hogyha ötödször mondom, hogy ne dobáld le az erkélyről a szegény kiscicákat, akkor könyörtelenül büntetni kell. Kézre kell csapni, például. Nagy óvatosan persze. Vagy fenékre sózni – de picit csak, nehogy fájjon szegénykének. Vagy csak kiabálni eszetlenül.

Na de ilyenkor persze kis mocsok rendre sírni kezd, tehát az ember azonnal tisztába jön vele, hogy voltaképpen ő az a szadista szarházi, aki kínozza azt a szegény gyereket, így a legjobb lesz saját magára hívni a komplett gyámügyet, hoffmanrózsástul, valamint ölbe kapni és megvigasztalni szegénykét. Ez tehát nem igazi hatalom, ez csak játék a hatalommal: eljátsszuk, hogy nem szeretjük ezt a kis manócskát, sőt, semmilyen érzelmet nem fejezünk ki irányába, mert hogy hatalmunk van felette, és mienk a ház, a hatalom, a dicsőség, most és mindörökké – mert mi vagyunk még a Jóisten is. Sőt: mi vagyunk a felnőttek. És mindeközben a lelkünk mélyén tudjuk, hogy egyrészt ez egy nagy hülyeség, csak a gyereket szédítjük vele, másrészt valójában ő is tisztában van vele, hogy vesztettünk, nagyjából azóta, amióta először a kezünkbe vettük.

Ezen tűnik segíteni a minap napvilágra hozott törvénytervezet. A kiskorú gyermeknek – mondhatni azért cserébe, hogy nem vágtuk a falhoz úri kedvünkben rögtön születése után – kutya kötelessége, hogy gondozása és nevelése érdekében szülőjével együttműködjön (vagyis szót fogadjon), tartózkodjon az egészséget károsító életmódtól, illetve tanköteles korában mindezek mellett az is, hogy képességeinek megfelelően eleget tegyen tanulmányi kötelességének. Azaz: pofáját befogja, lehetőség szerint nem drogozik, ellenben hoz haza sűrűn pirospontokat a suliból – kivéve persze, ha teljesen hülye, mert akkor nem kell. Kötelessége továbbá, hogy ha felnő, eltartsa az agresszív, ideggyenge, alkoholista apját, aki magát önhibáján kívül nem képes eltartani. (Mert az most nem egy önhiba, hogy nyugdíjat nem kap, mert inkább államosítottuk a molt meg a rábát belőle. Pálinkát meg szinte ingyen lehet főzni, mint tudjuk.)

Innentől tehát első pillantásra úgy tűnik, meg van oldva a problémám: ha a gyerek ma este, mikor fürdeni küldöm, visszaugat, én már tárcsázom is a karhatalmat, akik tizenketted magukkal öt percen belül kiszállnak, és azonmód berobbantják gyerekszoba ajtaját. (Ja, a zár nem működik, és lusta vagyok megcsinálni már vagy tíz éve, elfelejtettem szólni, elég lett volna csak gyengéden meglökni!). Ez után persze a gyereket kicibálják, rabláncra fűzik, és úgy dobják be a kádba. Vizet előtte megcsinálom.

De nem, mégsem. Ennek a kormánynak az impotenciája ugyanis minden képzeletet felülmúl: mint ahogy az Origón olvasni lehet, „e jogoknak és kötelezettségeknek a kimondása csak szimbolikus, csupán a kormánypártok családról vallott értékrendjét jelenítik meg”. Namármost: igazán nem azért, de egy gyereket nem lehet csak szimbolikusan pofán vágni, mármint szerintem. Akkor most hogy van ez? Kapok egy eszközt a kezembe, de mégsem? Most mi a fenét csináljak én egy szimbólummal? Verjem vele szimbolikus értelemben hülyére a gyereket, aki majd szintén szimbolikusan ettől azonnal megérti, hogy mi a gyermek feladata és a kötelessége, és azonnal aláveti magát az én felsőbb hatalmamnak, ám csak szimbolikusan? Aztán meg persze majd már egészen konkrétan megy le a térre drogozni, és kéri kölcsön a haverjától a szamurájkardot, hogy „lófaszt foglak én eltartani téged, te szadista állat” felkiáltással küldjön a halálba? Ha már az ombudsmanhoz nem fordulhat, ugye.

Én tudom, hogy nekem semmi érzékem a szimbolizmushoz, de akkor sem értem: ebben az országban már a saját gyerekét sem verheti agyon senki?!