Kicsit talán kemény lesz, de gondoljuk végig egy percre: miben különbözik a magát nemzeti kereszténynek nevező, vagy a jobb híján, továbbá gyávaságból baloldalinak tévedő magyar ember a kolerától?
A kolera egy baktérium által okozott betegség, és elsősorban széklettel, hányadékkal, de gyakran a nyers élelmiszer elfogyasztásával terjed. És bár én nem tudom, hogy a girószászi szar, a kocsismátéi okádék, hovatovább a feldolgozatlan szellemi táplálék milyen paralel vonásokat képes szignifikáns módon felmutatni egy átlagos lepratelep közegészségügyi értelemben kihívásokkal küzdő rögvalóságában, de abban biztos vagyok, hogy bizonyos, magukat keresztény jobboldalinak tévedő körmendizsuzsa-jellegű idiótáknak ez tetszik. És bármennyire is azt hiszik ezek, de pont a keresztényi gondolathoz nincs sok közük – a nemzetihez meg ne is legyen, ha kérhetem.
A bolhanyakörves bácsi versus szanyikapitány
A helyzet a következő: mi valamennyien, mármint mi valamennyi egészséges, koleramentes ember tudjuk, hogy a jobboldal nem azt jelenti, hogy lecsökkentjük a rezsit, hogy ne legyen annyira kurvadrága a keringetőszivattyú a kerti medencében. Nem, mi jobboldaliak tisztában vagyunk vele, hogy a rezsi, adóteher, egyéb számla nem tétel, a belvárosi szalont ennek említésével tehát nem mocskoljuk be. Mi több, egyenesen köpünk arra a prolira, aki a villanyszámla elviselhetetlen nyűgével zaklat minket a szoáré előtt, a szupléra várva. Ennek megfelelően viszont megteszünk mindent annak érdekében, hogy mindenki (tehát akár a proli is) megtalálja a számítását: vállalkozásbarát környezetet, alacsony adókat és járulékokat (a továbbiakban: farkastörvényeket) teremtünk, továbbá katolikus nőegyleteket létesítünk, ahol Crescendence bárónő is kiélheti titkos baloldali elhajlásait az ennek kedvező jótékonysági bálokon. Legfeljebb legyónja a bolhanyakörves bácsinál, vasárnap.
A rend kedvéért mondjuk el, hogy mi a baloldali ehhez képest: nos, a baloldali úgy tesz, mint aki mélyen megveti ezeket a mocsok előjogokat, továbbá aggódik olyan dolgok miatt, amelyekre semmi ráhatása sincs – így nem csoda, ha nem érti, miért nem oldja meg a marxizmus lukácsi felfogásának filozófiai alapvetése a cigánygettók társadalmi problémáit. A többi viszont ugyanaz: kicsit talán még kevésbé van tekintettel az olyan, mélyen tagozódott társadalmi tradíciók lényegi fontosságára, mint amilyen a rendszeres adófizetés jótékony hatása az államháztartásra, cserébe viszont nem csak lovaglópózban tudja elképzelni az érintkezést a cselédséggel. Azaz: pénzt akar, akárhonnan. Ha mindjárt az ingünkért is.
Mocsok világ ez, Jasper
A maradék az a nyomorult, máról holnapra élő szar, akik mi vagyunk. Ezek a szerencsétlenek tulajdonképpen rendszerhibaként rondítanak bele a fenti, minden szempontból tökéletesnek elgondolt világokba: és itt jelentkeznek a komolyabb problémák. A baloldal hazudik, tudjuk, de a jobboldali embertársa sem különb: bár már nem emlékszik rá olyan nagyon, de éppen erre találta ki a jézuskrisztust, akit hetente spiritiszta szeánszokon imádni óhajt. És itt zökken először a jól kitalált katekizmus szekere: bezavar neki ugyanis az a sok nyomorult koldusgeci, akin ugyan a Szent Szakácskönyv szerint az utolsó garasig segíteni szolgálni köteles volna a saját külön bejáratú velnesz-örökbérlete (ún.: mennyországa) érdekében, ám lófaszt sem akar. Mi több, zavarja őt a szegénység valósága a gazdagság hazugságának élvezete közben.
A humanizmus érdeklődés hiányában elmarad
És a pont ezen a problémán felülemelkedni nem képes, viszont továbbra is kétharmadképes magyar szaremberállomány dob ki olyat a pörgetés után, hogy ne kéregessen a rohadtkoldus a templom ötven kilométeres körzetében, meg legyen az alkotmányban tiltva, hogy valaki ne létezhessen, ha nincs lakása, továbbá hogy legyen már olcsóbb a rezsi mindenkinek, de főleg annak, akinek amúgy is lenne rá pénze. Hisz érdekes: a tűzifa ára szemernyit sem csökkent. Mint ahogy az erdőről lopott hulladékfa után járó letöltendő is inkább csak, hogy nőtt – a keresztényi megbocsátás nagyobb dicsőségére.
Ez van tehát. Ezek a magukat konzervatívnak, baloldalinak, egyéb pókemberrajongónak tartó, vagy más vicces szuperhősökhöz imádkozó barátaink továbbra is egyetértenek abban, hogy nekik, és csak nekik kinyílt egy olyan nyílás a forgóajtón, ahol ők előbb jöhetnének ki, mint ahogy a bent kieresztett fingjuk bent maradt. Mi meg szagoljuk, jobb híján. Azaz: ülünk a fingszagban, és leskődünk kifele. A német gyerekek meg röhögnek odakint ezen a sok hülyén.
Igen, rajtunk. Ahogy bohóckodunk a hülye akváriumunkban.