Egy kedves, magát szöveghű Joyce-fordításokkal önkifejezni vélő, de egyebekben teljesen normális ismerősöm a minap egy, az ő bámulatos szókincsével sem kifejezhető, de mindenesetre a szalmonellához hasonló fosóvírushoz volt szíves hozzájutni a közeli magyar üzletlánc tojásrészlegén.

Ez már önmagában egy érdekes történet, azonban én egyetlen ismerősöm kapcsán sem érzem, hogy mindenféle hányingerkeltő személyes adataik, úgymint adószámuk, tajszámuk, nyálfolyásuk és hasmenésük okán posztot írjak. Sőt, emelem a tétet: a Szent Magyar Üzletlánc szerepe sem érdekel a történetben. Engem ugyanis nem lehet meglepni: zöldhúst én már a teszkóban is vettem. (Nem, nem elempés értelemben volt zöld. Illetve mégis, amennyiben az elempé rohadtnak tetszik lenni. Vagyis csak a siffer-része a rohadt. Hagyjuk.) Én megértem ezt, sőt, lelkemnek ez honos, ami a mindenféle kereskedés terén a hazámban folyik: ebben a magyarországban az ágentív oldalnak, azaz a kereskedőnek, kurvának, stricinek, papnak és politikusnak a dolga az, hogy eladja nekem a szarát, az én dolgom meg az, hogy kurvára ne vegyem meg. Néha ő engem átver, és mégis megveszem, néha meg én verem őtet pofán előtte (vagy utána), és ebben a nagy, szeretetteljesnek nem, mindazonáltal végső soron maximálisan korrektnek nevezhető légkörben érzem úgy, hogy ez az én hazám. Megismerem becsukott szemmel, sőt, befogott orral is. (Záksón, Radnótinak ehhez elég volt egy utcakő is, őt viszont cserébe megölték a magyar nácik. De hát nem lehet mindenkinek ekkora mákja, ugye.)

Ami miatt mégis úgy éreztem, hogy a nagy nyilvánosság számára is érdekes lehet, hogy ez a kedves, bár kicsikét különös irodalmár ismerősöm történetét felelevenítsem, az az, hogy fosáshányása kapcsán oly közel került a zordvalóhoz, mint a könyvtárban eddig sohasem. Ennek során sikerült is neki (önhibáján kívül) odáig lealjasulnia, hogy hagyta, hogy élete folyásának (tetszik érteni, folyásának, höhö) irányítását darab időre átvegye egy „infektológia” fantázianevű, mindazonáltal virtigli magyar haláltábor. És miután felvételt nyert ebbe az elfekvőparadicsomba, ahol vígan haldokolnak a tulajdonképpen halott vagy halottnak nyilvánított, de mindenképpen halottnak tűnő elítéltek, továbbá ahol vércsöppek tarkítják reggelre a nem vérző lábadozók paplanát is, mégtovábbá ahol a látogatók számára is látogatható vécében szar kúszik fel némán és vészjóslóan a görbére (naná, majd egyenesre) csempézett falon, ő megdöbbent, hogy lehet a valóság ilyen is.

Nem tudom, talán Joyce-nál ilyesmit nem tapasztalt. Sőt, fogalmazzunk így: még Joyce-nál sem.

Szerencsétlen. De ne álljunk meg itt: most képzeljük el, hogy ő lehetne katolikus filozófus is. (Őket lásd később.) De nem, ő voltaképpen nem egy értelmetlen ember, tehát néhány szóval meg tudtam beszélni vele, amit az átlagfanatikussal képtelen volnék. Tudniillik, hogy lám-lám, az egészség mégis eladó. Mert mondjuk ha nem lenne olyan szerencséje ennek az országnak, hogy volna benne egy zorbánviktor, akkor énnekem ma (a zorbánviktorral teljesen inkompatibilis) magánegészségbiztosítóm lenne, és nem csak egy árva tajkártyával lennék felfegyverezve az egészségemért és önbecsülésemért folytatott harcban. És ha ez az én magánegészségbiztosítóm megneszelné, hogy mi folyik az ilyen meg olyan klinikán, meglehet, hogy a továbbiakban azzal a klinikával az én magánegészségbiztosítóm nem szerződne. Vagy, ha a törvények lehetővé tennék, szerződne, de vitatná a szerződésben foglalt maradéktalan teljesítést. És a bíróságon is vitatná ezt. És lenne tizenkilenc sztárügyvédje, aki segítene neki ebben. És vagy nyerne, vagy nem ezekben a perekben, de ami a legszebb, hogy mindebből én semmit sem vennék észre! Leszámítva, hogy tisztaság van a klozettben, lágy dzsessz szól a kötözőben is, esténként gyengéden puhárra püfölnék a párnát a fejem alatt, és kis katonákra cikkezné a márkázott vajas kenyeret is reggelente a kedvesnővér. És mindezt csak mellékesen tenné, szolgáltatásilag, mivel hogy egyébként meg is gyógyítanának. Már ha nem akarnak marha gyorsan az utcára (rosszabb esetben: börtönbe) kerülni. És mégis vállalnák a rizikót, amiben a jelenlegi átlagfizetésük 5-10-szerese nyilván játszana némi szerepet.

Ám, fájdalom, jelenleg nem ez a vonal. Jelenleg egész más a vonal: ez kevésbé humánus, de itt legalább a jó pásztor egyben tartja a juhait, és ha azok néha elkóborolnak is, mint egyes filozófus hejdülgyörgyök olykor, az első abortuszriadóra azok is visszarettennek a nyájhoz. És nem bánják (vagy legalábbis nem mutatják jelét, hogyan gondolják bánni, pláne megakadályozni), ha azok, mármint az abortuszra elszánt feketebáránykák megrohadnak a kurva anyjukkal együtt. És jelenleg csak a büdös, szanaszét baszó kurvái ellen horgad fel a jogos, katolikus vérharag, de fokozott társadalmi igény esetén a szarrágó liberális dzsójszfordítók, sőt, névtelenbloggerek is sorra kerülhetnek. Függetlenül attól, hogy tetszik vagy nem tetszik nekik az isteni rend, mármint hogy álljanak be a sorba, vagy rohadjanak meg az ő nagy, szent közös elfekvőiben. Mert azt érdemlik: változás, fejlődés, szabadság helyett az elfekvést. Itt van, mire vágytál.

Én konkrétan szarok bele, de így tetszett gondolni, kedves orbánviki, meg hejdülgyuri, meg egyéb hülye bácsik? És ha igen, ennek ellenére nem tetszik félni, hogy egyszer szintén marhára pofára tetszenek csapva lenni a nagy, szaros-gennyes valóság által? És akkor majd mibe tetszik kapaszkodni? Már úgy értem, a hazugságon kívül? Hogy momentán jó ötletnek tűnt hülyének lenni?

Ne adja Isten, hogy legyen isten. Szarban lennétek ti nagyon.