A diktátor szeretett a vasárnapi ebéd után (gyöngyöző húsleves, fejhús, rántott husi, rizibizi, ahogy az anyja csinálta, kevéske petrezselyemmel) csak úgy, céltalanul végigbaktatni a falun, le egész a felvégtől az alvégig, meg vissza.
Vagy néha még tovább, az Arborétumig. Szerető szemmel, a sok elfogyasztott földi jótól könnyesen, elérzékenyülve, a maradékot néha diszkréten felböfögve, éteri hangulatban sétált hát most is a szikrázó nyári napsütésben – és szinte magányosan: csak a Teknős-testvérek kísérték el. Ők is, szinte láthatatlanul, a tájba beleépülve. De hisz meg is fizette őket: szerette, ha láthatatlanok, ha úgy suhannak, árnyatlanul, akár a rabló sólyom az égen; megannyi hipermodern, mégis magyar lopakodó, édes Istenem. Tekintete szeretettel söpört végig a felvégi Fő utcán, a házakon, az úton, a csatornán, aminek semmi értelme ugyan, hisz a faluban két-, vagy inkább háromszázezer éve nem volt víz jelentősen, mégis megérte, hisz sok utánjárásába került neki. És valóban, a pitypang, kaktusz és egyéb, extrém szárazságtűrő növények virágainak pompás színkavalkádja minden pénzt megért.
Ebbe rendesen persze bele szokott rondított Lali, a falu hajléktalanja, akit, teljesen haszontalan állat lévén a falu csak irgalomból hagyott meg, életszerűen élni. Most azonban nyoma sem volt; helyette Komótos Pityu, a polgármester jött vele szembe; megállította hát.
– Szervusz, Kuka, Adjonisten – mondta. Pityut, mivel igen csak szerette a csendet-rendet, csak Kukának hívta mindenki, már aki megtehette, hogy szarba sem vegye. És hát, valljuk meg, ő megtehette.
– Adjon az Isten, Józsi bácsi – felelte Kuka, akinek, mi tagadás, volt némi árpádsávos elhajlása. – Mi járatban?
– Hát, ami a járatokat illeti – kezdte –, azokat sűríted. Benézel majd hozzám a jövő héten. Valamikor. Majd egyeztetsz Margitommal – mondta a maga szerető-féltő, ellentmondást nem tűrő módján.
Margit egyébként a mindenes volt az irodában. A Keresztségben, mint minden vízfejű, bugyuta gyerek a környéken, elővigyázatosságból a Szijjártó Péter nevet kapta. Ez azonban nem számított: akit ő egyszer lemargitozott, az Margittá vált. Akár a ferihegy.
– De nem ezért állítottalak meg, Kuka. Csak hogy tudnám, mi van, Lali merre kujtorog.
– Kiküldtem reggel a Váli-vízhez – kezdte a küzdelmet a közeli stroke ellen Kuka, amiért meg lett szólítva így hirtelen, már korán délben –, hogy verné meg nagyon a Bandit, amiért nem érti, mire kell másnak az ő trágyája, rendesen, törvénytelenül.
– És bír-e majd vele – vetette fel, minden bíróságon számon kérhető kérdő hangsúly és tagdíjgyűlés nélkül, oszt jónapot.
– Adtam mellé két veszett bullmasztiffet, meg a Bandi múlt hónapban elkobzott kaszáját, úgyhogy, gondolom.
Kurta bólintás volt csak a válasz. Mentek. A Kuka, bár már igen csak sürgetős volt neki a szapora, mivel ellentétes parancsot nem észlelt, ment velük. Elértek a pályához: a jegenyesor után meglátták az akadémiai reménységeket, amint rúgták a bőrt, meg egymást; de gyakran volt, hogy egymást.
– Józsi bácsi, Józsi bácsi! – szaladtak oda a gyerekek lelkesen, ki térdéhez, ki combjához bújva, mint az orgonasípok. Megsimogatta egyikének, másikának a loboncát, megdörgölte az álluk alját, nyomott pár barackot a buksijukra, meg kiosztott köztük pár kokit, sallert, cukorkát, kiscsokit. Sport szelet, naná.
– No, iszkiri vissza, gyakorolni, semmirekellők! – kiáltotta, szinte mosolyogva. Messziről már érkezett lóhalálában az a kis csicska, a Barcelonánál tanult edző, akit a fiai mellé vett fel.
– Isten hozta Józsi bácsi, szeretettel üdvözöljük minálunk!
– Neked is Adjonisten, fiam – mondta megróvólag. De folytatta is: – Oszt mi volt tegnap. Nem tudtam jönni, fent voltam a járási központban, játszott a Vidi. Mi volt.
A srác homlokán gyöngyöztek a verejtékcseppek, szája széle remegett, úgy hadarta:
– Tizenkettő-egy, Méltóságos uram, tizenkettő! Szenzációs! Tizenkettő! – ismételte áhítattal.
– Egy – tette helyre kimérten.
Megfagyott a levegő; a kismadarak abbahagyták a felelőtlen, semmire nem való csipergést, a kabócák félelmükben lenyelték saját fejüket, Kuka meg, mint aki ott sincs, egy közeli jegenyefa mellett felfedezett vakondtúrást kezdett a magával hozott, gyöngyháznyelű kiskanállal, óvatosan, nagy gondossággal áttelepíteni a szomszéd faluba. A Teknős-fiúk jobbnak látták, ha továbbra sem mutatkoznak.
– D… dolg… dolgozunk rajta, Józsi bácsi – felelte az egykori világ-, Európa- és olimpiai bajnok edzőpalánta ijedten –, de nagyon jók voltak a szélsőik, a mieink nem bírták velük a futást. Talán a díszkiadásos vasalbertösszes miatt, amit a kis hátukra tetszett javasolni rászíjazni vasbetonból, nem tudom. És hát hiába, hogy most már teljesen trapéz alakú a pálya, ahogy javasolni tetszett: kiderült ugyanis, hogy félidőben térfélcsere van.
Felsóhajtott. Kellemetlenül érezte magát, amiért újra meg kell alázni ezt a kis senkit; de hát a csapatért mindent.
– Forgatható stadion. Mint a színházban – Most voltak az asszonnyal az új Nemzetiben, ott látták a legújabb Tormay Cécile darabot, abban látott ilyent. – Félidőben, amíg az öltözőben nyavalyognak, elforgatjuk a pályát. Meddig tart megépíteni.
– Mit…? Ja, hogy meddig! Egy… mit akarok mondani, majdnem egy év, megfeszített munkával.
– Holnapra.
Az srác falfehér arccal tiltakozott a maga gyáva, szervilis, idióta módján:
– De hiszen az képtelenség! Ahhoz be kell rendelni az egész falut, munkaszolgálatra! És még akkor is, ez már nem úgy van, mint régen, hogy korbáccsal verjük agyon őket!
– Hát legyen úgy, mint régen volt! – „Bozsik, Puskás, Hidegkuti!” – gondolta hozzá, szeretettel.
– Régen rabszolgák, középkor, feudalizmus meg kommunizmus volt, Józsi bácsi!
– Akkor az – felelte, és úgy tett, mint ha nem venné észre, mint küzd szegény srác az arcára kiülő döbbenettel.
„Vidéki kóceráj” – gondolta. – „Túl jó vagyok én ezeknek. Azzal a tehetséggel, ami nekem van, egy kurva országot is el tudnék vezetni.” Azzal, faképnél hagyva mindenkit, elindult hazafelé. Futólag intett még a nyári a Napnak, hogy ha gondolja, nyugodtan süssön tovább. Kegyesen, mintegy jóváhagyólag.
