.
A rendszerváltozás idején 14-15 éves voltam. Anyám épp akkor vált el második férjétől, mert nem bírta tovább annak alkoholizmusát. A „vagyon” (bérlakás Pesten) addigra már elúszott. Vidéki városi lakásunk árán telket vásárolt, maradék pénzt, plusz a három gyerek után járó szocpolt vállalkozónak adta. Vállalkozó tönkrement, pénz, telek elúszott. Tehát gyakorlatilag hajléktalanokká váltunk.
Bár semmi esélyem sem volt rá statisztikailag, mégis leérettségiztem, egyetemre mentem. (Bölcsészkarra, de akkor ennek még rangja volt.) Majdnem színjeles eredménnyel végeztem úgy, hogy szinte végig dolgoznom kellett, hogy ne haljak éhen: volt olyan szemeszter, hogy vajas kenyéren kívül csak elvétve ettem mást, ha megszánt valaki. Állásba kerültem, informatikus lettem: annak idején arra volt kereslet. Később megpályáztam egy PhD-ösztöndíjat, és el is nyertem, és végig is jártam a három évet, de munka, otthonteremtés mellett nem volt esélyem megírni az értekezést is. Feladtam. Azóta is bánom.
Megismertem egy lányt, akit megszerettem, eljegyeztem és feleségül vettem. Ő, ha lehet, még nyomorultabb volt, mint én (de erről ezen a blogon nem beszélhetek). Semmink nem volt tehát, szó szerint a nulláról kezdtük. Csekélyke (közalkalmazotti) fizetésünkből megélni is nehezen tudtunk, ezért túlórákat, mellékállásokat vállaltunk. Házra, lakásra esélyünk sem volt: feleségem fél évre külföldre ment, keresményén vettünk hát a hegyen egy zártkerti présházat, amit részben saját kezünkkel tettünk lakhatóvá. Mivel hitelt, szocpolt zártkertre nem adnak (de adót szednek utána!), nekünk magunknak kellett előteremteni a rávalót. Élére tettük hát a garast, és a napi nyolc óra főállás és akár 4-5 óra mellékállás mellett kevertük a betont, hordtuk a téglát, és közben próbáltuk karban tartani a 2000 négyzetméter szőlőt, gyümölcsöst is. A család (feleségemé) legfeljebb munkáskézzel tudott segíteni: a tetőt ők rakták a fejünk fölé.
Összevissza 35 hasznos négyzetméter az, ami így összejött. Ezen laktunk először ketten, aztán anyósom halála után hozzánk vett kiskorú sógorommal hárman. Majd jött az első, majd a második gyerek. Most négyen lakunk a kis házban: sógorom időközben szakmát tanult, saját lábára állt. Kicsit úgy érezzük, ő volt az első „gyerekünk”.
Szart se érek? Van egy diplomám, egy felső, egy középfokú nyelvvizsgám, értek öt, beszélek három nyelven. Tudok programozni, értek az adatbázisok felépítéséhez, magam is részt vettem már nem egy ilyen megalkotásában. Tudok házat, kerítést építeni, villanyt szerelni, szőlőt, gyümölcsfát metszeni. Képes vagyok láncfűrésszel, fűkaszával, flexszel és egy rakás egyéb géppel dolgozni, van jogosítványom. Értek a szőlőhöz, gyümölcsfákhoz, tudok iható bort, pálinkát csinálni.
Milliós állami fizetésem mellé havonta milliós költségtérítéseim, méregdrága céges sportkocsim, svájci számlám nincsen. De saját kezemmel felépítettem egy házat és ültettem nem egy fát. Gondozok 500 tő szőlőt, boromat dicsérik. Gyönyörű gyerekeim vannak: fiam még pici, de lányom már négy éves: két nyelven beszél, egyedül internetezik. Ő már biztosan nem ott kezdi, ahol nekem kellett. Ennyit tudtam elérni 36 év alatt.
Elmész te a vérbe, lázárjani.
