Igazán szégyellem, hogy még mindig ezen a magánnyugdíj-pénztárral kapcsolatos bűntettel kell foglalkozni, de nem tudok mit tenni, ha folyton napirenden tartja a sajtó. Összeült ugyanis az alkotmánybíróság (nem tudom ennél kisebb betűvel írni őket), sőt, napirenden a kurva napirend, megy ám ezerrel az agyak nagy erőkkel történő felesleges dolgokra való járatása (lásd később), de nem csodálkoznánk, ha lassan már a tekintetes őfőméltóságú bírák aznapi menüje is felkerülne a netre. (A végén még kiderül, szerdán töpörtyűkrémet kapnak tízóraira. Szegények, azt mindig utáltam a napköziben.)
Az persze, hogy a sajtónak miért érdekes ez az ügy, nem világos. Az nem világos, miért éri meg lebegtetni a csalfa, vak reménnyel kecsegtető szappanbuborékokat ilyen elánnal annak a kevéske százezer embernek. Annak ugyanis, aki nem hagyta magát megzsarolni, és pénztártag maradt. Gondolhatnánk persze jóhiszeműen, hogy annak a másik hárommilliónak szólnak a fanfárok, aki most nyilván dühös, amiért megzsarolták, de ne legyünk naivak: az a hárommillió, aki emiatt dühös, egyszerűen nem létezik. Van talán még egyszer százezer, aki fogát csikorgatta ugyan, de hagyta magát hülyére venni, mondván, nem tehetett mást. A többi uszkve kétésfélmillió a lényeg, az meg egész konkrétan leszarta ezt az egészet, és csak jobb esetben értette is, hogy mit is szart le végül. Rosszabb esetben vett egy kurva fontos okostelefont a reálhozamból, oszt jónapot.
Mindegy: a sajtó olyan, amilyen, a sajtómunkás meg nyilván még olyanabb, hisz abból él, hogy meglovagolja a közhangulatot, és ebből a szempontból csak abban különbözik (legalábbis ebben a magyarországban) a politikustól, hogy ritkábban és kevesebbet lop. Ezt megszoktuk, hiszen minálunk mindig és mindenki lop, ez tehát nem is okoz törést a lelkünkben: akinek ez nem tetszik, az már elhagyta ezt az országot, vagy épp most készül elhagyni. Hisz nálunk már darab ideje mindenki tudja, hogy miért is van az, hogy a közbeszerzett gemkapocs másfélszer annyit ér, mint a boltban. És az, hogy ez már így megy vagy másfél évtizede, senkit sem zavar. Néha lecsuknak ugyan néhány balfaszt, aki annyira hülye, hogy nem veszi észre, hogy be van kamerázva a teszkóparkoló (ne kérdezzétek, honnan tudom), de tényleg csak ennyi. Sakkban a paraszt, kártyába betli, plusz csöndesen várjuk, míg eldől a bomba. Business as usual.
Mondom, ez nem érdekes mostan. Még az sem érdekes, hogy egyes források szerint sikerült végül is szerencsésen szétkülönvéleményezni magukat az alkotmánybíráknak teljesen – mondanám, hogy szarrá különvéleményezni, de az már megvolt. Mármint a szar, ami volt meg eddig is. Még hozzá stabilan volt meg, hisz igaz, hogy alkotmányellenes az indoklás nélküli elbocsátás, ellenben nem baj. És ez a lényeg: most majd hálaistennek jön a pokolbéla, és most majd minden még megnyugtatóbb módon lesz még ennél is sokkal alkotmányellenesebb, ellenben még kevésbé baj. Mert le van ez szarva, és az, hogy le volt eddig is, nem okoz székrekedést senkiben. Olyan nincs ugyanis ebben a magyarországban, hogy valamit, ami le van szarva, ne tudnánk még jobban leszarni. Pláne, ha fontos.
De azért egy dolgot, szerényen ugyan, de megkérdeznék. Ha mondjuk ez a csillagszemű matolcsigyerek azt találja ki tavaly októberben, hogy mivel nincs pénze az államnak magánnyugdíjat fizetni, innentől mindenki az államiba fizet, azaz nem történik más, csak simán összevonták volna a magánpénztárba fizetendő nyolc plusz másfél százalékot a többivel, akkor az valószínűleg teljesen törvényes és bizonyos értelemben akár jogos is lehetett volna. Ha ezt még megfejelik azzal, hogy aki visszaadja az eddig összegyűlt magánpénztári megtakarítását az államnak, az számíthat a teljes nyugdíjra, aki meg nem, annak levonják arányosan nyugdíjszámításkor azt a befizetését, amit nem az állam felé teljesített, hát nincs az a Strassbourg, aki beleköthetett volna az ügymenetbe. Más szóval: tök törvényes lett volna minden. És nincs botrány, nincs zsarolás bűntette, nincs alkotmánybíróság-kiherélés, nemzetközi felzúdulás, és ami a legnagyobb hozadéka lett volna ennek az ügynek, nem kellett volna a selmecigabi se. Mert, valljuk be őszintén, ennek a gülüszemű véglénynek a felhőtlen, zavartalan butasága a legfájóbb ebben a történetben: ez volt az a pont, amikor mindenki nagyon komolyan elgondolkodott a mindenkori kormányok káderpolitikájának alkalmasságán.
De mindez már történelem. Nem így volt, és ki tudja már, miért nem így volt. Talán mert valaki valahol megszédült a háromezermilliárd hallatán, vagy talán tényleg komolyan gondolta, hogy háromezermilliárd forintnyi forráskivonás majd valamilyen nem huszonegyedik századi tankönyvi értelemben vett, mondhatnánk, unortodox gazdaságnövekedéssel fog járni. Hát, nem járt. Amivel járt, az az alkotmány, a tulajdonjog, sőt, az egyén szabadságának meggyalázása. Plusz pokolbéla.
És nem tehetek róla, de én elképzelem ezeket a pokolbélákat azokban a mindenféle fontos gittegyletekben. És ilyenkor elképzelem, amint ülnek a a méregdrágán közbeszerzett recsegős székeiken, és hallgatják, amint eszi a szú az asztallábat, nézik, ahogy szárad előttük tepertős pogácsa, meg savanyodik a sióőszi. És csak úgy döngi őket körbe a sok légy meg a muslinca. Olyika néha ajkaikra ül, másika meg csak kering köröttük veszetten.
És nem tartom kizártnak, hogy mindeközben legalábbis cuki kis napocskáknak képzelik magukat.
