Ennek a magyarországnak a jelenlegi közállapotai semmilyen, halványan is pislákoló reménysugarat sem irányítanak a demokratikus berendezkedésben azért hobbiszinten, valamint megszokásból még reménykedők szemei közé. Mutatok én most egyet.

Nem, természetesen nem arra gondolok, hogy „még mindig jobb, mint ha valami mást irányítanának a szemei közé” – mert hát persze a nagyon gyenge, azaz bájerzsolti magasságokig is süllyedő szóvicceknek nagy barátai vagyunk (mint minden rendes bunkómagyar), de azért mégis van egy határ. Egy „jó tollú” nemzeti-jobboldali kommunista, mit akarok mondani, kolumnista megteheti, hogy szándékosan nem érti a metaforát – de mi, értelmes, gondolkodó, azaz orbáni/bájerzsolti értelemben külföldi érdekeket kiszolgáló idegenszívűek ezzel a szinttel nem érhetjük be. Ez olyan, mintha azon röhögnénk, hogy az autista nem érti a poént, vagy hogy kezdődik a szúnyogholokauszt. Höhö. Hogyne.

Na most attól meg tényleg tekintsünk el, hogy miért is volna a külföldnek az az érdeke, hogy gondolkodjunk, és így ne vegyük meg a szar kóláját, hanem ehelyett inkább főzzük a saját gyümölcsünkből a szörpöt. (Vagy, amit sikerül: lényeg, hogy ártson.) A külföld az orbáni értelmemben vett őrületben tényleg ilyen hülye: megtanítja, hogy miért szar a kóla, majd megpróbálja eladni a szar kóláját. És én tisztában vagyok vele, hogy az ilyen mértékű idegbajt már régen nem kérünk számon a magát konzervatív nemzeti jobboldalnak tekintő pártunk és kormányunk egyetlen tagjától sem: tudjuk már, hogy a hitel nem adósság, a megvédés ellopás, továbbá hogy „a bizalom és a párton belüli együttműködés jegyében” szokták az elvtársak a beszélgetéseiket is rögzíteni újabban. Hiszen hogy a picsába ne a bizalom a jegyében rögzítenék egymás taknyát is a bőrkanapén: a Mérleg, pláne a Szűz jegyében komplikált is volna taknyot rögzíteni a rekamién. Vagy akárhol is: mi ezt nem vitatjuk, hanem de elhisszük, sőt, támogatjuk: hallgasson le minden rendes magyar minden rendes másikmagyart! Diktafont minden teszkópultba, tommarketbe, nem is beszélve a nemzeti dohányárudákról, a legfőbb bizalom jegyében – pláne, hogy súlyos, gyógyíthatatlan munkanélküliséget eredményezne a saját és közvetlen környezetünkben, ha nem ezt tennénk.

Azonban: ott tartottunk, hogy reménysugár. Nos, kissé profán lesz, mert rögtön a klotyón kezdjük, de onnan szép győzni: történt, hogy mondok asszonynak, mi van már, a nagyobbik gyerek órákig ül a fajanszon, mi a baja van, szorulása van őneki?! Megyek be ijedten, lyányombazmeg, szedd össze magad, ne csessz ki, nyomjad kifele önállóan, apád munkanélküli, nincs pénzünk a magánorvosra! (Mert hogy az állami egészségügybe darab ideje nem visszük, hiszen számos hibája ellenére azért mégis csak szeretjük azt a büdös kis kölyköt.) Feleségem viszont a maga szenvtelen (ha nem félnék tőle annyira, azt mondanám: bunkó) módján, szinte foghegyről közölte: más baja van a lánynak. Azaz hogy egyéb intellektuális igényei támadtak, mármint a szaráson kívül: olvas a szentem.

Ez viszont annak fényében, hogy bár hat éves, még nem jár iskolába, ergó nem tanította meg senki sem olvasni, különösen felháborító fejlemény. Mondom is rögtön az asszonynak, miszerint fasza: mégis mit gondolsz, a könyv, na az mennyibe kerül, az alexandriába meg főleg mennyibe kerül, a plázába’ meg mégfőleg mennyibe, hát szarom én azt a pénzt?! Feleségem azonban (ismét a helyzet magaslatán), gyorsan helyre tett: a te újságodat olvassa, amire már tavaly előfizettél. Ki van fizetve, mér’ ne olvassa.

Nos, nem is az: előfizettem, ez tény, hisz rendes, liberális lap az, és mi is egy rendes, becsületes liberális hazaáruló bitangok vagyunk, családilag, generációkra visszamenőleg ráadásul. Igaz, katolikus iskolába írattuk a kölyköt, de csak azért, hogy lássa a kontraxot. Meg hogy mert megnyerte a katolikus suli városi rajzversenyét, és máshol meg nem volt ilyen képzés, csak náluk. Ettől még persze még tisztában vagyunk vele, hogy nem egy új Csontvári a csaj, de a lényeg, hogy ha rajzolni akar, pláne ha szervezetten akar, akkor kikörösztölködik, oszt rajzol, ki nem szarja le. Záksón, ki fogja bírni. Rendes, szép szőke kis katolikus kölök lesz belőle, dacára annak a kurva liberális, cigányképű apjának, anyjának.

Mármint, ha megéri, hogy az legyen. Történt ugyanis, hogy ettől a gyerektől, a nagy sietségben, meg igyekezetben, hogy nehogy má’ az emberekkel fizettessük meg, sikerült elvenni a tartós beteg státuszát. Mert hogy így döntött a Nemzeti Ügyek, meg Álmos, Árpád, Valamint További Fejedelmek és Egyéb Keresztnevek És Idióta Hülyeszavak Kormánya. Mert hogy mivel szerintük az az asztma, ami miatt naponta két, olykor három gyógyszert is kell szednie a csajnak, és amelyek közül az egyik konkréten hiánycikk, így legutóbb öt patikából zavarták el az apját, míg a hatodikban voltak olyan kedvesek, hogy felhívták a hetediket, hogy ne menjek potyára, szóval ennek az okos, kedves, ámbátor súlyosan allergiás és krónikus légúti panaszokkal küzdő kisgyereknek innentől vagy kurva sokat kereső, azaz a gyermekek után járó adókedvezményt maximálisan kihasználni tudó, és még hozzá rendszerkompatibilis, azaz potenciális trafiknyertes apukája lesz, svejci bankszámlával és (főleg) német gyógyszerész kontaktokkal, vagy megfullad, mindközönségesen.

Szerencsére viszont nem azonnal fullad meg: azaz nem azon a drámai módon, hogy belekerülne a szíenbíszíbe, pláne az európainéppárt ingerküszöbébe, és emiatt betiltsa miatta az európa az orbánizmust. Hanem ellenben lassan, feltűnés nélkül, kimérten, udvariasan, feltűnés nélkül fog megfulladni, hogy észre ne vegye az európában a néppárt a fennforgást, de az unicef se rezzenjen belé. És hogy, főleg: ne zavarja a Nemzeti Összefogás Rendszerét se. Mert az rosszat tenne a lázárboldizsár, orbánráhel svejci bankszámláinak, egyéb versenygyőzedelmeinek, mármint ha ő hirtelen megfulladna, neveletlen, undorító módon, amint ahogy éhenhalnak a Szomáliában azok a kis négergyerekek a necsöráldzsiografikban, a harminchetes csatornán. Mert rossz helyre születtek. Rossz csatornába. A hetvenegyesen a tuti gimi megy, mért nem próbálkoztak azzal.

A gyerekem tehát rossz helyre született. Rossz apu alá. És mindegy, hogy ez a gyerek eléggé szereti a mostani aput is: ami engem illet, jelenleg többet érek holtan, mint elevenen. Van ugyanis ez a kurva magánnyugdíj-számla, meg az életbiztosítások, meg a bankszámla, hadd ne soroljam: lényeg, hogy évekre előre megvan a gyógyszernek az ára, ha holnap megbasz a kettőhúsz. Tehát meglehet, hogy el kellene gondolkodnom rajta, megjavítsam-e a kisszobában azt a konnektort, ami már évek óta gyanúsan sistereg: nem értek ugyan hozzá, de a cél érdekét tekintve pont ez a lényeg.

Ami viszont a jó hír: lázárboldizsárnak ilyen problémája nincsen. Az ő apja sem ért semmihez, ám ő pont erre van rászorulva. A semmihez nem értésre. Arra a buta tekintetre, amivel apu a pénzt keresi. Meg arra a rezsicsökkentésre, adócsökkentésre, lézerblokkolóra van rászorulva, amivel apa dolgozik, meg annak a pléjsztésön nyolc árának a csökkentésére van rászorulva, ami azzal a beépített modullal is elfut, ami akkor is véd, ha neadjisten azt mondaná az immáron baráti alkotmánybíróság, hogy szintet lépni nem csak akkor lehet, ha rendes jobboldali az ember Szekszárdon. Mert ha mégis, csak egy törvénybe, egy darab egyéni módosítóba kerül betiltani az egész Szekszárdot, úgy, ahogy van. Ki nem szarja le.

De, hogy a szóviccet befejezzem: kiderült tehát, hogy nem az én gyerekemnek van szorulása. Ő csak olvas. Ami azt jelenti, hogy okosabb lesz. Ez viszont meg azt jelenti, hogy ha felnő, meglehet, hogy lesz joga szavazni is; tehát rászorulnak ezek a lázárfélék a saját szarukra.

És nagyon, nagyon fájni fog nekik, amikor ki kell annak jönni.