A bálványos nálunk nagy, büszke ember volt: alacsony, csapott vállú, görbe hátú, pocakos. De a maga nemében sudár, randa, kesely kis fickó volt, és úgy villogott a szeme, de mind a kettő, ha némbert vagy devizahitelest látott keresztülriszálni a faluban, de úgy, hogy úgy se senkinek.
Olyan igazi, busa, nagy magyar feje volt, mint akármely túzokmadárnak: fejen megülő, aprólékos, fülekkel ódalt kedvesen beszegve. Süldő idióta korában, midőn még hajat is tanálni véltek kuglérosnak is beillő kobakján, nagy reményekkel voltak iránta a faluban. Nem csoda, hogy anyja küldte hol erre, hol arra, hol megint csak emerre, hátha onnan már vissza nem talál. De a bálványost nem ejtette fejére az a nyomorult élete őneki, vagy legalábbis nem eléggé ejtette, mert hogy rittig mindig fellelte azt a libalegelőt, iszamós posványt, hatemeletes, zsúptetős falusi fodbalstadiont, ahonnan már bizton meglelte az utat hazáig, vagy legalább egy másik olyan portáig, amit annak gondolt nagy hülyeségében.
Így lett, hogy őt nevezte ki a falutanács helyettes főbolondnak, hogy ezen posztján magát már talán végre megemberelve, legalább a saját háza táján kívül nagyobb galibát húsvétig már nem csinálna. De hát, messzi volt még az a húsvét, hisz éppen, hogy a sanyarú szilvát verték le a nyomorék Strómájer ikrek a Kisbékás-dűlőnél, ahun a kereszt is van. Ott volt még hátra akkor a karácsony, az aprószentek, de még a remélhetőleg, sőt, hálajóistennek kivetendő, nemzeti bankadó bevallása is! Hun volt még a húsvét, minekelőtte Farsangkor végre el lehetett lesz zavarni ezt a bálványost is, min’ha sose nem látta vón a falu őtet, a susnyásba békászni, hogy aztán őszig se kerüljön elő.
De a bálványos sem hatta annyiban! Készen volt neki minden előre, három, de volt, hogy négy órára is, mert hisz előfordult az is, hogy mielőtt a fröccsöt megitta, tudta mán, hogy meglehet, csak iszik még egyet! Ha másként nem, hát hitelre: okos ember volt a bálványos, előrelátó, azért is nevezte ki az iskolaigazgató egyszer a pedellus mellé segédudvarosnak majdnem. De hát tudta ő, hogy hisz előtte volt még az egész élet, de legalábbis a búcsú napja, ahun majd a ringlispíl, lángosos, a bögrecsárda meg a szabadegyetem árnyékában elmeséli ezeknek, hogy is volt ezzel a történelemmel. Meg egyáltalán.
A búcsúkor aztán persze szép sokaság is gyülekezett: nemcsak a fákon, de még a lacikonyháson, sőt, a ringlispílen is lógtak, utóbbin mondjuk azért, mert lerohadt abba a nagy melegbe. De tömeg volt, mi tagadás, hiszen ezt mindenki látni óhajtotta vón, hogy mit beszél ez az eszelős, mán megint. Az eszelős meg, kihörpintvén poharát, miben korábban fröccsét, csikkjét, valamint elhagyott dohánykoncesszióit hatta esze nélkül, belekezdett.
Hú, de mekkora egy beszíd volt az! Kezdte rögtön a Cézárral, hogy mert állítólag a Marika néni is kigyütt, közvetíteni, aki pedig alaposan kedveli a konyakot, hogy róla jutott eszébe a Cézár, hogy már az ókori görögök is, hogy elvetették azt a sulykot a Rubikonnál. De már tudjuk meg, hogy abba is a mi népünk helyezte bele azt a nagy tudását, nagy tisztelettel, hiszen tessen csak a nemzet nagy Bűvös Kockájára gondúni. Aztán beszélt valamit a másik nagy fordulópontokrul, midőn is Árpád vezér, magára hagyván a teljes besenyő, mongol, egyéb izgága töröktatárokat, mind a negyvenhatvanmillókat, és megvetette lábát idehaza, hogy egye csak azokat a fene, hogy nem gyöhettek ők is. A történelem további része homályba fúlt, részint a sok tömény okozta csukladozás, részint a bálványos fékezhetetlen eszementsége következtében, de aztán Kokassy uram, a vicenádor végre hátba veregette őtet, minek következtében végre kiköpte azt a stencilt, amire még reggel körmölte fel szép, kerek rovásírásával, hogy kétezer milliárd, mínusz rezsicsökkentés, pluszminusz a resztli. Levezette ekkor metszően éles, ellentmondást nem tűrő hülyeségében, hogy ez volt az a fordulópont, miszerint a történelem még egyszer megismétli önmagát, és a magyar nép megint szék lett, Féltó-végi Nagy Imréhez, vagy valami ilyesmi. Mindenesetre a Féltónál Nagy Imre már régen nem lakott, mióta elbukta a földpályázatot a fordrászkisasszon ellenibe, pókeren, de tény, hogy ekkor már nagyon kásásan beszélt a bálványos, felit sem értette, csak aki közelebb állott. Az meg, mind nagyon leittasult lévén, vastapssal jutalmazta saját magát, hogy még állni megbír kapaszkodás nélkül, ni, hiszen még tapsolni is tudok, akkor hogy a fenébe-e, iszunk-e még egyet, Nándikám, a nagy ijedtségre.
Eddig értek. A beszédje végin aztán a bálványos megjutalmazta magát a fröccse maradékával, majd jó egészséget kívánva születő unokáinak, holmi asszony módra, sírva hagyta el a hevenyészett pódiumot, ami a tojtojvécé lett volna, már mielőtt beleesett volna, félig. De most már csak költség, amit ráadásul be kell írni a pályázati űrlapra, mert kijön a barózó, megfináncolni a tisztességeset is. Hát még ezt, ami ott volt. Ám ő ezen magát különösképpen nem zavartatva, további sok sikert kívánt az őt elmozdítani sosem rest svábtótoláh ejrópiáknak, majd, kedvesen engedelmet kérve, előbb tökönhányta saját magát, és utasította sajtóreferensét, hogy ezen újabb sikeréről kommünikét, vagy ha az nem megy, ürgebőrbe kötött, rézkarcokkal ékesített alaptörvényt még a mai napon, azonnali hirtelenséggel kibocsáttatni ne feledjen. Ezzel eloldalgott, háttal a lebukó napszállatnak, a fennen setétlő napkelet felé, még kissé dülöngélve, orra-orra bukva minduntalan, ámde a maga nemében még így is dicsőségesen, négykézláb.
És vitte magéval mind a bolondokat, kik jódolgukban meghülyülve össze-vissza fuvoláztak neki a margarétával, rozmaringgal hímzett zsebkendőjükbe, röhögve.
