Alulírott özv. Asperger Martinné özv. Szaratromf Matild ezúton szeretnék hivatalos panaszt tenni annak irányában, valamint végett a tekintetes tisztelt Polgármester Tanácselnök Elvtárs Kocsis Máté Úrnak, hogy a kerületünkben, a Tavaszmező utcában itten a múlt április óta igen miákolnak a kandúrok.

Mert most nem is az, hiszen mink is voltunk fiatalok itt a Józsefben. Nem is tagadtunk meg magunktól semmit: most hadd ne mondjam, szegény boldogult Jánosom, mit akarok mondani, Bélám sem vetette meg a friss, idei szedésű gesztenyepürét. Sose felejtem el, az Asztalos Sándor utcában volt az a helyes kis cukrászda, odavitt minden második vasárnap. Már amikor nem volt kommunista szombat előtte napon, mert olyankor mindig fájt neki az a szép nagy feje. Az vitte el is, egyébként:a feje. Vagyis a gutaütés. Pedig még élhetett volna: alig múlt kilencvennyolc azon őszön.

Na, de hogy tárgyra térjek: ezek a büdös dögök, ugye, mint mondottam, nap nap után itt vernyákolnak az ablak alatt. Mert az egy dolog, hogy biztos büdösek is – mert mondjuk én nem szagolom, ellenben el tudom képzelni, hogy milyen büdösek. Meg hát el se kell képzelnem, mert a szomszéd Malvin is mondta. Vagy legalábbis azt hiszem, hogy mondta, de nála nem lehet biztosan tudni, mert amióta sztrókot kapott három éve majáliskor, nehezen kommunikál szegény. Alig bírták kiszedni belőle azt a jó kis zsíros, mustáros szafaládét is, az meg külön megviselte egy kicsit. Tény persze, hogy egy úrinő volt mindig: a kerületi pártbizalmi második felesége, az meg nem akárki volt már akkor sem. Nem csoda, hogy a kisebbik bérmakeresztfia is sokra vitte, helyettes szakállamtitkár lett, és nem is akárhol, hanem a hogy is hívják, a szociális és munka minisztériumban.

De, hogy szavam ne feledjem: az mindenesetre tényvalóság, hogy nem lehet már bírni ezt a hangzavart, amit csapnak ezek a dögök. Rémes, aludni sem lehet, se éjjelünk, se nappalunk már. Gondolom, tisztesség ne essék szólván, biztosan dugni akarnak a szerencsétlenek, ami persze egészségükre váljék: még fiatalok, hadd éljenek. Nem is az lenne a baj, tegyék a dolgukat. Csakhogy folyton megzavarják őket a galambok. Meg ezek az izék, ezek a hajléktalanok.

Mert most igazán nem azért mondom, mi is voltunk fiatalok, ha nem is ma volt. De az emberben annyi tartás a mi időnkben azért mindig maradt, hogy csak behúzódjunk valami fedél alá, ha eljött az éjszaka. De kérem szépen, ezek a személyek, ezek nappal is, és nem hogy leülnek, de egyenesen lefeküsznek a közpadokra, de úgy, hogy nyolc markos legény is alig tudja elvonszolni őket onnan. Az embernek a gyomra fordul fel belé. De jönnek ám szembe ezek az impertinens mocskok az utcán is, és az ember nem tudja nem látni rajtuk, hogy bizony piszkosak, ápolatlanak. De még ha piszkosak lennének: ezek kérem gyakorta büdösek is. És ha még ez sem lenne elég, nem tartjuk kizártnak mi itt a Külső-Józsefvárosi Irgalmas Nővéreknél, ahova szerdánként járunk a lányokkal bridzselni, miszerint ezeknek nem kizárt, hogy ezeknek még pénzük sincs sok. Így persze nem olyan csodálatos, hogy lakásuk sincs rendes. Hogy is ne, hisz mit adnak manapság ingyen. És még nekik áll feljebb, grasszálnak naphosszat.

Nagyon örültünk tehát, hogy a kegyelmes polgármester tanácselnök elvtárs úrnak méltóztatott felemelnie a szavát ebben a kardinális macskakérdésben. Mert tudja, mink is majdnem ott voltunk azon a rendkívül sikeres népszavazáson a Margittal, csak őt éppen nagyon kínozta aznap a csúza, nekem meg csak nem akart kijönni a crescent passiance. Pedig direkt magyar kártyával játsztam, úgy könnyebb. Mindenesetre mindannyian nagyon gondoltunk a polgárelnök úrra, és mi is azt gondoljuk, hogy a legnagyobb kárt nem is a hajléktalan dögök, de egyenesen a rohadt ribelális jogvédők okozzák, akik védik ezeket a tetveket. Hisz milyen jól mondja azzal a szép nagy, bár meg kel hagyni, rendkívül butának tűnő vízfejével: ha a főváros minden egyes kerülete gondoskodna a saját hajléktalanjáról, tehát azokról, akiknek éppen hogy abban az adott kerületben nincsen fedél a fejük felett, máris nem lenne annyi hajléktalan. Mert persze az sem kizárt, hogy egy másik kerületben, mondjuk a Podmaniczky utcában már volna neki hajléka, csak nem megy be oda, az istennek, akarom mondani, az Istennek se.

Mert ilyenek ezek. Lusták mind egy szálig. Csak maguknak köszönhetik, hogy vannak. Ideje lenne hát véget venni ennek a szemérmetlen hajléktalanvircsaftnak! Mi ugyanis igenis büszkék vagyunk rá, hogy kerületünk élen jár ebben a nemzeti sorskérdésben, és csak remélni tudjuk, hogy a többi kerület is felemeli szavát ezen igazságtalan, minden tisztességes embert sújtó, pofátlan hajléktalanhelyzet ellen! Meddig tűrjük még mások hajléktalanságát a mi kerületünkben? Miért mi szagoljuk más nemlakását, miért nem más szagolja a mienket? Javasoljuk tehát, hogy mindenki takarodjon haza, és legyen hajléktalan ott, ahol lakik!

Ehhez kívánunk polgárember úrnak erőt és kitartást! Valamint, ha majd úgy alakul, szebb jövőt. Biztos, ami biztos.