Sólyom László apja jogász volt, és bár később mint osztályidegent elbocsátották, a fiát a gimnáziumban letett érettségije után azonnal felvették a jogra. (1960-ban, 4 évvel a forradalom leverése után.) Diplomaszerzés után egy évig bírósági fogalmazó volt, de Mádl Ferenc közbenjárásával tanársegédi állást kapott a jénai Friedrich Schiller Egyetemen, ahol doktorált is. Ez után tudományos kutatóként dolgozott több magyar állami intézményben, majd egyetemi tanári kinevezést is kapott. 1975-ben kandidált, 1981-ben akadémiai doktor lett.
Ha nincs rendszerváltozás, ma is megbecsült tagja lenne Népköztársaságunknak. A mégis bekövetkező új helyzethez Sólyom azonban gyorsan alkalmazkodott: lelkes ellenzéki környezetvédő, a lakitelki találkozó résztvevője volt, majd az új rendszerben az MDF alapító tagja, az egyik első alkotmánybíró lett. Még sokkal később köztársasági elnökké is kinevezték, mert kellőképpen nem hasonlított más jelöltekre, többek között a minden szempontból smittértékű szilikatalinra sem. Emiatt haláláig jár neki a köztisztségviselői illetményalap harminckilencszerese, meg a lakás, a kétfős titkárság, megasatöbbi. És ezekről még a megváltozott antialkotmányos zorbánrezsimben sem kívánt lemondani.
Derék ember, nem vitás.
Tamás Gáspár Miklós apja író, anyja a nagyváradi ortodox zsidó kántor lánya volt. Filozófiai diplomát szerzett, majd Magyarországra települt, és 1980-ig az ELTE bölcsészkarán tanított. Innen „ellenzéki magatartása” miatt kivágták és (a magyar-román együttműködés szép példájaként) 1981-ben kiutasították Romániából is. Ez után a Yale-en volt vendégprofesszor, majd angol és francia egyetemeken is tanított. Ám a továbbiakban sem doktorált, sem nem kandidált, és nem dolgozott az Országgyűlési Könyvtárban tudományos kutatóként sem, és nem volt az Állam- és Jogtudományi Intézetben sem kutató, de máshol se, és semmilyen népköztársasági értelemben vett megbízható állása sem volt sohase. A rendszerváltozás után kapott ugyan egy darab (1 db) állami elismerést különböző 56-os halálraítélt szociálliberális szaroktól, de azt is elrontották, mert ledoktorozták benne. Ne vette volna át, nyilván. Egyebekben időnként írt ezt-azt, melynek során időnként tévedett, időnként meg nem.
Ebből is látszik: szar ember. Nem vitás.
Már csak azért is az, mert ez a nevezett nemballib filozófus egy cikkében megvédte ezt a nevezett nemballib jogászt, aki nevezett jogászt megbántottak a ballibek azzal, hogy nem eléggé örültek neki (a ballibek), hogy kicsit végre már nem volt annyira konformista seggfej ez a nevezett nemballib jogász, és így beszólt a diktatúrának egy kellően eldugott faluban, rohadt messze a zorbánizmus (nemballib) epicentrumaitól. Emiatt a „ballib” tündérországának egyik főtündibündije össze is vonta az ő szemöldökét, de nagyonmód. (Talán pont Svájcban vonta össze, ahol tudomásunk szerint rendszerint lenni szokott ő. De lehet, hogy a helyszínről rosszul értesültünk, szerencsére viszont leszarjuk ezt.)
Remélem, eddig követhető voltam, de azért összegezzük. Már csak azért is, mert ebben a magyarországban nem minden vinszent érzi, hova kell tenni a mondatban a vesszőket, azaz a hangsúlyokat: tehát az van, hogy a legendásan nonkonform ellenálló filozófus megvédte a legendásan rendszerpincsi jogászt, minek következtében az antiorbánista blogger (maradjunk ennyiben, hagyjuk a ballibezést) szája habozni kezdett fenemód.
Ezen a ponton fontos, hogy megőrizzük komolyságunkat. Nehéz lesz, de muszáj, mert tisztáznunk kell még ezt-azt.
Azt tudniillik, hogy én nem értek az értelmiséghez. A ballibhez pláne: az én apám munkás volt, anyám faluról kivakarózott irodai droid. Erre nem vagyok büszke, adottság csak. Ugyanakkor tény, hogy tőlük semmit sem kaptam, nem is szerettek eléggé, és nem is értek rá arra, hogy szeressenek, mert elfoglalta őket, hogy senki kis proletárok voltak folyamatmód, akiket elnyom a (mikor milyen) elit. (A mádlikok, a sólymok, meg az áderek, több madár nem jut eszembe.) Rövid kis életem során már csak ezért sem volt érkezésem arra, hogy minden egyes faszt kellően fényesre szopjak, mindennek viszont megvan az az előnye is, hogy bátran, őszintén, tévedhetetlen biztonsággal röhöghetem ki ezt a sok tréfás, elitista kismajmot. Mert töredék másodpercekig ugyan, de azért csak bejutottam én, a vízhordófiú zabigyereke is ebbe a manézsba, és láttam, mekkorát szarik az elefánt.
És, tegyük hozzá: ez a „balos” elit elefántja volt. Ezek után nyilván könnyű képzelni a még ennél is semjénebbet a jobbikabbról: és igen, arról a jobbikról beszélek, aki időnként náci, időnként más módon fasiszta (dacára annak, hogy ballib-e). Aki úgy zár ki, hogy észre sem veszi. Aki úgy nem rasszista, hogy közben nem is tudja, és aki helyes kis rasszot ad a kis nyomorult(abb)aknak, hadd golyózzanak véle. Így hát én is hadd legyek stílusos, hadd hozzam a kasztom átlagát: régen elhalt nagyapám szerint ez ugyanis így, ebben a formában kimeríti a nyalsgem minden létező és elképzelhető formáját. Valamint alásszolgája, natűrlih.
A nem kívánt rész törlendő, fiúk? Vagy mi legyen?
