Kettőszázharmincegy napja, tizenhárom órája és negyvennégy perce nem dohányzom.

Szándékosan nem úgy írtam, hogy „leszoktam a dohányzásról”. A dohányzásról ugyanis nem lehet leszokni: aki egyszer rászokott, örökké dohányos marad. Ma is, ebben a pillanatban is elvonási tüneteim vannak, gyűlölök és irigylek minden dohányost, és azt gondolom, ez most már így is marad, amíg élek. További üröm az ürömben, hogy az ígért ugrásszerű egészségjavulás sem következett be: fáradékony, aluszékony vagyok, híztam, és sokkal többször és sokkal tovább vagyok náthás. Jelenleg is köhögök, már vagy egy hónapja.

Fentiek fényében nem lenne csodálatos, ha üdvözölném a kormány dohányzásellenes elképzeléseit – hiszen irigy vagyok. Aki azonban ismer, tudja, hogy semmit sem támogatok, amit ez a kormány igen – hiszen ki nem állhatom őket. Ugyanakkor végül is leszarom: engem a dohányfüst nem zavar, tőlem aztán szívja, aki akarja. Szóval kemény dolgok ezek.

Ilyen kemény dilemmahelyzetekben szokott segíteni a ráció. Az segít meggondolni, megfontolni a dolgot, összeszedni a korábban megszerzett tudást, és nem irigykedni, nem dühösködni, de nem is negligálni a problémát. Állást kell ugyanis foglalni, mindig, mindenhol: nem lehet ülni, hátha lesz valami. Az a hülyék szintje. Ilyeneké:

Namármost. Nyilván nem fogom beleártani magam az addiktológusok, szociológusok, népegészségtannal foglalkozó balneológusok dolgába. Vannak itt azonban egyértelmű dolgok: egyértelmű, hogy a dohányos kárt okoz a társadalomnak: dohányzása következtében roncsolja saját és mások egészségét, illetve folytonos munkahelyi cigiszünetei és korai elhalálozása miatt kevesebb hasznot termel. Ezeket a problémákat kezelni kell, de nem úgy, hogy alaposan megadóztatjuk a drogot, aztán akinek van pénze, vagy hozzájut a csempészárúhoz, vagy egyenesen maga állítja elő, hadd csinálja! De nem ám: értelmesen kell hozzányúlni a problémához! Legyen például korlátozva a szenvedélye, hogy ne árthasson másoknak (pl. ne dohányozhasson buszmegállóban) és fizessen több egészségbiztosítást, mivel többe kerül a dohányzással összefüggő, törvényszerűen bekövetkező mindenféle kezelése is. A többit már rá lehet bízni a munkaadó és a munkavállaló közötti magánjogi munkaszerződésre, hisz nem muszáj olyan helyen dolgozni, ahol bagóznak a mocskok. (Betartva a tűzvédelmi előírásokat, persze!)

Ez egy kellően cizellált és hatékony szabályozás lenne. Annyira az, hogy sok helyen így is van. De nem nálunk! Nálunk jelenleg jövedéki adó terheli a dohányárút (de a házi pálinkát már nem!), aminek egy részét elviszi a csempészek elleni küzdelem költsége; nálunk (de csak nálunk!) az egészség nem üzlet, tehát nincsenek a differenciált (értsd: emelt szintű) egészségbiztosítási tarifákban érdekelt magánbiztosítók, valamint most már tényleg az lesz, hogy sehol sem lehet dohányozni. És ez tulajdonképpen így van már régen, és azon felül, hogy most majd kocsmában sem lehet bagózni (azaz mindenki bagózni fog…), így is lesz még sokáig.

Jövőre. Mert hogy idén még kéne a bagósokból befolyó, sokmilliárd forint jövedéki adó. Tudjuk: megújulásra.