Az egykor pécsi, ma már csak szimplán Ötödik Számú Nemzeti Tudományegyetem és Italbolt rektorjelöltje idegesen gyűrögette a kezében a félig használt papírzsebkendőt. Kicsit meghűlt a minap, ami nem is csoda: a Miniszterelnöki Meghallgatásra való felkészítésnek része volt a jeges vízben órákig tartó ücsörgés is.

A felkészítést egyébként már évtizedek óta a Professzorok Nemzeti Tanácsa szervezte, és meg kell hagyni: a bölcs, tudományba és egyéb, de szintén kizárólag a Nemzeti Együttműködés részeként felfogott munkába beleőszült idős urak (és a hölgyek, hiszen a kávét, szendvicseket is el kellett készítenie valakinek!) semmit sem bíztak a véletlenre. A felkészítés első két hetében például csak görnyedten, szemlesütve járhatott a Jelölt, miközben minden hozzá intézett parancsot, utasítást és kérésnek tűnő halálbüntetést a rezignált „azért járok szemlesütve, hogy ne legyek mint zsemle, sütve” értelmetlen, imamalomszerű mormolásával kellett nyugtáznia. Ez, és a hajába (már, ahol volt; ahol nem volt, fejbőrébe) tűzött színes masnik, valamint a fedetlen hímtagjára kötött karácsonyi csengő nem titkolt célja az volt, hogy a leendő rektor egyéni ambícióit letörje, és ezáltal hivatástudatában megerősítse, hogy így méltó tagja lehessen a Nemzeti Együttműködés Rendszere Legmagasabb Alatti Páholyának. (A legmagasabb szférába természetesen csak a Párt vezetői és a Vezér által kinevezett Örökös Bajerzsolt címet elnyert egyéb párttagok tartozhattak, de csak amennyiben egyidejűleg rendelkeztek az ötös számú párttagkönyvvel is.)

A Vezér rezidenciája az Operaház épületében volt: ide költözött a Parlament Nándorfehérvári terméből, mert nem találta elég méltónak a Nemzeti Ügyek Kormányának Vezetője számára. Az Opera egyébként Soroksár-külsőn kapott méltó elhelyezést, az egykor volt Koccintó Borozóban. (11335. számú italbolt, minden nap reggel hattól este tízig nyitva, pénteken és szombaton élőzene, a jó hangulatért Fodor Putyi és kedves barátai felelnek!) A Jelölt egyébként a néhai Jegypénztárban várakozott, és épp azon gondolkodott, nem tiszteletlenség-e, ha letörli homlokáról a gyöngyöző izzadtságcseppeket, mikor hirtelen felpattant az ajtó, és a tradicionális díszmagyarba, nemzeti színű sportszárba és stoplis rámás csizmába öltözött kormányőrök szavak nélkül jelezték, hogy itt az idő.

Ez után vég nélküli, lépcsőkön és folyosókon történő mászkálás és botorkálás következett. Mivel szemét már elindulás előtt, visszamenőleg bekötötték a tizenkét koromfekete sállal, mindebből semmit sem látott, csak azt érzékelte, hogy már órák óta haladnak, feltehetőleg körbe-körbe, hogy ezzel összezavarják. Nem esett kétségbe, jól tudta, hogy ez is része a Vezér taktikájának: már úgy tűnik, hogy évek óta csak saját tengelyünk körül forgunk, és nem haladunk semerre, az ország nem fejlődik egy tapodtat sem, és már kezdenénk feladni a reményt, mikor végre kiderül, hogy tényleg nem haladunk semerre. És saját bőrén is tapasztalta, hogy ez mennyire megnyugtató tud lenni.

Végre megérkeztek: a kormányőrök betessékelték egy ajtón, majd lefejtették róla a fekete sálakat. Ekkor látta meg Őt: ott ült, ingujjban, nyakkendő nélkül, kezében toll, és papírosok. Rengeteg papíros.

.

• Alásszolg… – kezdett bele, de a Vezér egy indulatos legyintéssel elhallgattatta.
• Hagyjuk ezt! – vetette oda, majd majd papírjaiba merült. Fel sem nézett, úgy kérdezte: – Próbáltam jegyzetelni… Mivel is foglakozik Ön? Mi ez a… lássuk csak, kvantumkriptográfia?

A Jelölt fellélegzett: ezúttal saját terepén volt. Lázasan kezdett ezerszer gyakorolt mondandójába a kvantumok természetéről, a kvantumállapotok polarizáltságáról, és az ebből fakadó gyakorlati haszonról: a titkosításról, ami nem csak feltörhetetlen, de tévedhetetlenül jelzi, ha a titkosítást megkísérli feloldani valaki. A Vezér egy ideig türelmesen hallgatta, majd egy ponton félbeszakította:

• Nézze, kedves barátom, én ugyan nem sokat értek ezekhez a számítógépes dolgokhoz, a Forradalmat mégis a Facebookon nyertem meg. Egy szóval: nem tartom én sokra a maguk tudományoskodó ügyeskedését. Inkább arra válaszoljon: mi a gyakorlati haszna ennek? Mit profitál ebből a Munka és Együttműködés Magyarországa?
• Elnök úr… Ez egy forradalmi terület. Ennek a segítségével fizikailag bizonyított, hogy feltörhetetlen információátadást valósítanánk meg… Gondolja csak meg: többé nincs lehallgatott telefonbeszélgetés, újságok birtokába került törvénytervezet…
• Ugyan! – legyintett Ő. – Lassan már újságok sincsenek. Mi ennek a haszna? Mit termel? El lehet-e adni? Nekem államadósságot kell csökkentenem: jó ez arra?

Az idős professzor elsápadt, de gyorsan összeszedte magát. Eszébe jutottak a kiképzésen tanultak.

• Hogyne! Három, akár négy százalékkal is csökkentheti az államadósságot, az aktuális részvényárfolyamok függvényében.
• Rendben – nyugodott meg a Vezér. – De ha jól értem, kettővel biztos?
• Biztos, Elnök úr. A fizika nem hazudik.
• Értem… – az Elnök ismét csak jegyzeteit lapozgatta, majd így szólt: – Akkor már csak még valami… Van én nekem egy harmadunokaöcsém, a kis Ezékiel. Most fejezte be a gimnáziumot, de gondolom, nem lenne gond, ha jövő héten Önöknél kezdene, egyelőre csak nem is tudom, adjunktusi rangban, mondjuk a fizikai tanszéken, ha van maguknál olyan. Tehetséges gyerek, fizikából hármas-négyes volt mindig, és arany keze van, ha látná, milyen hajómodelleket épít!
• Természetesen! – vágta rá a Jelölt.

A továbbiakban már minden zökkenőmentesen haladt. Beszélgettek egy kicsit családról, nőkről, fociról, majd a Vezér egyszer csak kezét nyújtotta: a kihallgatás véget ért. Az újabb, ezúttal már csak egy-két órán át tartó vakon botorkálás után a Jelöltről végre megint levették a sálakat, kezébe nyomták a kinevezést, és megkérték, hogy távozzon. Kifele menet még látta az audenciára várakozó új vendéget: az egykori Jegypénztárban már ott kuksolt a Nemzeti Bank leendő elnöke, bekötött szemmel, hátrakötött kézzel, nyakában egy pórázzal, de egyébként teljesen meztelenül, leszámítva a fenekébe dugott rododendront.

„Meg kell hagyni” – gondolta magában –, „jól áll neki.”