Újévre végre megalakult az Országgyűlési Őrség, így hát végre az országot, de főleg annak gyűlését végre gondos kezek őrzik. Ám ekkor kezdődtek a bajok.

Mert azt persze lehetett gondolni jóelőre, hogy a izgága újeszdéesekkel nem lesz egyszerű. Szegény, komoly bajuszos Elnökbácsinak rengeteget főtt is a feje miattuk. Mert ezek a félcédulák dobálták bele az Ország Gyűlésébe a mindent, és még ezek buta nagy táblákat is tettek bele az Elnökbácsi arcának elébe. Azért, hogy lássa, amit akartak. És hát ő látta, hogyne látta volna, és hát ő nem akarta látni. Nézni se akarta, de annak meg hiába volt, hogy nem nézi, mert hogy mondjuk ha becsukja őneki ő a szemeit, hiába az, ha egyszer látszott benne így is, a szemében. Mert belelátszott a lecsukott szemhéja mögé is, belecsillant abba, megégette a retináját szinte. Már nem úgy, hogy fájjon is. Csak úgy, hogy legyen is.

Nagybajuszos Elnökbácsi azért megalkotta az Országgyűlési Őrséget. Hogy ez ne legyen. Mármint persze hogy az Országgyűlési Őrség persze legyen, de a bedobálás, meg a táblabehozogálás ne legyen. Mert minek, táblának odabent mi helye a kétharmadban. A tábla nem arra van, a tábla vagy megtilt valamit, vagy mondja, hogy nem baj, ha van valami. Hogy mondjuk be ne hajtsál te most ebbe, tilos behajtani, ez nem behajtási övezet neked. Vagy csak szól kedvesen, hogy odafigyeljél magadra, mert ez egy egyirányú utca, és mi itt nem szeretjük, ha nekünk te szembejössz. Így hát te ne gyere szembe, mert veszekedés lesz abból, és tudod, nekünk van Őrségünk, és nem neked, ne veszekedj tehát. Ezt szerette a Nagybajuszú, ezt a csendben levést, a nem veszekedést, hanem a békésen egymás mellett elélést, vagy ha az nem megy, legalább a békés egymás melletti magafelakasztását mindenkinek, akinek nem jó az, ami van. Hisz pince van, kötél van, csomó is van, és a Jóvoltából van mindez. Mit akar még a fajtája. Sámlit szerezzen már magának, amit kirúghat maga alól. Mindent hadd ne a Többség intézzen már neki.

De persze hiába volt az Őrség: a rend már sosem billent bele a Helybe. Mindenki szanaszét gondolkodott, így az ökofiatal fasiszták után repültek a rendes, igazi nácik is, és dobálták a cetlit a kriptoszocialisták, nemkülönben. De hát eddig rendben is volt, hisz ezért volt az Őrség, hogy azok dobáljanak, és aztán az Őrség megmondja neki, hogy hova menjenek, hogy hova repüljenek. De amikor már a gránitkeménységben is belemutatkoztak a szakadások, a repürések, amikor az agyon ángyánisztérizált parasztok, a pokornizélt tanárok is repekedni kezdtek! Meg az tűzoltók, ápolók, drogambulánsok, egyéb szocialisták! És nem csak úgy, véletlenül, de tisztes repekedőtervvel, repekedőkoreográfiával emelkedtek a kupolába, hogy onnan csiviteljék világgá, hogy onnan szárnyallják igazsággá, hogy nem jól van, meg azt, hogy valami nem megy jól, vagy ha minden jól megyen is, akkor ők a nem jók ebbe a jólmenésbe, és akkor meg őket kellene kizavarni innen, kitiltani ebből az Országos Gyűlésből, mert akárhogy nézik, nekik nem lett olcsóbb a csirkeparizer. És akkor meg mit adjanak szegény éhező kiscicáknak, kiskutyáknak, kiskóborkoldusoknak, kisművészeknek, meg a kistudósoknak. Hisz tartják a markuk azok is, éhesek azok is. Már lassan szotyolára sem jut a szegény verebeknek se.

Ezt csivitelték szegény eszdéeszes madarak, meg a kommunista túzokok, a demokrata pingvinmadarak a kupolában. És a Bajuszosbácsi ugyan hallotta őket, de persze oda nem nézett volna. Hisz az Őrség dolga az is, az odanézés. De az Őrség meg hát hiába nézte, mit se látott ki a sipkája alól. Madarak azok, gondolta az Őrség, hát hadd csapongjanak.

És hát észre sem vette az Elnökbácsi, de a Őrségbácsik sem, egyik sem, hogy abban a nagy csapongásban elfogyott szépen a kupola, hogy a pillekönnyű kis tollas szárnyak szellőjétől elporladt a gránitalap, hogy a milliárd kis verdesésben elmállott a törvény, szétszaladt a szabálya a rendnek, és csak a csupasz, meztelen ég maradt a fejek felett, és hogy úgy hulltak be arról a kis szertelen csillagok, mint ahogy a hó ereszkedik le néha, télen, éjszaka, nesztelen, hogy észre se venni, de egyszerre csupafehér minden odakünn.

És akkor tél lett végre, igazi, kemény hideg.