Ki kell ennek jönni

Olvasásban gyakorlottabb, élesebb szemű internethasználók már egy ideje észrevehették: ritkulnak a posztok mostanában. Ennek meglehetős prózai okai vannak: egy ideje már szarok az egészre.

(Ezt a posztot a feleségemmel közöden írtuk, mondhatni. Azért vagyok ilyen kurva kedves benne.)

Mert az úgy van, hogy az ember kitalál valamit, vergődik rajta, belefeccöli az összes agyát, ami maradt neki a cseresznyepálinkás butykos alján, aztán jön egy ilyen megélhetési baromarcú, és jelzi, hogy mocskos libsik, valamint szaraposzt. Mert nagyjából ennyit értett meg abból, hogy demokrácia van, illetve volt, és én csak beszélek összevissza, tehát ha neki a koncsítavursztoskodás ellenére van, akkor ellenére van. Mert hogy mit mondjon a gyerekének, ha lát az is egy ilyen liberálist, menni az utcán, meg blogolni szégyentelenül, világ csúfjára.

De ezen még túl is lennénk: ilyen és ehhez hasonló kommentrobotokat ma már szegényesebb kiállítású kínai hadiüzemekben is tízezerszám gyárt le a népharag, nem érdekes. Régen a köcsöghadseregnek sem volt több értelme, pedig azzal még beszélgetni is nehézkesebb volt a piramisban, aztán hogy elvolt a Kínai Birodalom is évezrdekeig. Hanem még ha látná az ember, hogy van azért foganatja, hisz lám, eljut az értelemnek, vagy legalább az értelem igényének a híre ezen a bloggalaxison túlra is. De jelenleg a voyagerakárhányason zötykölödő Chuck Berry-nótának is nagyobb az esélye, hogy egy több ezer parszekre fekvő fejlett intelligencia lemezjátszójában végzi, mint akármely bloggernek arra, hogy három méterre tőle elolvassa a kutyáját vonyíttató szomszéd hülyegyerek legújabb csodálatos főművét. A világ nyolcadik csodáját. Tudniillik a posztot arról, hogy lázárjános sajnos ellopott kétmilliót, ami viszont szerencsére nem baj, amíg német üzleti érdek is van ezen a világon.

És itt tartunk: egymást kommenteli az a pártucat szerencsétlen, aki még hisz a sajtó szabadságában, a demokráciában, az értékek pluralizmusában. A gyönyörű, áldott, szent liberális kapitalizmusban. Mert ugyanaz van, illetve lett legújabb huszonöt demokratikus életünk során, ami azelőtt volt: néhány háborodott, agyonnyomorított szemüveges nyomkodja a szamizdatot a pincemagányban. Csak egyelőre még legálisan. Komolyan elhittük nyolcvankilencben, hogy vége a kommunizmusnak, pedig csak annyi történt, hogy az akkori demokratikus ellenzék, mind az a harmincnyolc, na jó, százharmincnyolc szerencsétlen kapott egy kicsit mikrofont a szája elé, hogy belelihegne valami szépet. És ez csak ahhoz képest volt kevésbé hülyeség, mint alekosz vagy vévééva tizenöt perce, hogy nem szakították meg még hülyébb reklámokkal. Aztán ezek megöregedtek, idejétmúltak, és ilyen csúnya ráncos lett a bőrük is. Sebaj, itt van helyettük a félművelt újgeneráció: komolyan, ahol egy Heller Ágnest le lehet nyuggerezni az úgynevezett szabad sajtóban, ott nincs hova menekülni.

És ez még a krém. Mert ne tévedjünk: pár marok elvetemült jávorbenedeken kívül nincs, nem volt és nem is lesz összevissza százezer ember ebben az országban, aki elmenne tüntetni a kósalajosok rémuralma ellen. Azt már a magánnyugdíjak einstandja során látni lehetett – és meglehet, vaskos túlzás, de nem tévedek nagyot –, hogy annyi, pontosan annyi felelős gondolkodású, adófizető európai polgár van ebben az országban, amennyi akkor megnyilatkozott. Illetve legfeljebb annyi. A többinek marad a kádárrendszer upgrédelt változata, amiben már vannak vicces fészbukappok is, mint a kétfarkú kutya, nőfaló krisztofel, napipuzsér.

És mindeközben egy átlagos szolidaritásost vagy gyurcsányszavazót csak annyi választja el az átlagos jobbikostól, hogy előbbi szarik a rovásírásra. A fideszes meg mindkettőre.

Akárhogyan is: drága olvasó: majdnem négy évem ment rá, hogy gondolkodjanak kicsivel többen ebben az országban. Hát, így sikerült. Nyökögni már tud néhány fidesztroll, és sokan még lájkolnak is, feltéve, hogy eléggé sikerült előtte napszámot találni valami slizvigholstejni ládagyárban. És nem, az előbb hazudtam (igen, azért, hogy több kattintást hozzon a lead, hisz médiageci vagyok magam is, vasaltheréjű szemétláda): nem azért hagyom abba, mert szarok rá. Azért hagyom abba, mert mindenki más is szarik rá.

És ezen a ponton szívesen belinkelném ide az utóbbi tíz poszt statisztikáját, de annyira még én sem vagyok mazochista. Eleget ettem magam miatta, hogy miért nem érdekli a magyarokat, amiket írok. Gyomorrákot viszont azért már hadd ne kapjak, mert szar a poszt. Ha szar, írjon más jobbat. Vagy ha nem tud írni, legalább kiabáljon.  Menjen ki a térre, nézzen körül kicsit. Hogy ne párezren verődjün össze a sajtószabadságért. Az átláthatóságért. Az értelmetlen, ronda stadionok, szobrok, államtitkárok ellen. Hogy tiltakozzon a magyar, hogy ez a némethszilárd is milyen ocsmány egy féreg, és most még a feje a legaranyosabb része neki. Hogy ne egy agyatlan papagáj legyen a kulturális államtitkár. És hogy ne hagyuk, hogy elvegyék a napi drogadagunkat: a ciginket, a piánat, a szabadságunkat. A magyar(!) zsidóságunkat, cigányságunkat. A magyar magyarságunkat. Hogy helyébe épülhessen valami igen gusztustalan.

De, Kedves Olvasó, ezek szarnak minderre. Azt hiszik, ha meghúzzák magukat csendben, majd elfeledkeznek róluk. Hogy megúszhatják. Hogy rájuk nem kerül sor, hogy így is lehet élni. Hogy amiről nem veszel tudomást, az nem is fájhat. Hogy ami nincs, annak bokra sincs. És ez a blog se fog nekik fájni, hisz ezt sem olvasták. Nem volt bent a fókuszpluszban. Most meg már tennék bele, de késő. Elkéstek ezzel is.

Időhiány miatt kivágták a teljes szabad sajtót a szabad sajtóból is. Értelmiségi nyavalygás, azért meg nem adnak kolbászt a cébéában. Állást a minisztériumban, földet, trafikot a városházán. A demokrácián nem lehet rendesen még focivébét se nézni, nem beszélve a felcsútfradiról.

Úgyhogy elválnak útjaink. De ti, többiek, azért hiányozni fogtok.

(Ja: ezt a posztot nem lehet kommentelni. Köszönjétek meg az alkotmánybíróságnak.)

A Pedagógusok Szakszervezete szerinte az OLX egyik reklámja megsértette a pedagógusokat, rombolja a szakma becsületét, a pedagóguspálya presztízsét. Követelik, hogy vegyék le a képernyőről – írja a hvg.hu.

A busz a hivatal előtt állt meg. Gyomra egy merő görcs lett, amint az épületre pillantott, és a tenyere is izzadni kezdett, akár fiatalkorában. Hiszen hogyne, itt volt régen a Pártház, mellette a Munkásőr-laktanya. Most a rendőrség használja, a készenlétisek, vagy kik. A pártházat meg a klebensbergesek.

Belépett a kétembernyi, nyikorgó kapun. A portás hideg közönnyel nézett ki rá a kuclijából. Csendben megkocogtatta az üveget, mire az ingerült rántással csapta félre a tolóablakot.

– Mi tetszik? – kérdezte barátságtalanul. A fülkéből kicsapott a kolbászszaggal kevert pálinkabűz, szinte émelygett tőle. „Vilmoskörte lehet, a kolbász meg nyilván teszkógazdaságos lángolt gyulai. Összetéveszthetetlen.”

Ez a poszt most nem lesz nagyon píszí: tele lesz embergyűlölettel, vérgőzös pesszimizmussal, negatív pluralizmussal. Sőt: ez a poszt oly annyira lesz fordítottan ugyan, de populista, hogy még én magam is elhatárolódom tőle. Mégis meg kellett írnom.

Mert mondjuk, ami engem illet, meglettem volna a megírása nélkül, komolyan, van nekem elég dolgom, érik a fákon a cseresznyepálinka, meg éjszakai műszakban vagyok már hetek óta, és a kettő együtt kimerít kissé. Emberrel nem találkozom: azok éjszaka alszanak, nappal meg én alszok. A cseresznyékkel meg nem lehet igazán jól eldumcsizni, kicsit magukba vannak fordulva azok is, mi tagadás, napok telnek el, hogy egy kukkot sem szólnak. Nem lenne tehát csoda, ha embergyűlölővé váltam volna: egyszerű lenne a magyarázat: de nem ez a helyzet.

A helyzet az, hogy a hétvégén megint választások lesznek, európaiak ráadásul, és nekem most le kéne miattuk mászni a fáról, és ez dühít. Hogy hogy veszik a fáradságot, hogy én miattuk lemásszak. Amikor a saját asszonyom is hiába könyörög, pedig az még főzni is elég tűrhetően megtanult. Hogy egyéb kvalitásait most ki ne domborítsam.

Mert most mi van, ha lemászok. Az van, hogy egyrészt nyakamba ugrik egy rakás kölyök, akikről én tehetek, hogy világon vannak, mármint kisebbik részben én tehetek, mindegy, és követelődzni kezdenek, hogy játsszak velük. Ezzel nagy baj nincs, egy gyors játszótér, és elvannak magukkal darabig. Aztán fekvésalvás, munka előtt jól esik este a pihenés, szóval kicsit kapcsolná be az ember a tévétrádiótinternetet, és jön belőle a propaganda, hogy el lehet menni. Mármint nem dolgozni, külföldre főleg nem dolgozni, hanem szavazni, a zeurópára. Illetve nem is arra, hanem arra a sok szánalmas, idióta baromállatra, aki európai uniós képviselő szeretne lenni, mer' az jól fizet, meg legalább nem itthon van, dolgozni se kell érte, le van a gond. Csak előtte van ez a uniós előírás, egyéb bürokrácia, hogy demokratikusan szavazzuk meg, melyik baromállat fogja leszarni a magyar érdekeket, vagy miket, Brüsszelben, vagy hol. És ezt hótt komolyan, tényleg véresen komolyan gondolják.

(Mondtam, hogy nem lesz píszi. Most még abba lehet hagyni a folytatást. Én ilyen kurva demokratikus vagyok. Még a továbbgombot is ideraktam, ha a főoldalról jössz. Nincs mit.)

Mint az bizonyára sokak számára ismeretes, az Európai Unió megint brutálisan megtámadta ezt a magyarországot, amennyiben legalábbis fondorlattal rávette a tőle teljesen független, bár feltehetően név- vagy egyéb rokon Európai Bíróságot, hogy ugyan, gördítene már néminemű akadályokat annak ellenében, hogy ez a magyarország megsérti az emberi méltóságot.

A helyzet persze még ennél is fondorlatosabb: az Európai Bíróság nem magát a tényleges életfogytiglani börtönbüntetést támadta, sőt, azzal mintegy egyetért, már amennyiben bizonyos országok tényleg ragaszkodnak ahhoz, hogy az alapos bosszúállás megnyugtatja a szotyiköpködő fociparaszt káurópai értelemben vett lelkét. Na bumm, a pálinka sem okoz gondot, nem beszélve az ősi holland, hasissal értelmetlenné tett cukrászremekekről (v. ö.: „hollandikum”), majd pont az fog fájni nekik, ha brutális gyermekgyilkosokat inkább nem szívesen hagynak az utcán szaladgálni a magyarok többé. De nem: a bíróságnak az okozott gondot, hogy ez a tényleges szó tényleg ténylegest jelent (jó, nekik sem teljesen van eszük, de ezt most hagyjuk, értelmi fogyatékost és jogászt nem illik csúfolni), azaz a magyar állam elvileg sem adja meg az esélyét annak, hogy megjavuljon az a pedofil anyagyilkos.

Avagy hogyan magyarázzuk meg a gyerekeinknek, hogy egy fasiszta barom irányítja az országot?

Mint az bizonyára sokak számára elkerülhetetlen sorstéteménynek bizonyult a nemrégmúlt köztévézavarta kollektív tudattalanjában, a balliberális kommunistamédia tudjukkijeinek újabb aknamunkája következtében csak megalázó pontszerző helyen végzett a nyújorkbólkiábrándult hazafias elit legújabb zászlósénekese (az előző jó múltkor a Himnuszt baszta el szélesebb tömeg előtt, nem érdekes) a legfrissebb európai nacionalista bohócseregszemlén, az úgynevezett „euróvíziós dalfesztiválon”. Pedig minden esély megvolt reá, hogy szegény megboldogult szécsipál stafétája végre a legmegfelelőbb helyen találjon megnyugvásra.

Most, hogy Nagynémetország ismét megdicsérte az orbánrendszert, amiért kissé fasiszta nagyon ugyan, de ennek ellenére teljes egészében a Európai Néppárt tagja, próbáljuk meg elképzelni, mi lesz a következő lépés.

Mert odáig rendben van, hogy a nemrég felfüggesztett szüneteltetett számlaadási értelemben hála a jóistennek tehermentesített EU-támogatások ki nem fizetéseit okozó demokratikus aggodalmak hamarosan szintén demokratikus felminősítéssel egyenértékű újrakifizetésben fognak kulminálódni. Ezt tudjuk, hisz ennek oka egyértelmű: mint az sokak számára feltűnhetett, már csak az egy négyzetméterre jutó bajnaigyőznifog- és gyurcsányjobbanteljesít-plakátok felszaporodása kapcsán is, hogy nemsokára uniós választások lesznek. Nos, a legnagyobb nettó befizető Németország vezető pártja viszont nem engedheti meg magának, hogy ne a kedvenc pártszövetsége nyerje meg a közelgő választásokat. Záksón, legfeljebb adnak egy kis pénzt a fasisztáknak illiberális demokrácia harcos építőinek, ein Kopf is ein kopf. Vagy mi, Mann is Mann. A mi hundunk mannja, az a lényeg.

Bárkivel előfordulhat, hogy csendes szalámizgatás (mintha a szaláminak nem lenne mindegy, ha hergelik), pálinkalegalizáció vagy szoborépítés közben úgy veszi észre, hogy megőrült. Ilyenkor természetesen már nincs mit tenni, eső után köpönyeg. De ha odafigyelünk az előjelekre, könnyebbé tehetjük magunk számára a világtól való elválást.

(http://freedoc-gabriellacsoszo.blogspot.hu/2014/04/oszlopok-eleven-budapest-szabadsag-ter.html)

Meghalni rendes módon az ember úgy szokott, hogy kimegy, mondjuk, megnézni a kocát az ólban, nem-e feküdt-e rá megint arra a foltos kis malacára, mint a minap is, amikor a Karcsi hozta a nyolcvan liter tavalyi vegyest, amiben megegyeztünk a két malac fejében. És amely így majdnem a kutyák maradéka lett, már nem csak a malac, de a tavalyi vegyes maradéka is. És közben, miközben megy, érzi az ember, hogy sok volt az a negyedik nagytányér csülökpörkölt, lám, hogy megnyomja az embernek a szívit. Aztán már nem nyomja, már csak a bal kar zsibbad, de veszettül, valamint a tyúkudvarban a macskapisával kevert libaszar íze marad meg az ember szájában, mint utolsó emlék, közvetlenül az előtt, hogy orral előre bukva rálelnek, tragikus hirtelenséggel.

Ez tehát az egyik módja.

Avagy mi a teendő, ha véletlenül elloptunk egy stadiont, és mivel nem volt időnk elrejteni elég gyorsan, és mert mivel kurva nagy, most meg már látszik?

A magyar gazdaságpolitikai gondolkodás régóta küszködik a kommunista örökséggel, amit az Ön okfejtéséből is hallhattunk. Meg kéne érteni, hogy pénzt a vállalkozók termelik meg, és ők döntenek arról, hova adják a pénzüket. Ez nem közpénz.

(ismeretlen kelet-európai fodbalrajongó és miniszterelnök)

*****************************************************************

Nyalja ki a seggem, kapitány úr. Baszom alássan. Nyalja ki.

(Martin Pendergast)

Kezdjük egy személyes vallomással: gyermekkoromban nem voltam vállalkozó. Én ehelyett szegény, alkoholista nevelő-és egyéb szülők által félrenevelt hülyegyerek voltam, aki úgy éreztem, személyes szabadságomat és önkifejezési hajlandóságomat azzal tudom a legadekvátabban kifejezni, ha rászokok a cigire és az alkoholra. Drog fel sem merült: annyi pénzem nekem sose volt, hogy egyben megvehettem volna egy füves cigit, már ha lett volna az én időmben ilyesmi. Talán ha már akkor felfedezi az emberiség a devizaadósság csodás intézményét, öt éves futamidőre meg merhettem volna kockáztatni egy spanglira való svájcifrank-hitelt. De ez csak spekuláció, hiszen ezek a dolgok nem léteztek akkoriban. (Illetve a svájci frank állítólag létezett, csak ügyesen titkolták előlünk. Mint annyi mást.)

Azt mondja nekem a barátom (nem, nem a sifferbandi; az nekem nem barátom, hisztis picsák nekem nem barátaim, hisztis picsának itt vagyok én, és két dudás, tudjuk), hogy túlreagálom ezt a kormánynemváltást, a megígért nememlékműileg bezárólag. Szedjük ezt össze.

Mostanában történt, hogy bizonyos komoly érdeklődés mutatkozott magyarország irányában a magyar és külföldi sajtó szempontjából azzal kapcsolatosan, hogy magyarok továbbra is a kushadva talpnyalók szervilis szibaritavázai kívánnak maradni, amennyiben ez együtt jár az államilag dotált gázrezsón elkészíthető tejfölös krumplilevesben kirajzolódó jövő körgangos változtathatlanságával.

Igen, ezt én sem értem, de tessék engem is megérteni: egyrészt tegnap volt a költészet napja, másrészt a hétkerben nőttem fel, kádár alatt, így értek bizonyos traumák, már ami a múlhatatlan pártállam boldogtalanságának szükséges unalmában nyert feloldhatatlan örökkévalóságot. Mit ne mondjak: a forró nyári napok parizeres zsömlés vaskorlátnak támaszkodását csak néha oldotta valamelyest némely, a hatodikról magát a mélybe vető öreg néni elsuhanó, színes izgalma, akik halálukban viszont már elmulasztottak ügyelni az udvar kockakövén szétfolyó koponyájuk beljellegének szemérmetlen kitárulkozására. És én ugyan akkor még csak cirka öt, öt és fél éves voltam, azaz nem értem fel egy harmadik ciklusát végighisztizni kezdő miniszterelnök (lásd később) életciklusának kétharmadával sem, azzal azért tisztában voltam, hogy ennél már nem lesz jobb. Igen, kádár a mi apánk, brezsnyev meg a nagyapánk, és esszük a parizeres zsömlét, valamint időnként leveti magát a gangról egy néni, viráglocsolás közben. Vagy helyette.

Hisz minek locsolni a muskátlit. Ezeknek meg főleg minek.

És nyilván vátésznak bizonyultam már akkor is, mert a következő héten szintén aláhullt egy kombinészínű folt a gyerekszobaablak előtt. És bár harminc éve elköltöztem onnan, így nem tudom, folytatódott-e a folyamat, ami az öregnénik meghalásilag értett jobbanteljesítésében kulminálódott, azóta sem hagyni nyugodni a gondolat: meddig mehet ez tovább? Meddig hagyjuk, hogy megismétlődjön az, ami már volt, dacára annnak, hogy már akkor sem volt jó, amikor volt? Meddig hagyjuk, hogy semmi se változzon? De semmi se, még az a kurva parizeres zsömle se? Vagy, ha másként nem megy: mikor fogynak el már végre az öreg nénik a hatodikról?

Mert, kedves barátom (nem, nem a siffer, továbbra se): ha te nekem nagy bátran elmondod a telefonba, hogy amikor én beleírom a fészbukon egy kommentbe, hogy a zsidógyerek is azt mondta a gázkamrában, hogy nem kell minden szart mellre szívni, meg hogy a túlméretezett hisztéria az az, amikor fodbaldrukkerek derék hada felgyújt egy tévészékházat, meg amit még a közelében talál, vagy a túllihegés csimborasszója, ha valaki, aki nagyon nem szereti a zsidókat, gyorsan kiirt belőlük vagy hatmilliót, és hogy akkor énnekem nincs igazam, és nem mondod, miért nem, hanem mert csak, hogy a klasszikust idézzem, és hogy nem telefontéma, no, akkor én megkérdezem tetőled, már nem telefonban, csak utólag, a blogomba, hogy bazmeg, miért nem kommenteled a hülyeségemet a fészbukon? Hogy az emberek, de legalábbis a barátaink, hogy azok is lássák?

Ja, hogy azért? Mert látják?

Édes, drága barátom: elmondom én neked, mi a hiszti. Az a hiszti, amikor valaki a győztes választás másnapján, amikor annyi mindennel foglalkozhatna, például válaszolhatna a nemlétező gratulációkra például, vagy bánom is én, kint a kertben olvasgathatná a langyos, bocsánat, férfiasan meleg tavaszban az élére vasalt pártmédiát, első dolgai egyikeként jelzi a szabaccságtéri emlékezetátépítő középítőmunkásnak (mindegyik az, a különbség a júdáspénz mértékében van), hogy akkor kéne kezdeni. Mert igen, korábban azt mondta, hogy pészach, vagymijakurvaélet, a húsvétszarság után kéne kezdeni, de most szólt ide neki a belső vonalon a lajosárpi, hogy kétharmad van. Megint. És hogy nem, nem demokrácia van. Ilyen megbeszélős demokrácia meg főleg nem van, az tegnap volt, vagy inkább tegnapelőtt. Hanem most kétharmad van, ami legalább egy harmad demokrácia és két harmad nemzetiegyüttműködés, egyben. Mint a vasengó: csak megnyered a választást, és már építhetsz is. Ez tehát minőségi ugrás, így már túlhaladott álláspontot képvisel az, aki nem képes visszafogott, konzervatív eleganciával szívből utálni az összes rühes, kurva zsidót.

És, lőn: már szinte napok sem telnek el, az egyik hű szolga hadat üzen Norvégiának, a másik meg Strasbourgnak, úgy, ahogy van. És én ezek után nem hiszem, hogy ne lenne szemernyi realitása a Brazília elleni tengeri offenzívának abban a nem túl valószínű esetben, ha kiderülne, hogy a Felcsút ese mégsem jutott ki a legközelebbi, Rióban megrendezendő, fodballal kapcsolatos nacionalista seregszemlére. Mert ugyan sokáig tart átalakítani a Szundi motorost atomtengeralattjáróvá, de mire való a közgép, ha nem az erre kiírt közbeszerzés megnyerésére. Aztán majd, hogyne, építünk is, támadunk is, abban nem lesz hiba. Egyszer. A négyes metró is hogy megépült, persze sajnos, de azért megépült: egyszer. Az egyszerben nálunk sosincs hiba.

Ami viszont a mostot illeti: Magyarország egyharmada éhezik. Valamint funkcionális analfabéta. És ezek nem látszanak, mert be vannak rohadva széjjelleszart zsákfalvaikba, ahonnan lassan már ellopni sincs mit. És a többi sem siet a segítségükre, hanem kussol, mert elveszti a melóját, elbukja a tendert, elveszik a párizsis zsömléjét. És inkább szavaz a jobbikra, ha már. És bár nekem is vérzik a szívem a bánáti bazsarózsák lokátorsújtotta sorsa miatt, voltaképpen kurvára leszarom az összes bánáti bazsarózsát. Mert amíg egy, egyetlen egy építményt fel lehet húzni ebben az országban, amelyről úgy volt, hogy előbb beszélünk a felhúzásáról, de most inkább mégis hazudtunk, és nem beszélünk, és amelyet azért kell felhúzni, hogy azt hazudhassuk, hogy nem mi öltük meg a zsidókat, pedig nem is azért, hanem azért húzzuk fel, hogy elmehessen az a sok szegény, norvégalapüldözött náciköcsög megemlékezni a hortimiklósról, akit azon a képen ugyan látszólag megbaszott egy németturul, de mi tudjuk, hogy az egy érdekházasság volt ugyan, de valamennyien élveztük, nos, amíg ez így volt, addig én személyesen köpök le minden kibaszott bánáti bazsarózsát. Pedig nem is eléggé vagyok elhíresült nyelvész hozzá. Sőt, harcolni fogok akár még bazsarózsaholokausztért is. Ha ez az ára.

Nézd: te tudod, én nem vagyok egy valaki, sőt, épp csak kicsivel több, mint egy bazsarózsa. De remélem, mire meghalok, nem az lesz életem fő műve, hogy nem épült meg valami katonai bizbasz valami caterpilláros túrabakancsban élménykirándulós újgazdagoknak fenntartott turistacélpont mellett, hanem hogy a magam szerény módján tettem például az ellen, hogy az ilyen megélhetési pártatlanok, mint ez a siffer, meg mint a közös barátunk is a hávégénél, miközben a maguk szerény, kiegyensúlyozott módján kiszolgálják a rendszert, legalább egy kicsikét szarabbul érezzék közben magukat. Mielőtt mások fogják magukat még náluk is szarabbul érezni, talán éppen őmiattuk. Hogy ne higgyék a többi hülyék, hogy a hitleráj is egyedül a hitler hibája volt, és a zsidókat sem ők ölték meg, hanem a strurmabteilung. Meg a sors, vagy bánom is én, a ludvérc. Hogy ők végig pártatlanok voltak, hisz mindenki láthatta, mennyire nem voltak ott. Tanújuk rá a bazsarózsa.

Akkor hatmillióan haltak meg, és igen, részben az ilyen bazsarózsák miatt. És az nagyon sok. Az annyira sok, hogy ahhoz képest kurvára másodlagos, hogy igazam van-e.

Hát, ha rám hallgattok, leginkább anyátokra: ő a terhessége, meg főleg a szülés során legalább darab ideig szenvedett is azért, hogy ti létezzetek, ami meg a választásokon feltűnő politikusokra minden ellenkező híresztelésük ellenére sem állítható.

Bár fene tudja: én még sosem találtam sem száz négyzetméteres tetőteraszt, sem osztrák bankszámlát a házban – igaz, a sufniban tavaly ősz óta nem volt időm rendet rakni, mit lehet tudni –, lehet tehát, az is először fáj egy kicsit, amikor kijön a vagyonbevallásban. Ez a poszt viszont nem arról fog szólni, hogy miből tellett a rogánsimonnak a bécsi bankszámlából a tetőteraszra, pedig hogy éheznek a bazmegyében a szegény, hátrányos helyzetű lélegeztetőgépek: ezeket tudjuk, hisz lopták, vélhetően. A cigány (ez a szegény, jobbikul, de ne szaladjunk ennyire előre) sem a kertjében termeli az akácvenyigét, hogy ne fagyjon éhen. Akkor azon meg megint mit kell csodálkozni, ha a rogánsimonnak sem telik magától a fűtött medencére? Ellopja mindenki, ami van: aki életében egyszer is legyintett a tüzépen a sóderes blokkra, érti a dörgést.

És ez a lényeg. Mit mondjak nektek, nekünk, kedves sudribunkó magyar barátaim, akiket hétfőtől kezdve továbbra is egy szotyiköpködő, lelkisérült főbunkó vezet innentől még vagy negyvenévig? (De már megint előre szaladtam.) Akarjátok-e ti, hogy az a szarjankó innentől élete végéig kiskanállal tyúkszart szedegessen a focipályáján? Hogy a belkerületi pléjbojmester hátralevő idejében a galambszar ellen küzdjön, de kínai evőpálcikával? Hogy a szocializmusból örökölt fostalicskájával tolja el a maradékot a simongábor?

Megválaszolom: nem, nem ezt akarjátok. Sőt, azt akarjátok, hogy a pénzeteket tolja, amennyiben a talicskagyártásba bevesz titeket is, számla nélkül, okosba. Ezek vagytok, ennek örültök, és ennek százezerszám hangot is kívántok adni, csak buszt is adjon hozzá a széles nyilvánosság. (Azaz mi, tudniillik, adófizetők, mert az is tőlünk loptátok.) Innentől kezdve viszont sok közös (a pénzünkön kívül) nincs bennünk, tehát nagy szeretetben elválnak útjaink: Szent Orbán tér, végállomás, az ajtók tetszőleges oldalon nyílnak. Maradtunk párszázezren, gondolkodni sem restek. De mi legyen?

Amikor ezt a posztot írtam, szerettem volna elhülyéskedni arról, hogy a nemrég voltam kénytelen értesülni róla, hogy nem lehet más a politika. Olvastam ugyanis azt a kiadványnak csak formátuma (papírból van) miatt nevezhető izét, amiben a fél kispál- és a teljes nagybandó-együttes olyan szinten áll ki (például) egyik uniós kötelezettségünk megsértése (földmoratórium) mellett, hogy már várom, mikor bukik le a Lovasi is a spárban a szalámival. És mivel végig is olvastam nevezett terméket (korrektor vagyok, szarabb anyag is érte már a retinámat, szokva vagyok), meghasonlottam: azóta az a szűnni nem akaró gondolat bánt engemet, hogy az elempé és a jobbik között csak annyi a különbség, hogy előbbi nem titkolja, hogy zsidó.

Ezek tehát kiestek. Marad még a jobbiknak nevezett obersturmabteilung: ezekről bőven elég, hogy tudjuk, hogy miattuk van minden rohadék helységnévtábla alatt az a krikszkraksz, ami szerintük rovásírás, és ugyanaz székelyül, mint ami felette van, magyarul, csak fordítva. Holott valójában nem más, csak egy kultúrkamu. Mindegy, a lényeg, hogy az alatta levő willkommen már nincs ott a windingnyelven: helyette az van ott, mert csak az fért ki, hogy helységünkben polgárőrség működik. Nem tom, mi ez, nem néztem utána, de gondolom, az őrzi a polgárokat, hogy szét ne csatangoljanak, mert a végén beleütköznek valami szegénybe, és összeszegényezik magukat velük. El kell tehát ijesztgetni minden betérőt, hátha ne adj isten, hogy cigány, vagy valami cigányjellegű. Ki ide betérsz, hagyj fel a színesfémgyűjtéssel. Tiszta sor.

Mindegy: velük, parlamenti kispártokkal sincs bajunk, ők elvannak, fasizálódnak, napra nap, és bár néha kacérkodnak a nácizmussal is, azt csak az íze kedvéért teszik, elveik nincsenek hozzá. És ugyan nem ezek fogják hétfőtől (teljes egyetértésben, vagy lehet, hogy nem egyet, de értésben) irányítani a magyarokat, még eljöhet a napja. És bár meglehet, hogy van köztük pár nem rossz ember, csak a zorbánviktor heverőjén henyélő vonagábor kiscicája egyelőre meggátolta őket a gondolkodástól (nem beszélve a sifferzöld gyékényen együtt áruló bajnaigárdáról), ezek nekünk nem barátaink.

Van tehát ez a sok buta ember, aki úgy tekint a Pártra, mint más háziasszony az avontanácsadóra, minek következtében hétfőtől mindenki vagy púderezi az orrát, vagy ki lesz utálva az önképzőkörből. Mit lehet ezekkel csinálni?

Megmondom: barátaim: ha van eszetek, rászavaztok valamelyik nácipártra. És ami ezzel jár: a buzik, leszbikusok, liberálisok, európaiuniósok, egyéb rezsibrókerek megfőzésének és megevésének legalizálása mellett, amennyiben fokhagymát is teszünk a lébe, és az alkotmánybíróság is kap kóstolót. Nos, erre érdemes szavazni. Hétfőtől ugyanis mulatunk.

Hétfőtől Orbán Viktor, Magyarország (plusz csatolt területei) főkormányzója a kétharmadhoz szükséges mandátumokat jelentősen meghaladó mértékben fogja majd irányítani ezt az országot. (Nem hiszem, de megengedem: kelleni fog neki ehhez a nácipárt is.) Ha viszont ti felelőtlenül össze-vissza szavaztok mindenféle demokratákra (már ha volnának ilyenek), azt a (hamis) illúziót keltitek a többi demokratában, hogy elegen vagyunk. Pedig nem: nem vagyunk elegen.

Akkor leszünk elegen, ha szembesítjük ezt a sok hülyét azzal, amiről azt hiszi, hogy akarja, pedig nem akarja, de megkapja. Csak még nem látja be: fokozni kell neki az élményt. A csúszda sem akkora öröm, ha két órán át tart. A legjobb szadomazoszex sem jó, ha eltart napokig. Nem beszélve a fagyiról: azt még nyalni is muszáj, s közben csak kopik az ember nyelve. Mindenből van olyan, hogy elég. Agyon kell hát diktatúrázni őket, hogy csömörük legyen. Sokkterápia ez. Mert nincs más esély: túl kell spilázni a náciveszélyt. Hátha minket is felszabadít Amerika.

Szavazzatok tehát a fideszre. (Vagy ha az nagyon gusztustalan, a jobbikra.) És a haza fényre derül. Nem ettől, csak emiatt. Fontos különbség.

Sok szerencsét!

Igen, így, ebben a formában. Hisz nektek úgyis mindegy, mert nem ez a lényeg, hanem a nyelvstratégia. A háborús nyelvezet. A lényegre törekvés. Meg a rugalmas elszakadás a valóságtól.

És különben is, meddig tart betenni az alaptörvénybe azt a kurva szabaccságot. Hisz részben már úgyis benne van. Az van ugyanis benne, hogy ami nincs benne, azt majd belerakjuk, hogy benne legyen. Amit hát most unortodoksz magyar leleménynek véltek, nem más, mint a kövér, csúnya hülyegyerek megoldása a telepi játszón: ja, ha így nem én nyerek, akkor más volt a szabály. Ha tehát véletlen két csével írta a párttanácsfőtitkár a szabadságot, hát az onnantól kezdve úgy volt írva, ezeréve. Plusz turul, natűrlih.

De nem, hisz nem írta annak senki se. Ez csak egy hasonlat, metafora, amit persze ti nem értetek meg, mert nem tudtok, mert nem is akartok, mert soha nem is akartatok olvasni. (Eddig a pontig például el se jutottatok az olvasásban, fogadjunk. Na ugye.) És hát éppen ezért ti az egészből csak annyit értetek meg, hogy megint van új „blog” a kikellennekjönnin, tehát elírta magát a bérblogger, még hozzá a szanyikapitány megbízására, továbbá ingyen kiosztott párizsis zsömléért. Mert ennyit tudtok, ezeket a zsömlés poénokat nyomni. Nos, amikor én a cégnél bedobom az aprót a kávégépbe, még az is cizelláltabb működésre képes, tekintve, hogy például olyan komolyságot is tud, hogy mondjuk plusz öt forintért több cukrot ad, mínusz öt forintért meg van, hogy nem ad poharat.

Az már persze az én dolgom, teszek-e alá saját köcsögöt, vagy hagyom kifolyni a forró levet a náthás picsába.

Nos, a jelek szerint ti hagyjátok. Öt forinttal legyen olcsóbb, az a lényeg. Ha elfolyik, szétrohad, elszaródik, tönkrébe megy: az se baj. Van az a pénz, amiért fel lehet újítani a szart is. Hisz nincs az a szarmező, amit ne lehetne leaszfaltozni, leáfacsalni, letérkövezni, okosba. És lehetőleg kétszer annyiért, ingyen. Illetve adóból, ami ugyanaz. Magyar oligarchába magyar adót. Hisz jó emberünk nekünk a lajcsi, a lóri, a csányisanya, de még a lázárjani is: milyen szépen írtja a fácánt az is, újabban, államérdekből továbbá. Hogyne. Csak kikupálódott szerencsére: szépen zsidózik, nagy nyilvánosság előtt is. Van ugyan némi pedigré a makulája körül, vagy mije van a mije körül: de a lényeg, hogy van neki a mije körül a mi. Ellenben a, na tudjuk.

És hogy kedves kommunista, népben, nemzetben gondolkodó zsarnokpalánta ő is. Közülünk való. Régen elvtársnak mondtuk az ilyet, de hát változnak az idők. Meg az elvtársak is.

Igen, ilyen a ti világotok. A kádárkorból megörököltétek az apustól a házat, villát, nyaralót, az almádiban a stégbérletet, hát most már mi lenne, ha olcsóbb lenne fenn is tartani a jót. Hisz hű szolgái voltak a ti őseitek a legeslegősibb seggnek is, hetedíziglen méghozzá. Most pont ez a segg fog majd pont nem szeretni benneteket. Kényeztessétek.

Mi meg, kedves kis proletárgecik, elleszünk még egy darabig. Megkeressük nektek holnap is a rávalót. Bajotok ne essen. És ha jól figyelem a mediántárkit, most vagy hetvenszázalékban ti, szociálfasiszták nyertek megint, vagy kaptok a nyakatokba harminc, negyven százalék nácit is. Magyarország jobban árjásít.

És ez, bármiképp nézem, ez már így is marad, amíg én élek. Az a proletár meg, akinek nem tetszik a rendszer, hamar felfedezi magában a radikális vonásokat. Hisz tovább kell rúgni, amit belénk rúgtak. Belül ne maradjon, ami belül volt mindig is.

Meg különben is: ki akarna demokrata lenni a süllyedő hajón? Amikor olcsóbb lesz a gáz, pirosabb a paradicsom, kevésbé zsúfolt a mentőcsónak? Mármint abban az esetben, ha végre nem lesz annyi a cigány?

Mit gondoltok: amikor majd rátok kerül a sor, mennyivel lesz olcsóbb a tarkólövés?

A reklámok jók, a reklámok fontosak: általuk nem csak a világ halad elébb, de még a Berki Krisztián is. De ne szaladjunk ennyire előre!

Jövök a minap a műszakból, hajnalban, összeszűkült pupillákkal, horgasztott fejjel, álmosan. Még szinte ki sem lépek a gyárkapun (ma ipari parknak hívják, mintha ott más dolga sem lenne a munkásembernek, mintsem lapdázni pajtásival enfeledten, ujjé a ligetben, satöbbi), és kilépek, nézek felfele-elfele, a régi vöröscsillag művelődési ház, később közért, ma évek óta üresen álló, kibelezett cébéá felé, mintegy a szebb jövőnek homlokiránt, bátran szegülve. Hogy mármint ugyanis hogy jön-e a szebb jövőben az a busz, ami bevisz a központba, vagy nem-e jön-e. (Menetrend szerint jár, úgyhogy van rá nem csekély esély, hogy sose jön, dacára a kerületi tanácspolgármester minden ebbéli igyekezetének.) És akkor, ebben a pózban megmeredve, mint megannyi ukrán az elvesztett a szevasztopoli csatában, mit látok.

Ezt látom:

Próbáljuk értelmezni a látottakat.

Mint talán tettem említést róla az imént, a reklámok jók, a reklámok fontosak, általuk nem csak a világ halad elébb, plusz Berki Krisztián. Joggal merül fel tehát a kérdés, hogy mi is fogad engem azon a hirdetőfelületen, ahol tegnap még arról próbált meggyőzni egy átlagosnál csak fél-, kétödöd-árnyalatnyival visszataszítóbb képű szarházi, hogy menjek be a kibaszott barkácsboltjába, és vegyek tőle pázsitlélegeztetőt, vagy mit, rohadjak meg, ez volt kiírva, pázsitlélegeztető, eszemfaszom, amit tele van ezekkel.

Elnézést, kicsit elragadtattam magam. Szóval: van az a szarházi, mármint nem ez a szarházi, a képen, hanem a pázsitlélegeztetőgépes, és egy teljesen felesleges dolgot próbál nekem eladni, egy pázsitlélegeztetőgépet, édes istenem. Majd fújom néha, ne törődjél te az én pázsitommal. Nincs is pázsitom: szőlőm van, gyümölcsfám van, azok kellenek, de pázsitpálinkáról még én sem hallottam, haggyálbékén.

Na de mit akar eladni nekem ez a másik jóember?!

Mert ugye, hogy a plakát szerint miniszterelnököt. És azon belül nem is akármilyet: egyenesen a magyarország miniszterelnökét akarja nekem eladni. Mintha én meghirdetném a szomszéd szaratovját, retró, de jó még valamire alapon, mit tudom én. De hagyjuk, biztos jó üzlet, meg alkalmi vétel, de most mit csináljak: momentán miniszterelnökre nincs szükségem otthol. Az utolsó három-néggyel is hogy befürödtünk, ugye. Mondjuk ha eladó, alig használt permetezőgépe van, jöjjön vissza nyugodtan, az enyém éppen most szart be. De miniszterelnökkel nem tudok permetezni, sajnálom. Illetve tudok, hisz pálinkát csinálni is akármiből is tudok (kivéve talán a pázsitot), de azt ő sem akarhatja őszintén. Különben is, az ilyen hirdetésekkel tessék Oroszországba menni, ott állítólag van kereslet a miniszterelnökökre. Mit mondjak, újabban kilóra veszik őket.

Tartok tehát tőle, hogy itt megint a fizetőképes kereslet rosszul felmérésének esetével állunk szemben. Mert hogy vannak ezek a reklámok, amelyekkel például a tévék is mennek, mármint nem az otthoniak, azok árammal, hanem a kereskedelmiek. Ezek is nyomják az embernek a tampont a fülébe, szemébe, orrvérzésig, ha kell, ha nem alapon, és ezt csak néha szakítja meg néhány üdítő színfolt, kormányhirdetés, civilösszefogás, egyéb berkikrisztián.

Mármint abban az értelemben véve ezt a berkikrisztiánt, hogy van ez az orknak is csak igen vajszívű jóindulattal nevezhető bűnözőjelölt, aki már meg nem mondom, melyik kereskedelmi televízió vezérarculatának eklatáns része. Hisz nem is az, van egy arculata, kétségtelen, és ez az ember is a piacról él, mint, gondolom, a miniszterelnökökkel házalók. Ő konkréten abból, hogy fizeti őt a csatorna, aki meg abból él, hogy sokan komolyan azt gondolják, az emberiség nincs meg pázsitlélegeztetőgép nélkül. (Nem beszélve a miniszterelnökről.)

Ezen a ponton szögezzük le: ez a berkikrisztián nem az a berkikrisztián, aki a legutóbbi Nacionalista Seregszemlén kitört olimpiai lázban a vándorserleget szerencsésen elnyerni volt szíves, minekutána ilyen kampókkal teleaggatott, kipárnázott vasalódeszkán ide-oda himbálózásban legjobbnak találtatott. Az csak egy ártalmatlan fantaszta, egy kedves kis tünemény, ahogyan nagy komolyan lengi körül azt a lovat, vagy mit, nem érdekes. Ő legalább nem abból él, hogy magamutogatással kevert pénzkeresést tűzött ki céljául, melynek következtében időnként vagy a kameraman üldözi őtet lankadást nem tűrően, vagy a bíróság. (Utóbbi szerint hol sikkasztás, hol adócsalás vétsége miatt; a kameraman indokait nem értjük.)

Namármost: jól tudjuk, mit ad el ez a szerencsétlen. Saját hülyeségét, tudniillik. Az, hogy ennek érdekében nem rest feleségével társtettesként még egy újszülött kislányt is felhasználni, ami jobb érzésű civilizációkban már hosszú évekkel büntetendő, más kérdés. Az a szegény gyerek, persze, de azért van a gyámügy, hogy odahasson, ha megrontást észlel. Jelek szerint nem észlel, lelke rajta.

Na de azzal a másik jólfésült szarházival mit kezdjen az ember, aki családját, ennen (bár, megengedem, nagykorú) gyermekeit is felhasználva akarja rám tukmálni például azt a blődséget, hogy ha akarom, olcsóbb nemcsak az oroszgáz, de a cébéában a téliszalámi is?! (Az fog jönni, komolyan, hétvégi bevásárlási számlacsökkentési harc.) Mert én persze nem veszem be: de nekem már egy szimpla pázsitlélegeztető is kiveri az agyvizemet, nemhogy megvegyem azt a hülyeséget. De azzal a sok értelmi kiskorú békemenetessel, aki beveszi ezt, mit kezdjen az ember?! Hisz tudjuk, látjuk, hogy sérültek szegények, hát akkor hogy engedheti meg a gyámügy, vagy mittodomén, békemenetügyi elmeháborodottakkal ki foglalkozik gyengéd, gondoskodó türelemmel ebben az országban, hogy megrontsák őket? Ráadásul ilyen nyilvánvaló blődlivel: magyarország, meg miniszterelnöke?! Akkor már inkább lélegeztetem a pázsitomat. Sőt, direkt ültetek egyet, hogy legyen mit lélegeztetni!

Ja, mit akarok mondani: ez a berki (nem, nem a vasalódeszkás), úgy hallom, nemrég kivasaltatta a tökeit. Én nem tudom, miniszterelnökökkel hogy megy ez, de ha engem kérdeznek, igény, az volna rá.

Most, hogy élesedik a hazai és nemzetközi helyzet, minek következtében, továbbá a 2014-es országgyűlési választás megnyugtató, sőt, kétharmados eredményű lebonyolításának érdekében hadat üzenünk a reakciós, ellenforradalmi Ukrajnának, ideje, hogy tisztázzunk pár dolgot. Csak hogy tudjátok, hova lőjetek, majd ha úgy alakul.

Liberális vagyok. Ez nálam nem születési hiba, nem külhatalmi érdek, sőt, még csak nem is faji jelleg, hanem személyes döntés következménye. Ráadásul nem egy meghatározható életrajzi pont, krízishelyzet, elvesztett jéghokidöntő vagy jól sikerült lerészegedés következménye, hanem mindig, minden nap, és minden nap minden helyzetében újra és újra rám törő vívódások során meghozott döntések eredménye. Fizetek a parizerért: liberális vagyok. Fizetek a gázért/villamos áramért/olcsó szlovák tejért: liberális vagyok. Nem bliccelek a buszon: liberális vagyok. Rámosolygok egy eleven, zajos cigánygyerekre a buszon: liberális vagyok. Nem tudom, melyik barátom zsidó/cigány/román származású: liberális vagyok. És nem tudom, hogy az az eleven, zajos cigánygyerek, akire az imént rámosolyogtam, cigány volt: liberális vagyok.

(Nagyon örülnék persze, ha a kis cigánygyerek a buszon nem lenne kénytelen beérni a mosolyommal, de amíg ti, nemliberális magyarok uralkodtok ebben az országban, az én odacsempészett kedvességemnél többre nincs esély. Nem állíthatunk minden cigánygyerek mellé egy liberálist.)

És liberálisnak lenni nehéz. A liberális olyan ember, aki nem csak, hogy liberális, de esze ágában sincs titkolni, hogy az, sőt, mindig úgy viselkedik, ahogy vele szemben is elvárná, ha viselkednének a többi liberálisok. Elképzeli tehát, milyen lenne, ha mindenki liberális lenne, és eszerint rendezi az életét. Gondolnánk, hogy bolond a jámbor, ámde nem: hisz mindenki liberális! Hisz senki se helyeselné, ha kamaszlányát halálra kövezné a közösségnek nevezett emberölő és -feldolgozó gépezet, mondjuk fészbukozásért! Mert hogy más lányát megkövezi, az rendben van, hisz a közösség érdekei, ugye, a szoknyahossza, meg a garbó aljának mérete következtében megvalósuló szemérmetlen kibukkanások, az ezek következtében bűnbe vitt, jóravaló, gyermekszerető férfiemberek nyugalma, azaz a hagyományok…

De a saját préda, az más kérdés.

Nos, nincs saját préda: mások szabadsága ugyanis nem vadászható. Mások szabadsága mindenki saját hibája, nem a mi világunk tökéletességének akadálya. Ha más hibájára fennénk a fogunk, az olyan lenne, mint az őznek csak a foltjait látnánk, figyelmen kívül hagyva minden mást, ami miatt őz az őz. Mintha csak az őz bosszantó foltjait látnánk, és nem csodálnánk iramodását.

Ennek okán tehát vegyétek tudomásul, hogy az, hogy ti magyarok vagytok, engem nem érdekel. Magyarnak lenni sem kevésbé undorító, mint cigánynak, románnak, malajziainak lenni. Az viszont, ahogy ti, nem liberálisok ezt a magyarnak levést elképzelitek, ezt a szeplőtelen, folttalan badarságot, ez, bármennyire is nem fűlik hozzá a fogam, arra kényszerít, hogy kimondjak bizonyos dolgokat.

Például ezt: nem, én veletek nem vagyok magyar. Nem lehetek, hisz nem hiszek abban, amit ez számotokra jelent. Nem tudok összegyűlni, gúnyába bújni, kiabálni és kizavarni, gyűlölni, ítélni, haragudni miatta.

De nem, nem vagyok kommunista sem. Tudom, hogy számotokra csak ez a két állat létezik, de javaslom, ismerkedjetek meg a zsiráffal is.

És nem, nem hiszek a szeretetetek és az összefogásotok erejében. És minden meg nem fizetett áfa, minden ki nem állított számla, minden rezsiharcos idióta puszta léte megerősít ebben.

Nem hiszek az istenetekben sem. Mert hogy az szerintem hülyeség. Megengedem, magam is gondolok, teszek egy rakás hülyeséget, de ez nem akadályoz meg abban, hogy más dolgokat meg én tekintsek hülyeségnek. Nem bánom például, ha valaki nem akar gyereket, ezért szinglinek vagy apácának áll, de nem örülnék neki, ha nekem is szinglinek vagy apácának kellene lennem. De még csak tisztelni sem fogok senkit sem a meggyőződése miatt felvállalt szinglisége vagy apácasága miatt. Aki hegymászónak megy, időnként leesik, vagy örökre fenn marad: foglalkozási ártalom, nincs mit tisztelni rajta.

Nem hiszek tehát a változatos vallásaitok különféle változatos isteneiben. Tehát a legújabban, az orbánviktorban sem. Míg azonban előzőeket, ha megfelelően tartózkodó módon, négy fal között űzik, semmilyen formában sem tartom üldözendőnek, utóbbival más a helyzet. Tőlem lehet akárki katolikus, nekem is sok katolikus barátom van, egy rendes katolikus a légynek sem árt, és bár megvan az a különös szokása, hogy nem létező dolgok létezéséről van meggyőződve, még csak bolondnak sem gondolnám. Az ilyen vallásos a maga kezdetleges módján próbál választ adni arra a nyomasztó problémára, hogy meg fog halni.

Az orbánviktorizmus azonban más tészta. Rengeteg ok miatt: mindkettőhöz kell ugyan a valósághoz való rugalmas elszakadás, az inkonzisztenciától való mit sem rettegés varázslatos képessége, hazudni viszont egy istenhívőnek nem kell. Elég hinnie, abba mindig belemenekülhet. És bár a vallásosok sem vetik meg a jólétet, lopniuk sem feltétlenül kell. Sőt, még csak új alkotmányt sem akarnak csinálni minden ötpercben, hogy könnyebben lehessen lopni.

Ezért tehát a továbbiakban kérlek benneteket, ne tekintsetek nemzetetek részének. Ez különben is egy olyan nemzet, amiről már újabban dohányárudákat neveztek el, ahol cigit, piát meg fagylaltot árusít a konzervatív úri középosztály. És én nem akarok egy trafiknév fennhatósága alá tartozni. Sajnálom. Derogál.

Azt mondja nekem a kedves feleségem, hogy most már igazán elég, ne beszéljek neki az orbán viktorról. Hogy neki elege van az orbán viktorból. De most nem feltétlenül abban az értelemben, hogy belőle van elege, hanem hogy neki igazából belőlem van elege.

Szeretném leszögezni, mert az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy az én kedves feleségemnek egy rakás más egyéb dolog miatt is elege van belőlem, és ennek a maga sajátos módján gyakorta hangot is ad. Talán már tettem említést róla: a kedves nejemet barátságos vadállatok nevelték fel egy alföldi tanyán, így kicsit karcos a modora, tehát én tulajdonképpen már ezt megszoktam, sőt, az életem részévé vált. És bár nem mondom, hogy hiányozna is, ha nem volna időnként végleg, de tényleg végleg, ilyen elválásig, sőt, vacsoramegvonási jegyzékátadásig torkollóan elege belőlem, az azért tény, hogy bosszantóan sok olyan dolog van, amiben konkrétan egyet is tudok érteni kedves őnagyságával az elegenlevés okainak megfontolhatóságát illetően.

Hisz mi tagadás: tényleg sokat beszélek az orbán viktorról.

Mármint ahhoz képest, hogy van ez a félművelt, dagadt szotyolaköpködő köccsög, akiből ugyan merem állítani, van még vagy hárommillió ebben az országban, már ha a szotyolaköpködést leszámítjuk, mert az tényleg egy türhőbunkóság, de mégis, szóval hogy miért pont ez a köcsög szúrja a szememet énnekem? Mert hogy az kevés, hogy gazdag: gazdag köcsögből is ugye, hogy mennyi van. Kettő közülük épp most veszett össze Pécsett, nem érdekes. Majd megeszik egymást, marad elég.

És még nem is az, hogy azt a kurva sok lóvét ő állítólag lopta −de ne menjünk ennyire messzire: kidolgozta azt az eljárást, amelynek a segítségével kreatívan elkülöníthette a közösből. A lényeg, hogy ez nem gáz: nekem legalábbis, de hát én szokva vagyok, én konkréten személyesen ismerek olyan rektorszemélyeket, akik hosszú időn át háromnégy helyről szakították a tetemes állami javakat, háromnégy ember megfeszített pofátlanságával, majd mikor már úgy tűnt, végre megbuknak egy helyi korrupciós ügy apropójából lefolytatott telefonbeszélgetés kapcsán megrendezett hangjátékban nyújtott érdemeik elismerése mellett, gyorsan megválasztotta őket rektornak a tekintetes grémium. (Hátha rájuk is vetül a dicsfényből, gondolom. Hát, mit ne mondjak, vetült is, az kurvaélet.)

Szóval nem is ez: lopik itt mindenki: ki kiflit, ki krumplit, ki tendert, trafikot, stadiont, vagy azt, ami éppen arra járt, és nem vigyázott kellőképpen arra, hogy szart se érjen. Tényleg csak tehetség és akarat, meg lelemény kérdése az egész − és mi tudjuk, leleményes nép a magyar. Hopp, itt egy bámulatos gyorsasággal felépített agrárbirodalom, ott egy negyedmilliárdos megtakarítás a szuzuki benzinköltségén, mintegy hanyagul a stelázsin felejtve, arra trehányul reávetve, jaj, tedd már el fiam azt a köteg húszezeruróst, beleesik a pacalpörköltbe, aztán moshatom újra, tudod, hogy foltot hagy.

Nem, nem hagy foltot: hisz ha neadjisten arra tévedne valami szélütött, szerencsétlen finánc a hátsókertbe, hogy né má, Bandi, hogyan keveredett ide ez a stadion, tegnap még birkák legeltek itten, nézzünkmábe, hát majd megmagyarázzuk azt is, nem érdekes. És ez megint annyira piti, hogy igazán nem is értem, miért kellene beszélnem nekem az asszonynak ezekről a piti dolgokról.

Vagy hogy lehet, az okozza nálam a fennforgást, hogy ez az ázalékember jelenleg ennek a magyarországnak a miniszterelnökének képzeli magát. Onnan gondolom, hogy képzeli, hogy ez kulminálódik nála (de mit kulminálódik, csúcsosodik, a hátsókertben, de mint a makovectemplom), és időnként megkéri nemmagyar zsidó barátait, hogy majd a húsvét után lennének szívesek nemtetszésüknek hangot adni az idegenrendészeti, vagy egyéb náci logika szerint lefolytatandó eljárás keretében hamarost (ha lehet, még húsvét előtt) felállítandó hortiemlékmű kapcsolatában. Hiszen ünnepeljük együtt a Messiás feltámadását, zsidók, magyarok vegyest, a virágzó barackfa alatt, a békés egymás mellett félés jegyében, kolbásszal.

Mi több, az évszázados sikertörténet apropóján, mondaná erre a helyettesmajom, makogva. De még csak nem is ez: mindannyian kiválóan tudjuk, hogy ezt drága hülyénk a magyar nemzet felemelkedésének érdekében, azaz a fideszkádéenpé választási győzelmének, még közelebb a nácifasiszta szavazók érdekében mondta, a helyettesmajom nemkevésbé, így ez sem érdekes. Mi hálásak vagyunk érte, egyrészt, másrészt már élesítjük a tüntetőkardigánunkat tavaszra, amikor is az elcsalt választások miatti jogos közfelháborodás milliós tömegeket vonz az utcára. Forradalom lesz itt megint, akár a szomszédos Ukrajnában − annyi különbséggel, hogy hazánkban egy emberként fogjuk követelni a fideszkedéenpé négyharmados győzelmét, a gyurcsánybajnai kenyéren is vízen való térdepeltetéssel súlyosbított fogva tartásának meghosszabbítását, valamint a felcsúti kertben elhelyezendő, ízléses, muskátlis, nádfedeles piramis mihamarabbi befejezését. És követeléseiknek nem leszünk restek arany vécékefékkel és kalocsaimintás nukleáris fűtőelemekkel nagyobb nyomatékot adni! Lesz itt még 199 fős fideszparlament, plusz szilikatalin! (Vagy, ha vállalja, sifferbandi.) (Vállalja. Már ha a külhatalmak nem gáncsolják el a nemes kezdeményezést, amit a kiegyensúlyozottság következtében a fasizmus terjesztésében vállal. De ez egy másik poszt lehetne, hagyjuk.)

De mondom, nem is ez. Ezekkel tisztában vagyok, ezeket már felülmúlni még ez a szerencsétlen sudribunkó sem tudja. Hiába próbálja pedig: látszik, hogy nem megy. Csak szenved a szerencsétlen. A legutóbb is személyesen szemlélte meg az ukrán határt, hogy megvan-e még, és hogy töltik-e már a homokzsákokat a közmunkások, hogy be ne folyjon az a forradalom. Az az ember már nem normális, sőt, darab ideje joggal tűnik teljesen elmeháborodottnak: így van ez, néhány évtized után ez a teljesen szokásos ügymenet dtiktátoréknál, a különbség, hogy emberüknek ez néhány év után is összejött. (Nem tom, mondtam-e, tehetséges nép vagyunk. Mindegy.)

Viszont. Hogy az én feleségemnek elege van az orbánviktorból. Hát hiszen miért van elege?! Hogy eddig csak belőlem volt elege, most meg már ez a viktor is?! Hát mit akar az én feleségem ettől az viktortól?! Mert mi az, hogy elege van belőle – is?! Hát hogy mi van ezek között?! He?!

Én mondom, ha ebben is sáros, kiherélem azt a kurafit!!!

A kikellennekjonni blog végre, sokak kívánságát teljesítve kinyilvánította véleményet a keleti nyitásról.

Sokan tudják már, hogy valaki (talán a Emberi Erőforrások Minisztériuma, esetleg a Minden Eddigi Emberi Erőforrások Nemzeti Misztériuma, esetleg a Poltikai Értelemben Véve Értelmi Fogyatékosok Már Megint A Tököm Tudja Milyen Kugliegylete, esetleg valaki egészen más) helyesbítést kért a Magyar Hírlaptól, hogy kiderüljön, Radnóti Miklósné nem a saját halottjuk (forrás: cink.hu):

Ezek szerint Radnóti Miklósnét az Emberi Erőforrások Minisztériuma nem tekinti saját halottjának. Nincs is semmi baj, sok más embert nem tekint az Emberi Erőforrások Minisztériuma saját halottjának, minket se. Sőt, például magát Radnóti Miklóst se. Ha jól tudjuk.

A kikellennekonni blog gárdája ezt a döntést, egyszersmind a keleti nyitás jegyében, mi több, azt annak hatalomtechnológiai, demokráciafelfogási és atomenergetikai értelmében egyaránt boldogan üdvözölve (a fényes jövőnek mintegy kipirult arccal, boldogan elébe szaladva), az alábbi linkkel szeretne üdvözölni (ráklikkelés után a hangot tessék a feljövő oldalon, jobb oldalt, a szélén bekapcsolni, a felhőtlen élvezet érdekében, köszelőre):

LINK

Meg szeretnénk jegyezni, hogy Japánban még mindig demokrácia van. Egyben köszönjük a figyelmet.

Bármennyire is próbálták elhallgattatni nemcsak a hatóságok, vagy a közszolgálatba beleszaremberedő segglyukréteg, de még mi magunk is, sajnos nem tudtuk megakadályozni, hogy kiszivárogjon saját évértékelő beszédünk, egyenesen a szájunkból. Ezt olvashatjuk most, bármilyen undorító is.

Jelen évértékelő beszédünk gerincét a következő képezik.

Pro primo: özönlenek a jóhírek.

Nem árulunk el talán túl nagy önhittséget a tekintetben, hogy legutóbb a Názáreti Jeruzsálembe érkeztekor volt ennyire bizakodó a világ: egyrészt száguld a dzsídípí, már majdnem eléri a 2010-es szintet, ami még akkor volt, amikor még nem volt az, ami ma. Ez nagy öröm, miszerint minden matolcsiellenes károgás ellenére sikerült elérni, hogy megint ott tartunk, ahol a matolcsizmus előtt is tartottunk! Viszont most már matolcsizmus van, ami minőségi változás.

Valamint ez a jelek szerint már fenntartható matolcsizmus is egyben. Azaz egy olyan sport, mintha most már cuftig teleszart gatyával is olyan jól korcsolyáznánk, mint az odaszart szardarab nélkül. És ez, lássuk be, nagy eredmény! Hiszen a szar nem csak büdös, de bizonyos mennyiséget meghaladó esetben felettébb nehéz is: aki bárhányszor is takarított pöcegödröt, trágyázott földet, ganyézott ki disznóólat, mindezt tudja. Igaz, normális ember nem menne korcsolyázni a ganyézós gumicsizmájában, mert az hülyeség, normális ember viszont nem is része a nemzeti együttműködésnek. (Szerencsére, tegyük hozzá.)

Korcsolyázunk tehát a ganyés csizmában, rémbüdösen, mi viszont ezt élvezzük. Magyarország jobban korcsolyázik.

Pro szekundó: le van nyomva az infláció is. Kicsike lett, ugyanis. És ezzel az inflációval, tréfás módon, pont az van, hogy ez akkor jó, hogyha ő kicsike! Ez mondjuk szerencse, mert így ismét sikert könyvelhetünk el az objektív tájékoztatás nagyobb dicsőségére, másrészt ennek a sok gyakorló háziasszony örül! Egyrészt azért örül, hogy kicsi, így gyorsabban, fájdalommentesen túl van a házasélet gyötrelmein, mivel könnyebben befér a konyhaszekrénybe az infláció − rögtön az arialtizenkettes rezsicsökkentés mellé.

Továbbá még ha hozzávesszük a jóhírekbe, hogy rohad lefele a munkanélküliség, mert akinek esze van, már régen exodált londonba, münkenbe vagy bájerwürttembergbe, a többi meg közmunkási létértelme teljes tudatában takaríccsa a beton közül a fűcsomókat manikűrollóval, kivan az egész Ószövetség. Ami meg már majdnem olyan erősségű állítás a világegyetembe, mint a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata, pedig azt személyesen a Kerényi Frigyes nyalta fényesre, közvetlenül ott, ahol néhai doktor smittpál írta rá az ő nevét, személyesen. (Mármint hogy mint doktor néhai, egyebekben kitűnő egészségnek örvend, hálajóistennek.)

Na, hogy mi legyen mostan.

Mindenek előtt: el kell ismernünk, nekünk, minden lében bérrettegő kanálisoknak, hogy tévedtünk. Igen, a nyugat ki kíván zsákmányolni minket, az utolsó kuplungcsapágyig bezárólag, amennyiben mi ezt akarjuk. Voltak itt ugyan felhorgadások a demokrácia táptalajának megcsökkenése mián a Lajtán túl, egész ejrópában, úniói szinten akár, de ezek idejekorán alábbhagytak, midőn is megnyilvánulódott, hogy nekünk, derék magyaroknak ez nem baj. Mármint az nem baj, hogy megint kádárrendszer lesz: ezzel megbékéltünk előző életünkben, és bár akkor se volt jó, legalább tudtuk, hogy a szomszédköcsögnek még rosszabb, és ezzel levolt a lényeg. (A szemét Pali is, hogy nem csináltatja meg a sövényt az ő oldalán, pedig a tanácsnál dolgozik a hátsótelekszomszédja, el tudná intéztetni. Nem csoda, ha én meg odahordom a rothadtdióbelet, a susnyásba. Meg is érdemli. És így tovább.)

Másképpen: látszik, hogy ez a rezsim megelégszik azzal, ha éhbéren tizenkétóráztatja az embereit a folkszvágen. Mert rájött ugyan arra is, hogy a lakosság egyharmada vagy cigány, vagy egyéb módon kerül sokba a felemelkedése, azokkal viszont nincs mit tenni: ott kell hagyni őket, az árok mellett, hátha kitakarítják véletlenül. Valakinek viszont dolgoznia is kell, hogy jusson a lázárboldizsárnak lézerblokkolóra: annak a jómunkásembernek viszont direkte nem jó, ha tudja, hogy máshol még mindig háromhatvan a kenyér − és bár igaz, hogy euróban, még így is megéri. El kell tehát titkolni előlük teljes nyugati demokráciát, mindenestül, és így majd beblokkolnak a volvóhungarihoz karosszériát fényezni minimálbérért. És majd megnézik a való világot a tévében. Ott már a hatodik szériánál tart az emberiség, ha jól hallom.

Még másképpen: nem kell ide fejlődés, kutatás, felsőoktatás, sőt, oktatás is csak addig, amíg el lehet adni a központosított tormaiszeszilt. Minek ezeknek akármi is: a szilveszteri műsort is mindig szidják, hiába minden erőfeszítése a televízióban dolgozó elvtársaknak. Panaszkodnak csak mindenre, pedig vért izzadnak azok a médiaelvtársak. Ezeknek semmise jó, csak vásárolgatnának, nyakló nélkül. Tele van velük az összes, (még egyelőre) nem állami áruház. Jobb lenne bezárni ezeket is, és kisorsolni mindent, de még a parizert is, lottótárgynyeremény-sorsolás keretében, az arra érdemesek között.

Ne egyen már minden paraszt szalámit, a kurva életbe már.

A dolog úgy kezdődött, hogy hirtelen kiderült, hogy nincs is osztrák bankszámlám. De ne szaladjunk ennyire előre!

Mert igaz ugyan, hogy egyszer volt egy rájfeizenes, ami legalább németül van, mármint a rájfeizen, mint ahogy az egész Ausztria is. (Tudom, voltam ott párszor, hallottam, németül beszél az egész ország, de tényleg, ijesztő, mindegy.) Ezt a bankszámlaszámot egyébként a helyi, jóvágású kvízmester vetélkedőjében nyertem, ahol is azzal hitegettek, hogy milliomos leszek, de átvertek, mert azt nem mondták, hogy ki írta a ciszmoll brandenburger kamaraversenyt, vagy mi a túrót, én meg magamtól nem tudtam, így nem lettem senkise, nemhogy milliomos. Úgyhogy csak felmarkoltam a béremet, mind a (bruttó) százezret, és a továbbiakban feléje se néztem szegény számlaszámnak. Írtak persze néha egy-egy panaszos levelet a számlaszámisták, hogy mi lesz már, fázik, éhezik az a szegény kis bankszámla egyedül, nézzek már el néha feléje, és ha már arra járok, vigyek neki kiskosárban kalácsot, bort, devizát, adnak cserébe kamatot szatyorszám, de én megkeményítettem a szívemet. Így aztán megint nem lettem milliomos.

Később meg az volt, hogy mentünk a Matyival a Horvai Palihoz, akinek mosodája volt a közeli nyomortelepen, hogy a gazdasági főosztály által kiírt, teljesen illegális közbeszerzésen mi lenne, ha ők nyernék meg a tendert, miszerint abroszmosás az üzemi konyhának, és olcsóbbért, mint aki eddig abroszmosott. A Pali nagyon készséges volt, hozzám meg különösen kedves. Az ugyan kicsit zavaró volt, amikor a sikeres közreműködés reményében az elsőszülött fia kezét akarta felajánlani, de ezt betudtam mondjuk annak, hogy a nyomortelepen, ahol a mosodája volt, aránylag ritkán mosat a nép abroszt. Pláne ipari mennyiségben nem mos. Úgy kellett tehát neki az adózott bevétel, mint egy falat kenyér, lévén tudomására jutott a fordtranzitos Sanyi révén, aki a gemkapcsot meg az iktatókönyveket vitte az apehba keddenként, hogy a közeles jövőben nem baj, ha rendbeteszi a számlatömbjeit, ha jót akar magának.

Pali jót akart, és bár én már elköteleztem magam az ellenkező nem iránt, nem zárkóztam el azonnal az ajánlatától, mintegy jószándékom jeléül. Erre a Matyi, akinek egyrészt nem ajánlottak fel nemhogy elsőszülöttet, de még egy nyamvadt kecskét sem, másrészt viszont praktikus személetű egy ember volt, úgy érezte, illene végre rátérni a dolog üzleti részére. Gyors fejszámolás után ki is jött az a százalékban kifejezhető összeg, ami nem veri azonnal csődbe Palit, belefér a versenyképes árba és még Matyi sem érzi túlságosan megalázva magát az összeg mértéke kapcsán. Egymás markába csaptak hát, megitták az áldomást, és már ott se voltunk.

Matyi egészen belelkesült. Útban hazafelé, koszlott kispolszkijában végig a grandiózus üzlet további perspektíváit ecsetelte, vég nélkül, lefele a szerpentinen, a sebességhatárt többszörösen sikeresen átlépve, a kormánykezelést viszont hanyagul háttérbe szorítva. Nem csoda, hogy mint fuldokló bontottam ki magam a polszkifiat szerető öleléséből, megfogadva, hogy többet nem ülök olyan kocsiba, ami nem ér legalább a derekamig. Matyi mellé meg meg még akkor sem. Még ha ez az ára is annak, hogy megint nem leszek milliomos.

Ez utóbbi vágyam teljesült: Matyit az életben nem láttam többet, így most már sosem tudom meg, mekkora volt az az összegecske, ami miatt megint ismét be kellett volna ülnöm a kispolszkiba, hogy elmenjünk érte. Matyi eltűnt, hála a jó istennek. Kicsit árnyal a felhőtlen örömön, hogy a teljes kenőpénzzel együtt tűnt el, de hát senki sem tökéletes.

Egy másik alkalommal szelíden szóltak, hogy itt van a logisztikai cég képviselője, személyesen jött el az autójával, lent van a nagycsarnokban, és meg kellene beszélni, hogy miképpen volna elérhető a nemsoká kiírandó közbeszerzés összeghatárának felső korlátjának feljebb tornázása. És hogy mi lenne, ha lemennénk, mármint a Csibi Józsi kérdezi, hogy mi lenne, tudniillik.

Nos, ha a Csibi Józsi kérdi, akkor nincs mese, menni kell. Egymásra nézünk Lalival, az üzemvezetővel, és tudtuk, itt a lehetőség: most végre megfoghatjuk az Isten lábát. Nem haboztunk tehát egy percig se: a lift sebességében nem bízva, futva mentünk le a csarnokba. Ott is volt, a teljes képviselő, az összes titkos papírral, amit a Csibi Józsiéknak kellett volna titokban tartaniuk, de nem tették, saját jól felfogott jövedelemszerző tevékenységükből kifolyólag. Mit volt mit tenni? Bólogattunk serényen, a Lali meg én, szemünkben versenyt csillogott az értelem, meg a bírvágy.

Sajnos hamarosan kiderült azonban, hogy nem vagyunk szarháziak. Ma sem értem, hogy történt, de még aznap jeleztük a Csibi Józsinak, hogy vagy beszámol a mi kis kirándulásunkról a bűn mezején a felsőbb vezetés irányába, vagy mi leszünk kénytelenek beszámolni, és még ráadásul meg is verjük, de mint a vattacukrot a keverőgép. Utóbbi sajnos nem következett be, ez a kis beszámoló azonban éppen elég volt ahhoz, hogy nem csak milliomosok nem lettünk, de olyan szinten rendült meg a bizalom mindkettőnkben a felső vezetés részéről, hogy hamarosan a regisztrált munkanélküliek népes táborát volt szerencsénk szaporítani, ezzel is rontva a jobbanteljesítés sarokszámait.

A többi már történelem, azaz ködbe vész. Határozottan emlékszem azonban, hogy mintegy három alkalommal nem lettem rablógyilkos, négyszer utasítottam vissza egy kedvezőnek tűnő túszejtéses bankrablásos ajánlatot, és nem vagyok benne biztos, hogy hányszor, de egyszer vagy kétszer az is előfordult, hogy nem lettem politikus sem.

Így aztán semmi csudálatos sincsen abban, hogy nem lettem milliomos. Tulajdonképpen az lett volna a csoda, ha bármilyen módon meggazdagodtam volna ebben a kurva országban, hogy a klasszikust idézzem. De nektek azért sok sikert kívánok: a jelek szerint megint meg fogjátok szavazni a keletbalkánt, orbánostul, mészároslőrincestül. Ki ne hagyjátok a lehetőséget! Megszakadna a szívünk a Lalival: jobban, mint rajtatok, semmin sem tudunk olyan felhőtlenül röhögni. („Rezsicsökkentés, mi, Lali? Beszarás, milyen hülyék ezek!!!”) És bár igaz, ennek az az ára, hogy széjjelcseszitek az egész országot, de szerintünk ennyit megér.

Köszönjük az élményt!

Egy bicskei áruházból 2014. január 25-én délelőtt drámai bejelentés érkezett: egy 79 éves bicskei férfi három darab burgonyát akart fizetés nélkül kivinni az üzletből. Cselekménye során a biztonsági őrök tetten érték: a rendőrök előállították a Bicskei Rendőrkapitányságra, ahol szabálysértési eljárás indult ellene.

U. Kálmán, bicskei fafeldolgozási menedzserasszisztens négy éve, kicsivel hetvenötödik születésnapjának közelgő időpontja előtt gondolt először arra, hogy krumplit lopjon. Akkor történt ugyanis, hogy akkori élettársának bátyjának vőtársának hátsótelekszomszédja különösen nagy értékre elkövetett burgonyatermesztés gyanújába keveredett, miután a véletlenül megörökölt, földbérlettel és homokzsákokkal is megerősített negyedhektárnyi árokszélén mintegy három szatyor, uszkve harmincnégy kiló krumplit talált.

A nem várt lelemény persze azonnal megmozgatta minden környékbeli nehézfiú fantáziáját: voltak, akik máris a legendás burgonyakincs eltulajdonítását és a feketepiacon történő értékesítését tervezték. Sőt, akadtak, akik már hátsó kamrára szakszerűen felhelyezett biciklizár kombinációjának kombinatorikai, káoszelméleti, sőt, lottókombinációi lehetőségeit tanulmányozták. Tervüket azonban keresztülhúzta, hogy Margit, az említett vőtársszomszéd akkori élettársa a krumpli egy részének, valamint némi maradék paprikának és vasreszeléknek a felhasználásával paprikást készített, míg a többi, nagyjából feketére rohadt részét egyszerűen kihajította, a tyúkok elé. Az ily módon biztonságba helyezett kincs csalárd módon történő tulajdonba vétele így a továbbiakban részint okafogyottá, részint émelyítően gusztustalanná vált, a további tervezgetés fonalát ezzel végérvényesen is elvágva.

Kálmán tehát ezúttal lemaradt a nagy fogásról. De nem adta fel: tudta, szíve mélyén biztosan tudta, hogy még tartogat valamit számára az élet, hogy a nagy dobás esélye még nem illant el. És lőn: egy napon, egy keserű, reménytelen, januári napon rámosolygott végre a szerencse!

Vannak, mindig is voltak a világtörténelemben olyan napok, amelyekről már sötét, nyirkos, kutyaszarszagú hajnalkorukban is tudni lehetett, hogy nem múlnak el nyomtalanul. Ilyen nap volt, amikor Jézus született, vagy mikor Brutus megölte Cézárt, vagy amikor Hannibál átlépte szegény Anti portást hűséges elefántjai hátán az Ötvöscirkusz egyik gálaelőadásán. És ilyen volt, amikor Bea, a kisbolt frissen háerezett, csinos, üdítően együgyű pénztároslánya a reggeli órákban jelentette a boltvezetőaszonynak, hogy ő most márpedig hazamegy, mielőtt összehányja a felvágottaspultot nemrég bekövetkezett, még általa sem ismert terhessége, valamint említett felvágottaspult, mint olyan következtében.

Erzsit, a boltvezetőt, mi tagadás, felkészületlenül érte Beának ez a hirtelen támadt rosszulléte. Hirtelen nem is tudott mást kitalálni, hogy mint hogy ő maga áll be a sajtpultba: így tehermentesíthette csak Magdát, aki Ferencet helyettesítette, így az meg visszatérhetett a hentespultba, ahol így felszabadult Endre, a bivalyerejű áruátvevő és romlottárú-készletező munkaereje. Most már tehát minden akadály elhárult az elől, hogy Andi, akit eddig a romlott húsok újraszínezése elvont eredeti beosztásától, újra visszatérhessen a neki rendelt hetes pénztárba − ahova mindig is visszavágyott, amióta egyszer, egy gyenge pillanatában véletlenül elfelejtett érvényesíteni egy kettőt fizet, egyet kap kedvezményt az akciós vaníliáskarikára, amit az igen hülye vásárlók kedvéért tartottak csak készleten, meglepő sikerrel.

Mikor tehát Kálmán, hajnali másnaposságából ébredezve megpillantotta Beát, amint az az árokpart mellett, falfehér arccal, imbolyogva ugyan, de egyebekben szabályos öklendezésekkel hazafelé botorkált, nappali világosság gyúlt fejében.

Egy percet sem késlekedett. Tudta, hogy Beát csak Andi helyettesítheti az ábécében. Tudta, hogy Andi utóbbi időben ritkán józan, hiszen önkéntelenül is lejárt szavatosságú sütőrummal védekezik a penetráns romlotthússzag ellen. És tudta, hogy Sanyi, a biztonsági őr, aki Bea egy gyenge pillanatában gondoskodott annak jelenleg tapasztalt gyengélkedéséről, ma nem lehet posztos, hiszen előző este véletlenül megkéselte őt Endre, Bea élettársa, erősen illuminált állapotban, továbbá szerelemféltésből kifolyólag. Sanyit mentő vitte be Vásárvárra, és tisztán látta azt is, amint a Kiskulacs előtt az orvos határozott legyintéssel válaszolt a sofőr kérdésére a szirénahasználat tekintetében. Ez pedig csak egyet jelenthetett.

Sosem derült ki, mi lett volna, ha Sanyi nem ejti teherbe Beát, ha Andi gyomra jobban bírja az üdén zöldülő párizsi szagát, vagy ha Erzsi, a műszakvezető elvégzi azt a pénztáros tanfolyamot, ami kötelező lett volna a boltvezetői kinevezéshez minden, nem a polgármester unokaöccsének osztálytársai számára. De Erzsi osztálytárs volt, Andi részeg, Sanyi meg minden bizonnyal halott, és ilyen együttállás csak tízévente egyszer, ha lehetséges. Például amikor múltkor a Mátracsevely úgy verte ki kétgólos vereséggel a Kishámosújlakot a megye kettőből, hogy a Petrence hat gólt kapott a sereghajtó Kisszakolcától, otthonában. (De az meg mondjuk bunda volt.)

Kálmán nem tétovázott: sietős léptekkel az ábécé felé vette az irányt. Ismét csak szerencséje volt: bár tizenöt alkalommal is elesett, azt mindig a megfelelő irányba tette, így nem kellett minden alkalommal újra felidéznie, merre is tart éppen. A bolt elé érve azonban szíve összeszorult: a tét ólmos súllyal nehezedett rá, akárha legalább is krumplis zsákokat kellett volna cipelnie. Elhatározta hát, hogy három szem krumplinál többet nem vesz magához: jól tudta, a bűnözők legfőbb erénye a mértékletesség.

A többi már történelem. Kálmán úgy hajtotta végre a példátlan gaztettet, olyan óramű pontossággal, mintha nem csak gátlástalan bűnöző, de még ráadásul tajtrészeg sem lett volna. Egy percre sem árulta el magát, és még akkor is megőrizte hidegvérét, amikor, mikor is a két deka kevertet helyezte el bizonytalan mozdulatokkal a szalagon, az egyik burgonya kifordult kabátujjából. Laza, szenvtelen mozdulattal vágta zsebre a corpus delictit, mintha örök idők óta hozzá tartozott volna.

A bolt előtt aztán elfogta a nyugtalanság, ami minden nagy formátumú bűnöző lelkének rákfenéje: most tehát véghezvitte tettét, de mit kezdjen zsákmányával? Azonnal végigpörgette a lehetőségeket: levesnek, főzeléknek kevés, és ahhoz ráadásul elfelejtett csipetnyi sót, borsot, lisztet, tejfelt, majoránnát és babérlevelet is lopni. Faraghatna belőle krumplifigurákat, maga szórakoztatására, vagy kipróbálhatná vele végre azt az ozmózisos fizikai kísérletet, amit az iskolában csináltak, amikor ő skarlátosan feküdt otthon. Vagy bedobálhatná a Józsi cefréjébe, hátha ad érte előlegbe egy stamperli felest az idei vegyesből. Végül mégis azt tette, ami abban a pillanatban a legmegfelelőbbnek látszott: előkapta frissen talált teszkós svejcibicskáját, és nekiállt elfogyasztani szerzeményét, amúgy nyersen.

Ekkor ütöttek rajta a hatóságok: a semmiből törtek elő, mint az árnyak, és rávetették magukat. Azonnal, még a helyszínen vádat emeltek ellene, rongálásért.

Kálmán büntetése irtóztató volt, akárcsak bűne: két dobásból kimaradt, így a legközelebbi négy trafikkoncessziós vagy földbérleti pályázatra benyújtott esetleges jelentkezését az illetékes hivatal formai okokból kénytelen lett volna elutasítani − már ha lett volna ilyesmihez kedve. De mivel nem volt, a hivatal példátlan szigorral járt el: Kálmánnak vissza kellett lépnie három mezőt, és egy körön keresztül nem vásárolhatott nem hogy szobabútort, de gépjárműnyeremény-betétkönyvet sem.

Nem csoda, hogy inkább elbujdosott szégyenében.

Az úgy volt, hogy az országban az emberek igen szegénykék voltak. Mármint abban az értelemben voltak nagyon szegénykék, hogy az egyik szomszéd országban az emberek nem voltak annyira szegénykék. Nem beszélve a szomszéd ország többi szomszéd országairól.

Ez viszont már felettébb bosszantotta az embereket az országban. Elhatározták tehát, hogy, mivel több pénzt keresni nem tudnak, mert ahhoz okosnak is kellene lenniük, meg szeretniük kellene egymást bizonyos mértékben, ami viszont nagyon fárasztó, így elköltöznek onnét.

Ez az elköltözés persze, főleg egy egész ország esetében, nem megy egykönnyedén. Mert most nem is az, hogy már egy egész megye, vagy hogy egy egész etnikum kiköltöztetése is problémába ütközne akkor is, ha az a megye jellemzően mondjuk zsidókból állna, akiket sürgetős módon munkára fogandó, továbbá idegenrendészeti okokból el kell égetni nagy kemencékben, hogy melegednének az emberek. Ebben ugyan volt már némi tapasztalatuk, nagyjából ment is volna, ha hagyják nekik megint, mint annak idején, a sasos időkben, de volt itt még egy pár bökkenő.

Ezek a zsidók ugyanis nem hogy nem zsidók voltak, vagy nem jellemzően, hanem nem is egyetlen megyében laktak, hanem hogy szétszórva, mindenfele laktak az országban. És ezek dolgoztak rendesen, vagy legalább eléggé csendesen tudtak éhezni, nem hagyhatták őket hátra. A többi meg, ugye, a családtag, azt ugye visszük, ha maga alá szarik, akkor is. Drága imrebácsi, kiszolgálta az összes eddigi rémuralmat, csak nem hagyjuk sorsára.

A még ez után is fennmaradó illetőség, aki meg a liberális, az is jó valamire, hiszen azért adja a gyarmatbirodalom, tudniillik az Ejrópa a földalapú támogatást a családba. Mert hát abban az országban az Ejrópa volt a főkereső, részint mint tőkésautó-gyáros, részint mint kivándorolt magyar, részint mint hülye, aki utóbbi csak adja a pénztet, hátha jobb lesz annak, aki adja. Mert nem láttak még hangyaszarnyi faluban fifa-kompatibilis repteret, azért hitték. De majd rájönnek. De addig is, ezek a nyüves ballerek is megtermelték a maguk hasznát, mert, akárcsak a nyüvek, akik a szartot bontják a latrinán mindaddig, míg nyakon nem küldi őket a teljhatalom ojtott mésszel, írogatták az újságba, hogy ellenzéki összefogás, felkészültünk a kormányzásra, éjjenbajnai. Ennek az Ejrópa, úgy is, mint elnyomó, igen örült, mert így nem köllött hatalmi szóval bizottságot javasolni, ami majd lehet, hogy nagyon szomorú lesz, ha nem lesz megvédve a szabadság az országba’.

No, de hogy szavamat ne felejtsem: a költözés. Ez a költözés egyébként már nem volt minden előzmények nélküli, mert aminek előtte az Ejrópa gyarmatbirodalom lett, úgy volt, hogy az egész ország elköltözik oda, az Ejrópába. De közben sajnálatos módon nem lett eléggé miniszterelnök a Miniszterelnök. Mármint hogy miniszterelnök volt ő még továbbá is, de valaki másnak adták a miniszterelnöki fizetést, ami egy sajnálatos adminisztratív tévedés, az úgynevezett demokratikus választások következtében következett be, ami viszont felettébb bosszantóan hatott a Miniszterelnökre, mert így nem ő írta alá a költözési szerződést, hanem a fenti adminisztratív okokból a hatalmat bitorló miniszterelnök, aki, ugye, nem maga a Miniszterelnök volt. Ennek okán az a költözés érvénytelenné lett, ami nem csak azt jelentette, hogy vissza kellett volna költözni az Ejrópából mindenestül, azaz visszacepelni a stelázsit, a nagymama komódját, a zongorát is, sőt, a Wertheim-szekrényt is, hanem hogy mivel az a költözés a fentebbi okokból el lett rontva, de véglegesen, a költözést megismételni ugyanabba az irányba nem volt többé lehetséges. A Miniszterelnök kormányzati tanácsadói tehát, mind a kettő, mert hogy szavam ne felejtsem, sikerült nagynehezen gyógyírt találni a fentebbi adminisztratív fennforgásra, mivel a velejéig hazug gyurcsányludvérc kilövette a szemet, ami kapóra jött, mert így legalább nem kellett fizetni háromszáz forintot a patikába, vagy hova a náthás picsába, mindegy, szóval így megnyerte lehetőséget a Miniszterelnök, hogy újravezényelje a költözködést, de immáron saját hórukkokkal, saját esze után, a saját másik irányába. Ehhez csak annyi köllött, hogy azt hazudta, hogy nem megy el a másik irányába, aztán ehhez képest meg mégis elment. Jobbra elnézek, majd beadom balra a középcsatárnak, fodbalokosan, nem érdekes. Így megy ez.

Már csak a költözés napja volt hátra. Ez úgy ment, mármint a nap, hogy nem normálisan, azaz jobbról balra, egyben gyurcsánybajnaista, aljadék módon, hanem balról jobbra, keletnek, egyben rohaggyon meg a térképészet, ahogy van, földrajzibizottságostul. Nekünk jobbra nyugszik a nap, sőt, ha nagyon felbosszantanak, jobbikra, de nem belepofázás van a nemzeti belügyeinkbe csakazértakkoris. Be lett tehát csomagolva az egész ország egy böszme nagy borítékba, jó szorosan, cukorspárgával általkötve, de faintosan, megcímezve rendesen arial tizenkét pontossal, és feladva keletnek, tehát jobbra, még egyszer mondom, nem elbaszni máskor. És portóval, fizesse, akinek köll. Már ha köll egyáltalán bárkinek.

És mert azért köllött, hát fizette is. Megint sikerült tehát eladni aprópénzért az ezeréves árpádvérét, bendegúzilag, sőt, az humormagorig bezárólag, hálaajóistennek. Igaz, megint nem a jó kufárnak, de ez már mit sem ölt a dolgon, hiszen, ha jól keverjük a paklit, visszakapjuk édeserdélyt – vagy ha azt nem is, munkacsevót biztosan. És a lényeg, hogy az ország, mondani sem kell, ebből semmit se nem vett észre, leszámítva, hogy már megint olcsóbb lett a rezsi. Be is gyújtottak alaposan a konvektorba, felkapcsolták a nagymama csillárját, amibe direkt nem gazdaságos izzókat csavartak, hadd rohadjék meg a sok idegenszívűje. Aztán csak ültek a fénybe-melegbe, bizakodva, ebben a nagy reménységben, amibe bele lettek téve újfent módon, akárha egykoron, mikor még vöröscsepel, vezesd a rezsiharcot, szajuz nyerusímüj, a párttal a néppel egy az utunk, munkásőrnek egy baja, nagy baja.

És így ültek, énekeltek, míg lassan belepte őket vattapuhán a vastag, hideg, óvó idő.

Mint az sokak számára ismeretes, (ismét) megköttetett az a mindent elsöprő ellenzéki megállapodás, ami meghiúsíthatja fidesz nem csak hogy háromnegyedes, de akár az öthetedes, sőt, jó esetben még a hétkilencedes győzelmét is a tavaszi országgyűlési választáson.

Most, hogy a fenti hatodikos matekpéldával sikeresen összezavartunk minden politikust, használjuk ki a beálló döbbent csendet és próbáljunk meg konstruktívan, megértően fordulni mentális hátrányokkal küzdő, magát demokratikus ellenzéki politikusnak delíriáló embertársaink felé. Hisz nem lehet mindenki minőségi újságíró, időnként nem baj, ha gondolkodik is az ember, s mi több, ezúton szerzett tapasztalatait megosztja a nyilvánossággal. Hátha kedvet kapnak ők is, és önfeledten, vadul gondolkodásba fognak!

Tehát: az összefogás, mint olyan. Abból kiindulva, hogy egy nyamvadt népszavazást nem sikerült összealáírásgyűjtenie egyik fennen ragyogó elméjű (ellenzéki) lángoszlopuknak se, ami azért mindent elmond az ellenzék választási potenciáljáról, nem maradunk nagyon nagy tévedésbe hagyva, ha feltételezzük, hogy ezek a szerencsétlenek még ahhoz is hülyék, mit akarok mondani, demokratikusak, hogy egy nyamvadt miniszterelnöknek valót összedobjanak tavaszra – akár hátul a sufniban, flexszel meg dekopírfűrésszel, bánja a fene. Mi már egy hulladékdeszkákból rendesen összedűbelezett, viszonylag masszív kutyaházzal is beérnénk a részükről, ha azt állítanák az ellenzék vezére gyanánt, a hátsókertbe, a tuja mellé, de fájdalom, ennyi bizodalmunk sincs őbennük. Az viszont mégsem volna ildomos, ha még az utolsó szalmaszálat is elvonnánk szomjúzó ajkaik elől, már ami a tavaszi fényes választási győzelem esélyeit illeti, szigorúan szalmaszálilag releváns értelemben. Mert elbuknak, persze, de hisz azért is fogtak össze, hogy elbukjanak, majd ügyesen szétkenhessék ezt a legújabb saját szarukat egymáson, a rendes, jóravaló, mindazonáltal feltűnően nyáladzó idiótákhoz hasonlóan.

De hagyjuk is. Tehát, amit ígértünk, a megoldás, tehát a szalmaszál. Nyilvánvaló, hogy minden a megfelelő miniszterelnök kiválasztásán múlik. És az a megfelelő személy nem a mesterházyember. Sőt, még csak nem is „mövel” kezdődik a neve. De még csak bével se. Gyével meg pláne nem kezdődik.

Igen, a Szabó Tímeáról van szó.

Ki másról?!

És ez még semmi: meg is indokoljuk, hogy miért róla van szó: azért, mert jól néz ki.

Nos. Ezen a ponton egy kicsit etessük meg cicisnénis zsebnaptárakkal a lelkünkben megbúvó szexista barmot, majd, ily módon kellő távolságtartással, mondhatni, lankadtan tekintsünk vizsgálatátunk tárgyára. Igen, a nőre.

Először is: minden tiszteletünk a többi versenyző testi adottságai iránt megvan ugyan, hiszen kiváló arcélű, acélos tekintetű, kidolgozott felsőtestű csippendélfiú mindahány, de lássuk be, azt a minőséget, amit Szabó Tímea hozni képes a heteroszexuális férfiúi (és biszexuális női) társadalom alig is titkolt kánonjában, ők akkor sem tudnák felmutatni, ha egész valójukat eltakarnák egy baszom nagy fotosopreklámmal. Mert a Tímea jól néz ki, és ez tagadhatatlan, ami meg ezen bizonyos férfiak (és, esetleg, leszbikus nők) számára igen fontos. A többi férfinak meg be kell ígérni a melegházasság legalizálását, oszt jónapot.

Maradnak a heteroszexuális nők. Nos: nem lehet eleget beszélni róla, de büdöslábszagú, sört böfögő alsó-balkáni férfitársadalmunknak égető szüksége volna a megújulásra. Mi, hogy néger az amerikai elnök? Nuzagsón, nálunk meg bula! (Én kérek elnézést!) És még ráadásul nem is akármilyen bula, amit a boldogult emlékű, egykorvolt szabad és demokratikus Ukrajna rútul bebörtönzött julíjatimosenkója óta nem sok térségbeli, demokráciának hazudott diktatúra tudott felmutatni az utóbbi négy-ötezer évben. Ezzel viszont el lehetne indulni egy úton, aminek a végén a csillogó szemű Géza, az ívhegesztő megy gyesre Anita, a teszkópénztáros helyett! Tudom, ez mai ismereteink szerint még három-, négyszáz évet is igénybe vehet, és addigra nem biztos, hogy lesz még teszkó (az ívhegesztésről nem is beszélve), de valahol el kell kezdeni! Éljen a nemek egyenlősége! Ha erre se szavaz rá az összes Anita, akkor mire?!

Harmadszor: képzeljük el azt a fejetlenséget, ami a magyarhírlap, a magyarnemzet, vagy akár az emtévéá székházában kialakulna a Tímea nominálását követő tizenkettedik tizedmásodpercben − hogy aztán szakadatlanul folytatódjon, hosszú hetekig! Hisz, lássuk be, mi rosszat lehet mondani a Tímeáról? Hogy ő is volt úttörő? A kövér(!) kiszesek mélymagyar hazájában ez nem pálya, ráadásul addigra szépen összeomlott az előző orbánrendszer, amit akkoriban tréfásan kádárrendszernek hívtak, mire ő kiszes lehetett volna. (Az lett volna, nincs kétségünk, de ez most mindegy.) Vagy, hogy a volt férje jobbikos? Nos, ez bizonyos körökben akár még szimpatikussá is teheti − többet ér, mint akárhány tormaiszeszil a harmadikos magyarkönyvben. Timike támadhatatlan, valljuk be: addig meg csak nem süllyed a habonyárpádra aljasult fideszes kampánygépezet, hogy mondjuk leliberáliskurvázzon egy Magyar Anyát. (Bár ebben, mármint a lekurvázás lehetetlenségében azért nem vagyok annyira biztos.)

És végül: hogy nem ért semmihez? Ez először is nem teljesen igaz! Harvardra azért akárki hülyét csak nem engednek be. Másrészt meg: és? Mert a többi mihez ért? Jó, a bajnai kapusposzton mutatott erényeket, a fletó (saját állítása szerint) tud főzni, a mesterházi meg tud izé, nemtom, borotválkozni, de tényleg ezek volnának az igazi erények? Szerintem a Tímea is tud főzni, és jó, lehet, hogy kapusnak szar lenne, borotválkozás helyett meg a gyantát preferálja, de most tényleg ez az, ami számít? Mert a zorbán mihez ért? Mert mondjuk például a focihoz kurvaélet, hogy nem.

Nincs más hátra tehát: tessék csak nyugodtan bejelölni a Timcsit miniszterprezidentnek, és kezdődjék a gyönyör! Tessék hátradőlni, és élvezni a fideszes kínt: mert azt nem állítom, hogy ezzel meglesz a győzelem, vagy akár a kétharmad is megtorpedózható volna vele, de már maga az a látvány, ahogy a kósalali kínlódik, hogy nehogy valami pozitívat mondjon őnagyságáról, nos, már az önmagában megéri. Az a sok izzadt tenyerű tenyészbika, amint megerőszakolja a természetét, és huszadszor is beleröfögi a mikrofonba, hogy rezsicsökkentés, meg szovjet barátaink. Garantált röhögés, három hónapon át.

Hát, ennyit tudtam segíteni. Tudom persze, hogy nem sok, de azt meg magatoknak köszönhetitek: annak a sok önjelölt hazamegmentő díszfasznak, akik vagytok, egytől egyig. És még valami: ezzel még tehettek egy kísérletet, hogy jóvátegyétek az elmúltnégyévet. Faraghattok valamit a nagy, közös elbaszáson.

Igazán nincs mit.

A Népszava információi szerint Bajnai Gordon többek között Heller Ágnes, Konrád György, Parti Nagy Lajos és Závada Pál javaslatára döntött az ellenzéki megállapodás bővítésének szükségessége mellett. Szily László információ szerint viszont döbbenetes ezen kártékony zombik akciója.

A Népszava cikkében olvasható az is, hogy a demokratikus erők összefogásának hírére neves közéleti személyiségek felhívást tettek közzé. Szily László cikkében ugyanakkor az olvasható, hogy a kártékony zombik azt csinálták, amihez igazán értenek: megint aláírtak.

Ezek után nem csoda, ha a kikellennekjonni.blog.hu szakembergárdája időt, energiát és teszkós nagyfröccsöt nem kímélve utánajárt a kérdéskörnek. Elemzésünk alant olvasható.

Elemzés

(Azért írtuk ide, hogy lehessen tudni, hol kezdődik az elemzés. Nem mindenki járt bölcsészkarra. Igazán nincs mit.)

1929-ben megszületett Heller Ágnes, majd 1933-ban Konrád György. Talán korai kijelenteni, de mindenesetre, bár nincs bizonyítékunk reá, majdnem teljes bizonyossággal kizárható, hogy rögtön zombiként jöttek volna a világra. Erre tehát nyilván csak valamikor később kerülhetett sor.

1944-ben a (magyar) nácik deportálták Heller apját, ő csak szerencséjének köszönhette megmenekülését. Konrád szüleit is deportálták, de nekik is disznó szerencséjük volt: Berettyóújfalu mintegy 1000 fős zsidó lakosságából a Konrád-család egyetlen kivételként életben maradt. Szily László ellenben ekkor még nem élt, így nem fejthette ki az esettel kapcsolatos véleményét sem.

1945-ben édesanyja Hellert árvaházba adta, hogy így szakítsa ki az éhezésből. Heller 1947-től kezdődően előbb cionista, majd kommunista, később rákosista,majd marxista elveket is vallott. 1949-ben kizárták a pártból, és csak 1953 után térhetett vissza. Lukács tanítványa lett, minekutána 1958-ban politikai okokból megint eltávolították. Szily László ugyanakkor zseniális módon ekkor még nem élt, így bizonyos, hogy nem volt marxista (se).

1950-ben Konrád apjának üzletét és a család lakóházát államosították. Polgári származása miatt 1951-ben csak az Egyetemi Orosz Intézetbe vették föl, de 1953 áprilisában onnan is kizárták. 1953 őszén kezdhette meg tanulmányait az ELTE bölcsészkarának magyar szakán: két ízben innen is kivágták ellenzéki politikai magatartás miatt, de professzorai közbenjárására folytathatta tanulmányait. Ezen a ponton jegyeznénk meg, hogy érdekes egybeesés, de saját bevallása szerint Szily László is járt egyetemre − bár igaz, ekkor még nem.

1953-ban megszületett Parti Nagy Lajos, 1954-ben pedig Závada Pál. Szily László egyébként már ekkor mélyen hitt saját véleménye és az ehhez elengedhetetlen megszületése mihamarabbi bekövetkeztében, ami mindenesetre elgondolkodtató kellene, hogy legyen.

1968-ban Heller Ágnes a filozófiai tudományok doktora lett. Elítélte a prágai forradalom elnyomását és a kommunista rezsim véleményterrorját, minek utána Lukács halála (1971) után eltávolították az Intézetből. Ezzel szemben 1970-ben, ahogy az várható volt, megszületett Szily Géza festőművész fia, Szily László. (Nem festőművész.)

Konrád 1973 júliusában a politikai rendőrség nyomására elvesztette állását. Egy évvel később egy külföldön megjelent könyv társszerzősége miatt a politikai rendőrség lakóhelyét lehallgatta, őt magát mindenüvé követte, lakásán házkutatásokat tartott, amelynek során Konrád naplójegyzeteinek jelentős hányadát elkobozták és szerzőjét letartóztatták államellenes izgatás címén. Bár tájékoztatták arról, hogy családostul kivándorolhat, Konrád maradt, és a belső emigrációt választotta.

Érdekes egybeesés, de szintén 1973-ban történt, hogy Szily László örömmel fedezte fel, hogy van pénisze.

1977-ben Heller Ágnes emigrált, és (többek között) a berlini, a melbourne-i, a torinói és a São Pauló-i egyetemen, valamint New Yorkban is tanított mint a Budapesti Iskola egyik jelentős képviselője. Szily László viszont ez idő tájt csalódottan szembesült vele, hogy másnak is van pénisze.

1980-ban megjelenik Parti Nagy Lajos első kötete, amit 2012-ig 18 másik követ. 1986-ban Závada Pál is megjelenteti első kötetét. Nem tudjuk, hogy szabad idejükben ők is ugyanolyan szenvedéllyel hódoltak volna hobbijuknak, a horgászatnak, mint Szily László.

1981-ben Heller Ágnes Lessing-díjas, 1983-ban Konrád György Herder-díjas lesz. A Kossuth-díjat Konrád György 1990-ben, Závada Pál 2005-ben, Parti Nagy Lajos 2007-ben kapja meg. Ők négyen ezen kívül még mindenféle kormányoktól mindenféle soktucat díjakat kaptak, igaz, a magyarokon kívül főleg németektől, franciáktól és ausztráloktól, ami nem ér, így vissza kellett volna dobniuk. Vagy eltenni snecinek.

Ezzel szemben Szily László 2005-ben megkapta a Minőségi Újságírás Díjat az Epiláltatott-e Szent Margit? című cikkéért. Később, 2009-ben állítólag elő is adott valamilyen konferencián a blogvilág pusztulásáról, ami sokak szerint állítólag lehet, hogy érdekes volt, főleg az azóta is virágzó blogvilág szerint.

Akárhogyan is: vizsgálódásaink alapján az kétségkívül megállapítható, hogy Szily László sohasem írt alá semmit, nem alkotott semmi maradandót, sőt, semmi érdemlegeset nem csinált, és a világra értelmes behatással sem volt még soha életében.

Pedig nem kizárt, hogy képes lenne rá. És mégsem teszi. Egy bámulat ez az egész ember.

Mert egy idő után nincs hova hátrálnotok.

Mert mit sem számít

…hogy mondták-e, amikor mondták, hogy forradalom volt-e;
…hogy a magántulajdon magán-e, nemmagán-e;
…hogy a nyerőgépek, a trafikok, a földosztások, vagy a közgép maga törvényes-e;
…hogy ami visszamenőleges, az törvénytelen-e;
…hogy ami törvénytelen, alkotmányba téve alkotmányos-e;
…hogy a nemzeti konzultáció nemzeti-, pláne konzultáció-e;
…hogy egy pártalaptörvény valódi alkotmány-e, vagy akár csak alkotmányos-e;
…hogy a bankárok zsidó származásúak-e;
…hogy aki bankározik, zsidózik-e;
…hogy aki zsidózik, nácipárti-e;
…hogy aki buzizik, nácipárti-e;
…hogy a kerényiimre, a feketegyörgy, a vinnyányszkijenő vagy bármelyik rendszerszolga tehetségtelen-e;
…hogy aki velük van, ellenünk van-e;
…hogy az alföldi, a kulka, a siffandrás meg a többi szerintük zsidólibsibuzi szerintünk viszont biztosan tehetségesek-e;
…hogy hibbantnak tűnő kormányok, amikor kisemmiznek, ellehetetlenítenek, elbocsátanak, elkergetnek mindenkit, aki egy egyszerű hoppálnál tehetségesebb, hibbantak-e;
…hogy hibbantnak tűnő parlamentelnökök, amikor fasiszta kifejezéseket használnak, fasiszta kifejezéseket használnak-e;
…hogy hibbantnak tűnő miniszterelnökök, amikor családostul síelni voltak, inkább grazi ideggyógyászati kezelésen voltak-e;
…hogy őrültnek tűnő miniszterelnökök tényleg őrültek-e;
…hogy ez számít-e;
…vagy hogy megveszekedett őrültek-e ezek mind, de egytől egyig, és hogy az számít-e;

hiszen:

1. 1944. március 19-én a náci német hadsereg átvette a hatalmat Magyarországon.
2. Az a kormány, aki egy náci hadsereg hatalomátvételének hetvenedik évfordulójára emlékművet állít, szintén náci.
3. Azok a pártok, akik egy náci kormányt ebben támogatnak, szintén nácik.
4. Az, aki náci pártra szavaz, náci.

Nem bujkálhattok örökké.

Felreppent minap egy video, melyen bizonyos katonai ruhába öltözött idióták idióta módon masíroznak fel s alá néminemű díszes kulisszák előtt, és mindeközben még csak el sem röhögik magukat. Felmerül a kérdés, mi is ez.

Nos: talán nem árulunk el nagy titkot vele, de ezúttal nem a párizsi Bolondünnep, de még csak nem is az éppen aktuális nevű (mikor mi van betiltva) nácigárda kosuttéri majomkodása keltette fel az érdeklődést, hanem egy bizonyos volt kisztitkár, kommunista, jelenleg parlamentelnök, továbbá fasiszta által (és számára) gründolt majomparádé hitvesi násztánca. Ezt az eredetileg egyébként erőszakszervezetnek elgondolt, ám szemlátomást paralízises tánckart azért kellett potom soktízezer calvadosos csirke áráért felállíttatni, hogy az védje meg a fasisztakommunistát a nőverő képviselők ellen tiltakozó, vérszomjas asszonyoktól.

Hogy persze emberünk miért fél ennyire a nőktől, esetünkben öltést nem hoz a dolgon: van ugyan némi különbség a nekem nem áll fel meg a nekem álljanak fel között, ám olcsó szóviccekkel még nem ment a világ elébb. Kérdés viszont, hogy állunk a vicces, bár sokmilliós hacukákban körbenállegy-kislányozó, adjkirálykatonázó idiótákkal?

Annak eldöntése sem tartozik ide, hogy a katonai díszszemlék lebonyolításának koreográfiája, azaz esetünkben inkább táncrendje más, boldogabb helyeken ősi és valaha talán értelmes hagyományok torzult lenyomata volna-e: nyilván nem, Nemzeti Együttlépkedés Rendszere sajnálatos módon még nincs ezredéves sem, ám erről nálam komolyabb szakmai nívón értekezett már a magyarnarancshu oszlopos kolumnistája, hagyjuk is. Ez eddig rendben van: akinek nincs hagyománya, az annyit is ér, oszt jónapot.

Szögezzük le: azt sem gondoljuk feltétlenül, hogy a fenti videón szarógalamb módjára bolondozók ab ovo, immanens, vagy akár csak inherens módon lennének idióták. Meglehet, naivitásunk határtalan, mégis úgy képzeljük, hogy azok az izék, illetve, jobb szó híján, mondjuk most: embernek látszó izék reggel ugyanúgy felkelnek, megsimogatják anyát, kutyát, feleséget (ebben a sorrendben, ha jól követjük a Nemzeti Együttműködés vakkomondori decimáit), majd vagy megfürödnek, vagy nem, vagy fogat mosnak, vagy nem, mindenesetre vagy kocsiba ülnek, vagy metróra szállnak, vagy felpattannak a cangára, és ily módon meg sem állva kerekeznek a kosuttérre, hol is munkájok vagyon, melyben ilyen formán bele is állanak. Mint akármelyikünk, leszámítva a kosutteret.

Ám akkor, ott, abban a pillanatban, amint felöltik a tízmilliós hacukát, a sujtással ékesített luizvuton-tölténytáskával, elönti agyukat valami, a vér lábukba iramlik, azaz: történik velük valami.

De mi?

Ámde ne szaladjunk ennyire messzire! Ezek sokan vannak (a videó tanulsága szerint akár tucatnyian is, nem tudtuk megszámolni a forgatagban.) Mindenesetre esetükben kimondható, hogy a csoportdinamika is közrejátszhatott, az egy hülye százat csinál elve alapján. Érdekesebb volna tehát megfigyelni őket egyesével, kvázi példányonként, amint élőhelyükön, illetve esetünkben munkahelyükön egymástól mit sem zavartatva végzik a szokásos napi tevékenységüket.

Mint a fentebb említett házelnök: az is, amint bement a meghitt, meleg, házias nácitévéjébe, ott azonnal elrikkantotta magát, hogy gennyes seb, nemzetietlen, meg képződmény, muníciót adva ezzel a balliberális, nemzetietlen képződményeknek, hogy fasisztaveszélyeshessenek egyet. Nekik persze igazuk van, emberünk fasiszta, nyilván, de nem ez a lényeg: neki ez a lételeme, ő ebből él, ő ebben van otthon. Régen kommunista volt, azért haragszik most ennyire a nemkommunistára. Magára haragszik: azért iszik, mert szégyelli magát, hogy iszik: igaz, esetében nem az alkohol játszik központi szerepet.

Na de, a többiek. Hogy azok miért nem röhögik képen saját magukat, saját magukat látva? A pénz nem lehet ok mindenre: és hát azokról mégse mondhatjuk el, hogy levitézlett kisztitkár, próbakommunista, jó eséllyel hasadt elméjű szerencsétlen mindahány. Meglehet, hogy csak az a hülye ruha teszi: felveszik ezek a bolondjelmezt ott bent, a munkahelyen, és azonnal elkezdenek felalárohangálni, bolondmód, kussolva. Vagy épp ellenkezőleg, marha nagy hodály termekben ökörségeket beszélni.

Némelyik ebbe annyira beleszeret, hogy nem akarja levenni, szinte egylényegül vele, és így viszi magával, Tusnádfürdőtől Kazahsztánon át egészen Japánig, meg vissza, fatornyos falujába. És nem veszi le Brüsszelben sem. Lassan már mindenhol kiröhögik, de nála az eszme, és amit onnan esetleg idétlen forgolódásnak, tökölődésnek meg helyben járásnak látnának sokan, maga a nemzeti együttmegmaradás nemzetközi eszméje. És különben is: ha gond lenne, kivett ő már egy másik mentét, másik csizmát, másik lajbit is a sifonérból. De nem egyet: tízet. Amit a kedves publikum megkíván. Azt majd felkaphatja, ha szükség hozza, vagy ha szorul a hurok. Vagy ha győz a gyurcsány.

Addig is, dolgozik a koreográfián. Egyelőre még csak a tökönrúgott strucc-formáció megy, de legalább van hova fejlődni. Nem hiába van egy saját kis házi markóivánja az embernek.

Mit akarok mondani: az is iszik.

Mert persze lehet, hogy még így is épp, hogy túl sokat írnak: nem értek én a pártpolitikához, követni meg se kedvem, se időm nincs a folyton változó pártdirektívákat. De az tény, hogy lappadt, apadt, mit ne mondjak, megsuvadt, hogy plasztikusabban ki ne fejezzem magam, szóval hogy rohad széjjelfele a bloggerkapacitás. De miért?

Egyrészt: mi, magunkat liberálisnak tekintő, azaz nemzeti-, meg minden más kötelező összefogást kerülő rendszeridegenek kicsit elfáradtunk. Fárasztó, hogy mások minket, annak ellenére, hogy nem vagyunk azok, továbbá annak ellenére, hogy ők viszont azok, időnként a sors valamiféle különös, torz tréfájaként kommunistának keresztelnek.

Mert igen, ezek furtonfurt keresztelnek mindent össze-vissza: vizeket locsolnak dolgokra, amitől szerintük bármi is lesz. Ez persze hülyeség: ezt a három éves kölyköm is tudja, de ő legalább jól is érzi magát mindeközben. És nem gondolja, hogy anyagában, vagy akár spirituális értelemben megváltozott volna annak a nyomorult kutyának a szőre, amit leöntött azzal az állott, hóttbüdös ciszternavízzel, de alaposan. Mert tudja, hogy azon kívül, hogy vizes lett az az állat, nem történt semmi, tehát nem tulajdonít különösebb jelentőséget a dolognak. Sőt, templomot se épít az ázott, didergő pulikutya fölé. De még egy árva kegyhelyet sem. Pedig, mondom, csak három éves. És mégsenem.

De, tárgyra. Szóval, a bloggerkapacitás csappanása. Ott hagytuk el.

Azt mondja például ez az államtitkárnak álcázott tanítónőnek öltözött kommunista, hogy ha az igazi választás nem tizennyolc, hanem kettő tankönyv között létesül, az jó, a matematika, a logika, és további, általa még hírből sem ismert liberális izék következtében, továbbá dacára. Erről meg lehet írni, hogy illető államtitkár hülyébb, mint a seggem kétszer, de minek: ez nyilván hülye, hülyeséget beszél, vagy hát lehet, hogy csak jól megfizetik érte, hogy beszélje a hülyeséget. De a lényeg, hogy erről írni nehéz. És ez ráadásul például hasonlatos ahhoz a frakcióvezetőhöz, aki a független, demokratikus bírósági ítéletet úgy aposztrofálja, hogy a bíróság a kutyatartók, lóseggnyalók, diófalevél-gereblyézők oldalára állt. Vagy itt van például a fideszbuzi milliárdos, aki ki akarja kapcsoltatni a gravitációt a pénzéért. És még sorolhatnánk.

Lényeg: megírhatnánk, hogy ezek milyen hülyék. Még annak az árán is, hogy ez azzal jár, hogy a poszt alatt kommentelőként megjelenő vérfarkasjancsi leírja, hogy szar a poszt, valamint kevesen olvassák, szerencsére. (Mert ennyire hülye, hogy nem gondolja végig, hogy vagy szar, vagy kevesen olvassák, de a kettő együtt nem lehet neki jó. Hisz ha jó lenne, és még sokan is olvasnák, azzal járna igazán rosszul, minden más esetben győzött az Eszme.). Ilyenkor jön aztán szokásos menet: néhányan ennek ellenkezőjéről biztosítják vérfarkasjancsit, sőt, sokan még azt is megkockáztatják, hogy véleményüket rafinált módon, az oldalon elhelyezett, szövevényes grafikai megoldások által alaposan láthatóvá tett módon eltitkolt lájk-gombokra rábökjenek − kifejezve ezáltal, mit gondolnak az írás esztétikai, vagy akármilyen értelemben vett minőségéről, valamint arról, szeretnének-e még továbbra is közalkalmazottak lenni, vagy inkább a munkanélküliséget választják. Bátran, hogyapicsábane.

De nem ez a lényeg: demokratikus társadalmakban az emberek lájkolnak, mert nem félnek. A többiben meg nem lájkolnak. Hanem a többiben nagybajuszú, kövér törvényalkotók azt mondják, hogy a parlamentben fel kell állni, amikor ők bejönnek, mert ettől lesz megtisztelve választópolgárok közössége. (??? − a szerk.) Azaz nem mondjuk a méhészcéh, se nem a bélyeggyűjtők világszövetségének magyarországi tagszövetsége, hanem pünktlich a választópolgároké. Ki másé.

És ennél hülyébbet írni nem lehet. Erre azt leírni egy mégoly zsírkirály posztban, felette tréfásan, meg okosan, hogy ez mekkora hülye, már nincs értelme. Hisz hülye az magától is, minek rajta tréfálkozni: és akinek van még egy cseppnyi esze ebben az országban, az látja is ezt. A többi meg szavazni fog 2014-ben, ezekre. Azoknak meg tényleg írjon akármit a hajdúpéteterbe ojtott sóbertnorbi. Ha akar.

Fog is. Neki megéri.

Mint ismeretes, jelenleg sokszázezer ukrán ember szaladgál esze nélkül az utcán, mert ettől azt reméli, hogy ettől lesz ő európai. Másik sokszázezer meg azért rohangál ugyanott, mert ő ennek az ellenkezőjét reméli. Joggal merül fel a kérdés, melyik a hülyébb.

A dolgot úgy tessék elképzelni, hogy fogok egy nagy bödönt, beleteszek egy rakás fekete bogarat, meg egy másik rakás másikat, fehéret, és az egyik végébe meg valami meleg, hívogatóan gőzölgő undorítóságot, kutyaszart, mindegy, a másikba meg másfajta, hasonlóan büdös állat hasonlóan bűzös maradékát. Ezután középen elválasztom a bödönt valamivel, hogy egyik oldalra kerüljenek a fehérek, másikra a feketék.

Nos, a bogarak felülemelkednének a problémán: mindegyik menne a maga szara felé táplálkozni, oszt jónapot.

Nem úgy az ukránok! Ők ennél bonyolultabb bogarak, olyannyira, hogy másokhoz, például hozzánk hasonlóan embernek hívják őket, ennek okán vindikálják maguknak a jogot, hogy nekik pont hogy a másik oldal szara kell. Nekik a putyini kula ugyanis nem jön be, ők európai szart kívánnak szopogatni, illetve megfordítva, pont, hogy putyinit. Tehát összevesznek ezen, és kimennek az utcára százezerszám, hogy megmagyarázzák a másik tábornak a politika radikális eszközeivel, úgy is, mint molotovkoktél meg a másik fejének tetszőleges kemény tárggyal való ütemes verdesése, hogy az a szar nemhogy szarabb, de valójában a létező szarok közül a legszarabb. Ennek okán tehát aki nem azt a szart akarja illetni ennen nyelvével önfeledten, az hülye oroszbarát, vagy euróbolond seggfej, esetleg ezek kombinációja. És ők emiatt tényleg képesek felháborodva utcára vonulni, hogy ott megveregessék egymást, és erre akár életük árán is hajlandóak.

A békemenet kutyafasza ezekhez képest.

Namármost. Kedves, ámbátor tapasztalatlan keleti szomszédaink nyilván nem tudják, hogy az, amire esetleg oly nagyon vágynak, az európajúnió, nos, az nincs is, illetve van, de szar. Ők még úgy vannak vele, hogy olvasták Thomas Mannt, Garcia Lorcát meg, hogy ne mondjam, Proustot, és ebből nekik az jött le, hogy ezek az európaiak kedves, kulturált, szabadelvű emberek, akiknek csak az az egy bajuk van a nagy jólét mellett az életben, hogy időhiány miatt nem segíthetnek nyomorult keleti barátaikon napi huszonöt órán keresztül. Komolyan, ezek azt hiszik, hogy az Európa csupa Cohn-Bendit, a Tavares, meg énnemtudom, vinsztoncsörcsili értelemben vett liberálisok gyülekezete, és ha ők belépnek ebbe a részben csillogó, részben villogó plázaeurópába, akkor majd olcsóbb lesz a plazmatévé métere, és személyesen a felszabadító európai hadsereg főparancsnoka fogja seregei élén timosenkón csókolni őket, nagy örömmel.

Nos: lófaszt, kedves leendő polgártársak. Olyannyira lófaszt, hogy az európajúnió kontinensen kívül rekedt idiótái épp most készülnek beleszarni a nekik fontmilliárdokat termelő kelet-európaiak pofájába. Mer az oké, hogy eljönnek mosogatni Londonba, pofátlanul, ezek a kelet-európaiak, helyettük meg pláne, hogy oké, hogy jönnek, hisz ilyen szar pénzzel meg szar melóval rendes angol embert megalázni mégse nem lehet, de most már többet ne jöjjenek. Mert aki ott van, az mán mindegy, mán maradjon, jobb híján, de a többinek tényleg coki. Closed, you know. És ha majd ha megint lesz valami kínos hitleráj, mint harminchatban, majd akkor megint küldenek valami diplomáciai jegyzéket, ofkórz, meg a teljes amerikai hadsereget, petiendrúzostul. De addig is, le lehet szállni a trafalgárukról.

Ha lehetne egy szerény javaslatom: hát, akkor már inkább a putyin.

Mert most tényleg: meg lehet nézni, mi magyarok is mire mentünk a huszonév liberalizmussal: megszavaztunk egy bunkó focistát az atyaúristennek. Na, ennek igazán nem volt értelme, felesleges pénzkidobás volt az elmúlt nem nyolc, de nyolcvan év: 1930-ban sem voltunk előrébb, pedig akkor még a kettes metró sem volt kész.

Jelenleg viszont ott tartunk, hogy négyes metró nincs kész, és a zorbán meg nem tud lovagolni, ellentétben az Admirálissal. És még egyelőre szabad zsidónak lenni, de cigánynak már sanszosabb, hogy nem kéne. Tagadhatatlan tehát a fejlődés. Ezért én azt mondom, maradjatok ti a putyinnal, drága barátaim. Legalább fűtenetek lesz mivel.

Egyébként ezt nálunk, a művelt nyugaton úgy hívják, hogy rezsicsökkentés. És szeretjük. Nagyon.

Kedves Széles Gábor, Drága Gabi, Édes Egykomám!

Nemrégen értesültem róla, amint sajátságos fizikai, asztrofizikai és (részben) kvantummechanikai elképzeléseidnek hála a jóistennek sajnos széles e világon hangot adtál. Meglehet, hogy az információ áramlásának újabb paradoxonával állunk csak szemben (v. ö. information paradox), amit fekete lyukak (és egyéb balliberális hírportálok) közelében feltételeznek egyes, jól ismert körökből származó, ún. „tudósok” (az az Einstein is, hogy néz ki, a nagy orrával, ugye), nekünk viszont itten a feripérián, vagy mit akarok mondani, periszkópuszon marhára úgy tűnik, hogy a következőket volt érkezésed nyilatkozni, mindannyiunk felettébb hálás okulására:

„A világmindenség (sic! a szerk.) végtelen, így annak valószínűsége nulla, hogy csupán egyetlen helyen éljenek értelmes lények.” (Forrás: hir24.hu)

Namármost.

Odáig végtelen szerénységünkben nem mennénk, hogy komoly okfejtésbe bocsátkozzunk a tekintetben, hogy értelmes lények egyáltalán léteznek-e. Elfogadjuk tehát az általad sugallt alapvetést, miszerint a Földön értelmes lények élnek. Ebben a pillanatban persze beugrik nekünk egyik-másik embered, például bizonyos bájerzsóti (az az orgoványos, ne törődj vele, nem olvastad) értelmesnek legfeljebb szíriuszi értelemben vett ábrázata, és azonnal kétségek kezdenek gyötörni, de mégis elfogadjuk az alapállítást, egyelőre, jobb híján. Nem győzzük csodálni az optimizmusod ugyan, de mondom: legyen.

Azzal kapcsolatban sem tudunk komolyabb ellenvetéseket tenni, miszerint ez nem volna egyedi jelenség az Univerzumban. Ennek az az egyetlen oka, hogy az Univerzum csak viszonylag kis területét volt okunk bejárni: a Balaton, a horvát tengerpart például megvolt, egy rövid időre Párizs is, de az Alfa Centauri, az Androméda-köd, a Kis Magellán-felhő, vagy a távolabbi galaxisok, mint amilyen a költői nevű z8-GND-5296 egyelőre kimaradtak az érdeklődésünket komolyabban felkeltő úti célok listájáról – nem beszélve a Seychelle-szigetekről. Ennek okán, tapasztalati tények híján határozottan nem merjük kijelenteni, hogy nincsenek értelmes lények az Univerzumban Azaz: lehet, hogy vannak, de ha vannak is, kurva messze, és egyébként is szarnak reánk. (Ez utóbbit speciel nem is csodáljuk.)

Eddig tehát megvolnánk. Egy dologgal kapcsolatban azonban sajnálatos módon ellent kell mondanunk Neked.

A Világegyetem nem végtelen.

(Nem, akkor sem végtelen, ha Neked nagyon sok pénzed van.)

(Igen, ez azt jelenti, hogy meghalsz egyszer, Te is.)

(És igen, ez azt is jelenti, hogy Orbán Viktor is meg fog halni, egyszer.)

Megmagyarázom.

A tudomány különböző rossz szagú zsidóemberek által működtetett, mindazonáltal független (zsidó) kísérletekkel is megigazolt eredményei szerint is bizonyos, hogy az Univerzumnak volt egyszer egy eleje. Ezt valamiért Ősrobbanásnak hívják, pedig lófasz sem robbant fel abban a pillanatban, már csak azért sem, mert az a pillanat fizikailag nem is létezett. A lényeg mégis, hogy volt valami az időben, amitől egyszer csak lett valami, holott előtte meg nem volt semmi. A Világegyetem tehát nem végtelen, mert volt neki eleje.

És ha eleje volt, vége is van: abban persze már megoszlanak a vélemények, hogy miképpen, de az biztos, hogy vége is lesz neki. Ez nemcsak azt jelenti, hogy amit ma ismerünk, minden élő és élettelen izé széjjelmegy a francba, hanem legmélyebb fájdalmunkra ez azt is jelenti, hogy Orbán Viktor is széjjjelmegy a francba. (Nem beszélve a kétharmadról.)

Továbbá. Mivel az Univerzum valamikor valamiből keletkezett, minden, ami jelenleg benne van, benne volt már a leges-legelején is. Nem lehet tehát bele semmit sem beletenni, sem felrobbanós színestévét, sem emberből szart is kizáró ikaruszbuszt, csak úgy. Sőt, kivenni sem lehet belőle semmit sem, akkor sem, ha az egy konkrét, Naprendszeren belüli fizikai tényen alapul. Már csak azért sem, mert nem léteznek Naprendszeren belüli fizikai tények: a fizikai tények mindenhol ugyanazok. Mint a gravitáció: mindenhol ott van, elhat végtelen távolságra is (elméletileg, hiszen, mint mondtam, nem léteznek végtelen távolságok), és nem, nem lehet kikapcsolni. (Nem, kétharmaddal se.)

És, akármilyen fájó, a gravitációt „uralni” sem lehet. Ahhoz egy másik kurva nagy dolog kell. Fel lehet persze építeni azt a másik kurva nagy dolgot, egy másik Földet, sőt, egy egész másik Naprendszert, egy másik, nemzeti galaxist, Univerzumot akár a jelenlegi helyett, ha az jobban tetszik a te orbánviktorodnak, vagy ha a kövérlacinak attól áll fel, de akkor is csak annyi történt, hogy az egyik helyről át sikerült lapátolni a szart egy másik helyre. Mert valamit csak valamiből lehet csinálni. Semmiből meg semmit se.

Más lenne a helyzet, ha, ahogy vélelmezed, végtelen lenne az Univerzum. Akkor elmennénk a végtelenbe, hoznánk onnan maltert, követ, meg ami ott még van, ilyen szirszar törmelékeket, hisz az alapba az is mehet bele, és aztán abból a sok csillagból, nullponti energiából, egyéb bizbaszból felépítenénk az Első és Egyetlen Orbán Viktor Nemzeti Galaktikus Birodalmat. (Illetve a Lajos építené fel, mindegy.) Hisz ha az Univerzum végtelen lenne, akkor a malter is végtelen lenne benne. A végtelenből meg nem tudsz elvenni annyit, hogy ne maradjon végtelen. Na ugye.

Csakhogy, ismétlem: nem végtelen. Sőt, egyszer, akármennyire is fáj, vége lesz. Mint minden rendszernek az Univerzumban. Ennek is. Mindnek. Sajnálom.

Bocs, ha elbasztam emiatt a napodat.

Ujjongva reppentette világgá (na jó, Svédországig biztosan) az MTVA ezerfejű hübrisze (ezeket a mitológiai izéket folyton keverem), hogy már hánysoktízezren gondolják, hogy szavazni akarnak jövőre a Kegyelmes Úrra. És hogy ez de jó ez.

Mármint nemcsak Neki, a Kegyelmes Úrnak, meg megannyi kedves családjának, barátjának és egyéb üzletfelének mennyire jó. Hanemhogy nekünk, a Magyar Embereknek mennyire jó. Hiszen hát ki ne kételkedne abban, hogy a trianoni határbaleset következtében határsérült, vagy egyéb módon ebből az országból távozni kényszerült sorstársaink még nálunknál is jobban tudják, hogy nekünk mennyire ordító nagy szükségünk van az olcsóbb német villanyáramra, orosz gázra, francia krémesre vagy kakasos nyalókára, hogy például mást ne mondjak. Olcsóbb lesz itt minden, ami nem lesz rögtön ingyen, és ezt megszavazzák Sepsiszentgyörgytől kezdve Buenoszájreszig, mindenhol. (Merthogy minden határsérült egyből idióta is, gondolják ezt a Kegyelmes Úrék. Pedig dehogy, de most ezt hagyjuk is.)

Merthogy jelenleg erről szól a Kegyelmes Vezér politikája: ha ehhez hozzátesszük, hogy bukottbaloldal meg hogy turulvére, valamint nem leszünk gyarmat Brüsszelben (én mondjuk szeretnék ott leigázva lenni, de engem senki se kérdez), eljutottunk a magát rejtélyes okból jobboldalinak, horribile dictu konzervatívnak gondolt oldal gazdaságpolitikájához. És ehhez ugyan nem kéne idiótákat exportálni, ehhez bőven elegendő volna a teljes magyar idiótavertikum Külső-Jobbikországtól egészen Csalódottbaloldali-alsóig, emberünk, úgy is mint Kegyelmes Vezér, mint rendesen, most is tutira megy: szavazzon erre a hülyeségre az összes olyan magyar, aki még ráadásul külföldi is.

Óriási volna. (Mi több, lesz.) Ennél persze csak az volna még óriásibb, ha kedves olasz, német és egyéb rétoromán ismerőseink is ideszavaznának rezsicsökkentésileg meg kakasosnyalókailag, csak mert egyszer majdnem megdugtak egy magyar leányt a plattenzén.

Bolond ötlet? Gondoljuk csak végig: ezek a további, immáron viszont már nem magyar külföldiek, fájdalom, de nagyon valószínű, hogy még többen vannak, mint a magyar külföldiek. Az viszont biztosra vehető, hogy arányait tekintve ugyanannyi idióta van közöttük! És mivel rohadt sokan vannak, minden további nélkül el tudom képzelni, hogy ha Európa, vagy egyenesen a széles nagyvilág valamilyen okból ki akarna állítani megfelelő számú idiótát, mittudomén, az orkok ellen, mert oda mindegy, oda nem kell szakértelem, oda elég az élőerő, és ha közben hullanak, hát hulljanak a mi kedves idiótáink is, ki bánja, szóval ha összeállna ez a nevezetes idiótahadsereg, szerintem simán lemosnák a hazánkban rekedt libsi, szoci, sőt, az egyéb formában rendszerellenes nemfideszszavazót is. Nyolcharmaddal, méghozzá.

És ennek nincs más akadálya, csak hogy ezeknek a nemmagyaroknak még nem rendelt szavazati jogot a Kegyelmes! Vétkes elbizakodottság. Hiszen ha a magyarnak gondolt, vagy magát magyarnak gondoló, tekintő, vagy egyenesen hazudó külföldinek jár az a jog, másnak miért ne járna? Most miért csak a Szabadkán élő külföldieknek van joga meghatározni, hogy a messzi, messzi Bukaresten Budapesten milyen szögben kötelesek rugdalni a magukat véletlenül utcán felejtő hajléktalanokat a birodalmi lépegetők? Vagy a többi külföldi kirekesztése is simán benne van a Bibliában, csak mi megint lerohadtunk az Ószövetségnél?

De félre a tréfával: természetesen értjük a szándékot: szegény határsérült honfitársainknak is jár a jog, hogy beleszóljanak az óhaza ügyeibe, hisz nem maguktól kerültek határon túlra. (Az persze érdekes kérdés, hogy aki meg magától kerül a túlra, mert túl gyáva/önző volt itt maradni, vagy mert jól jött a pénz, meg a demokrácia máshol, az most hogy jön a képbe, de őket sem lehet kirekeszteni, hagyjuk is.) A lényeg, hogy ők, a magyarmagyarok, mintegy három millióan, most már rászavazhatnak, ki lopja nálunk 2014-től kezdve négy évig az uniós pénzt. Ami nyilván tök jó.

Feltenném azért a kérdést: ha nem három millióan lennének, hanem tizenhárom, huszonhárom, harminchárom millióan, vagy ha a még igazságtalanabb trianoni döntés értelmében nem a magyarok egyharmada, hanem kétharmada került volna határon túlra, akkor is jogos lenne a beleszavazás a belügyeinkbe? Drága barátaim, tegyétek a szívetekre a kezeteket, orbántól kezdve sifferen át egészen a festői gordonig bezárólag: nem azért oké a kettős állampolgárság, meg a határon túliak szavazati joga, mert hozzánk képest kurva kevesen vannak?

Vagy továbbmegyek: ha csupa svédország venne minket körül, tízmillió fős liberális határsérülttel, akiknek büdös a hortiszobor, a cigányellenesség, meg az államilag meghatározott villanyszámla, és ezért mind, de mind egy szálig a jelenleg egyedül liberális patásgyurcsányra akarnának szavazni, no, akkor is rendben volna?

Segítek: nem, akkor SEM volna rendben. Tessék tudomásul venni: semmi akadálya annak, hogy határon túli szervezetek jelöljenek vagy húsz embert, akit ő beszavazhatnának a magyar Parlamentbe, hogy ilyetén módon képviselje az ő érdekeiket, és méghozzá pont azokkal a jogokkal, amelyek akármely más országgyűlési képviselőt megilletnek ebben az országban. De hogy arra szavazhassanak Kézdivásárhelyen, hogy szabótímea, vagy hogy csúnyábbat ne mondjak, szanyikapitány, nos, az kurvára nincsen rendben. Azt majd én eldöntöm, több millió, itt élő, hogy ne mondjam, itt szenvedő honfitársammal együtt. És ehhez nekem még magyarnak se kell lennem.

Sőt, ahogy jelenleg ezeket a magukat magyarnak tévedő idiótákat elnézem, a magyarságom kifejezetten gátolna is a józan döntés meghozatalában.

Mert sikerült: keresztülverték a társadalmon nem csak a saját, új alkotmányukat, de a központosított média, közoktatás, művészetpolitika, autópályaépítészet és egyéb nyilvánosvécé-direktíva (tudniillik sok pénzért szart termel) minden komolyabban vehető szegmensét úgy, hogy toronymagasan vezetik a közvélemény-kutatásokat. Hogy csinálták?

Föl, föl, ti rabjai a népnek

Mielőtt továbblépnénk, soroljuk azért tovább: a világon sehol sem látott mértékben rontották le a szabadságjogokat (állítólag még a távoli Chile is felhőtlenül röhög kifinomult hajléktalanpolitikákon); semmit sem tettek a leszakadt társadalmi rétegek felzárkóztatása érdekében (integrálásról eleve nem volt szó); hogy akármely, akár értelmes cél érdekében is képesek meghozni azt az egyetlen helyes döntést, ami a célt véletlenül sem, saját érdekeiket viszont hajszálpontosan kiszolgálja; és mindezek mellett akármilyen sumákságot, törvénytelenséget, sőt, gyalázatot képesek elkövetni úgy, hogy vagy letagadják, vagy az ellenkezőjét sulykolják. Összefoglalva: folyamatosan rontják a társadalom alsó hetvenöt százalékának életszínvonalát a felső tíz érdekében úgy, hogy közben, passzióból saját szájízük szerint alakítják a közjogi berendezkedés akármely szeletét, amennyiben kiderül, hogy orbánviktornének van még egy kedves barátnéja.

Akármeddig sorolhatnánk: a magyar kormányzat, ezen keresztül az egész ország rohamosan zuhanó nemzetközi megítélését például nem is említettem.

A győzelem napjai jönnek

Ehhez képest nem hogy össztársadalmi elégedetlenség nem tapasztalható, de a katasztrofális gazdaságpolitika sem döntötte be az országot: mert bár a magyar államadósság nem csökkent, nem is nőtt; a munkanélküliség, ugyan részben a közmunka és az emigránsok hatására, de csökkent; sőt, újabban a nemzetgazdaság értékteremtő képessége, azaz a bruttó nemzeti termék (igen, a GDP) is nőni kezdett. És az a gazdaság, ahol az adósság nem nő, a munkanélküliség csökken, a termelés meg egyenesen növekedik, minden tankönyvben sikeresnek mondható. Akkor is, ha ehhez elvették a magánnyugdíjakat és elkergettek félmillió embert: hisz mit ne mondjunk, mindennek ára van.

Rabságodnak vége már

És ez így zseniális, meg kell hagyni. Mert tudjuk persze, hogy amint egy kicsit csődbe megy egy kisebb-nagyobb déli ország az EU-ban, vagy amint komolyabban felmerül a válság legkisebb előszele Amerikában, dőlni kezd a dominó: aki azonban abban reménykedik, hogy majd egy újabb világgazdasági válság fogja ezeket eltakarítani a francba, egyrészt hülye, másrészt sosem látott még vargamihályt ájemeffel „tárgyalni”. Ebben reménykedni egyrészt perverz, másrészt olyan, mint komolyan elképzelni, amint az Európai Néppárt kizárja kedves magyar barátait a soraiból, hogy másnap feldüböröghessenek a hetescikkely testvéri tankjai. Tényleg, hallott efelől bárki bármit is április óta? Na ugye.

(Szigorúan zárójelben: volna itt még a demokratikus ellenzéki összefogás földomlásszerű győzelme, mint alternatíva. Ja, meg az ufók.)

Létrejött tehát egy szigorúan, hierarchikusan felépített maffiaállam, amely részben családi, részben baráti alapon felosztotta maga között a hatalmi struktúrákat, és szépen, sorban kebelezi be a társadalom, a gazdaság, a kultúra minden területét. És ennek a rendszernek csak kiszolgálója, beszállítója vagy hűbérese lehetsz: mert a közvélekedés szerint nem muszáj szeretned a focit. Akkor viszont csengetned kell.

A múltat végképp eltörölni

Az okokat persze nálam okosabbak biztosan sokan megírták: itt van például a rendkívül ötletes magyarázat a magyar néplélek szolgai mivoltáról − ha nem is mindjárt kertészákosi mélységekben. És én bár nem vagyok egy szociológus-politológus alkat (bár egyszer majdnem jártam egy néprajzos lánnyal, az meg rokonszakma), de azért ennél komolyabb okokat sejtek a háttérben.

Mégpedig: végiggondolták. Mindent, pontról pontra: tudták, hogy az EU egy ponton túl meg fog hátrálni, hogy a válság nem tart örökké, és hogy az embereket nem érdeklik például az energiaellátás biztonságának gazdasági-stratégiai szempontjai − többek között azért, mert az előbbi öt szóból hármat nem is igazán értenek. A rezsit értik, meg hogy drága. A többi meg úgyis csak arra jó, hogy a politikusok ellopják.

A lényeg az volt, hogy ne hirtelen történjenek a dolgok: hisz a magyar, de semelyik nemzet sem szereti ezt a hamari kapkodást. Olyan nincs, hogy megígérem az egészségügy reformját, majd hűbelebalázs módjára bevezetem a vizitdíjat: az kell, hogy nem ígérem meg, aztán megpendítem, hogy bevezetem a felét, majd bevezetem a kétszeresét, végül letagadom az egészet. Az egészségügy például, ha már szóba került, menthetetlen: ebben az országban nincs annyi pénz, hogy jól működjön.

De ki mondta, hogy jól kell működnie?

Rabszolgahad, indulj velünk!

A lényeg csak az, hogy a család, és annak barátai, beszállítói és egyéb üzletfelei számára jól működjön az egészségügy − vagy akármi más. Annyi pénz viszont van: beszedik a néptől adó, nemmegszorítás vagy rezsicsökkentés formájában (mert áthárítják, igen, a pékek mondjuk biztosan), és elverik protézisre, stadionra, vagy bármi hülyeségre, kisvasútra Felcsúton. A többi meg kit érdekel. Még azokat sem, akiknek tényleg fáj.

A lényeg: eleve nem volt cél Magyarország felzárkóztatása, fejlődése, jobbá, szebbé, igazságosabbá tétele: azt ugyanis helyből reménytelennek ítélték, magukat meg nem elég tehetségesnek, vagy akár csak becsületesnek ahhoz, hogy belevágjanak mégis. És ez már eleve látszott, még a választás előtt: senki sem értette, hogy ha mindent csak tagadnak, mit fognak csinálni „a választás másnapján”. Pedig hát világos: semmit. Ők a történelem legelső gazdasági-politikai érdekcsoportja, amely választási program nélkül nyert választást: azt viszont betartja, kőkeményen.

Semmik vagyunk, minden leszünk

Tudjuk, a Föld fog sarkából kidőlni: dehogy fog. Jövőre legfeljebb választások lesznek, azok meg tudjuk, mekkora megtakarítást jelentenek a magyar emberek, a magyar családok, magyar háztartások számára. Lesz majd ingyen nyugdíj, ingyen kakasos nyalóka, meg ingyen tűzifa mindenkinek: így mulat egy magyar úr. Az meg, hogy a mi erdeinket vágják ki miatta, legfeljebb a semjénzsoltnak fáj.

De neki is csak a le nem lőhető szalonkák miatt.

Az alábbi poszt szerzője, a (nem túl) széles körben ismert liberális, balos, alkoholista, és mindezek következtében munkanélküli blogger tisztelettel kéri az ellenzéki pártokat, miszerint érti a motivációt (ő is szereti a pénzt), de most már hagyják abba a baszakodást.

Mert rendben, értem, összefogás, demokrácia, továbbá szabótímea, de azért, lássuk be, mindennek van határa. Hisz egy olyan országban, ahol a lakosság egyik része cigány-, a másik része egyéb okokból nem kap munkát, és csak a harmadik része fideszes, míg a negyedik része pedig épp ezek emiatt már régen emigrált, mert hát földet, trafikot, útfelújítást, de még egy nyamvadt több milliárdos stadionrekonstrukciót sem kapott, mert ezeket a legszigorúbb minisztertanácselnöki irányba tett, szigorúan nem indiai értelemben vett kézcsóknak kell megelőznie, és ahol a nem pont a nemzeti összefosás érdekében meghozott, mégoly tétova mefisztó-címlapratűzési kísérlet is büntetést von maga után, meg ahol orbánerejű törvényalkotás határozza már meg lassan a bankjegykiadó automatákból ingyenesen kivett pénzen vásárolt cigaretta márkánként, hosszúságként és m-betűs szavakat tartalmazóságaként különböző jövedéki adójának befizetését igazoló csekkszelvény csekkadójának befizetését igazoló apeh-ügyintéző szemének színét is, nos, ott nem kéne mást tenni, mint hátradőlni, rágyújtani, és tölteni pohárba, hogy valaki szeresse az embert (ha már a főhőst nem), továbbá esetleg néha elböfögni magunkat, miszerint kurva fidesz. Meg, mondjuk, esetleg még ilyen viccesen böfögni, olyan koleszosviccesen, mert arra jönnek be a népek a komediszentrálba.

És ennyi. Nem bonyolult. 

Ehelyett, ugye, hogy mi van. Ehelyett, tudniillik, hogy összefogás van. És hát annak legmélyebb, ősi magyar hagyománya szerint történő operatív levezénylése is van, amit a köznyelv töketlen, béna, marakodó, beszari baszakodásnak hív, de a köznyelv hülye. Mindezek okán 2014 után nyilván majd a köznyelv is jól le lesz váltva, csak verjük meg már végre a kovácshogyishívjákot a Baján. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy amennyiben Békéscsabán sem basz el valamit az agytröszt, és sikerül is valami, háromujjas kesztyűre, félreesztergált falábra vagy megmosolyogtatóan kajla nyuszifülre csak nyomokban emlékeztető jelöltet állítani legalább minden második választókerületben, akkor, de csak ezen környűállások együttes fennforgása, valamint a szerencsés csillagzat, enyhe időjárási viszonyok és Mari néni migrénjének szünetelésének kedvező egybeállása esetében tulajdonképpen nem kizárt, hogy meglesz az a harmincöt, harminchat százalék. Ami, ugye, a jobbik külső és a zelempé egészen külső (tudniillik: parlamenten kívüli) támogatását is beleértve már erős ellenzéki pozíciókat vetít előre.

Mert hogy tudniillik kormányváltást, azt kurvára nem vetít előre.

(Hacsak az orbánráhel koronázó anyaszűzhercegnő nem dobja be a hómvideót apáról, amint vöröscsillagot dug az ánuszába, önfeledten. De nem fog. Mármint a lidöprincesz nem fog, mert hogy apuja fog-e, azt nem tudjuk. De félve hessegetjük el a gondolatot, hogy egyszer mégis megtudjuk.)

És tényleg csak azok számára, akik még mindig az iwiwet bújják a fészbuk helyett: most legutóbb egy mongattila nevű megélhetési ellenzéki büdöskommunistázta le a vágóistvánt a fészbukon, mert csak. És most tekintsünk el attól, hogy mondott televíziós szakember már előző rendszerben is meg-megállt egy szóra, tehát van benne valami, a mongattila meg nyilván poetikusan ifjú kora ellenére már az úttörőnyakkendőt is csak mosatlanul, fordítva, csuriba tett ujjal volt hajlandó hordani, azért engedtessék meg nekem, liberális, balos, alkoholista, és mindezek következtében munkanélküli bloggernek, hogy nagy, nagy tisztelettel megkérjem ezt a sok demokratikus, nem demokratikus, ellen-demokratikus meg egyéb módon antipatikus szarházit, hogy menjen már mind végre a demokratikus francba, ha nem gond.

De összefogva, ha kérhetem.

Mert drága barátaim: élnek itt emberek is, akiknek még komoly reményeik vannak arra, hogy ha másnak nem is, de majd a kisunokájuknak lesz annyi esze, hogy nem baszatja meg magát holmi olcsóbban üzemeltethető, alkotmányos gázrezsóért. És ezek ilyen tisztességes, dolgozó vagy dolgozni akaró, többségükben rendes emberek. Azaz olyanok, akikkel önök marhára ritkán szoktak találkozni.

És nagyon kérem, tessék ezeket végre békibe hagyni. Itt nemzetifasizmus lesz, negyven évig, tudomásul vettük, nem érdekes, megyünk előre az orbáni úton, hisz ki tudja, hátha királyi lakodalom kerül megrendezésre végre a mi utcánkban is, ahol a szociáldemokrácia is megkapja olyik alkalmakkor a maga koncát. Mint akármely lakodalmas kutya. Mink viszont addig is, meg amíg megengedik, sorban állunk, közmunkáért, áramjegyért, dinnyehéjért, mikor mi szarért. Hisz eddig is elvoltunk, most is elvagyunk, ezután is elleszünk.

Ám ha maguk nem adják fel, és folyton csak összefognak, szanyistul, szigetváriviktorustul, hogy nem mondjam, vadaiandreástul, azzal a változás iránt táplált maradék reményünket gyalázzák meg. De mint a vakkomondor.

És ez bunkóság. Tessék tehát inkább mostantól inkább nem összefogni, mert úgyis meglesz az a nyomorult képviselőség, bizottsági hely, képviselői költségtérítés. És ez pont rajtunk, higgyék el, nem fog múlni. Csak tessék most már abbafejezni ezt a színjátékot, mert kinyílik az ember zsebében az uniós útlevél tőle. Az meg kinek jó, ha használjuk is a szerszámot, és lelépünk, de mint szél, és így már mi se nyomorgunk itten, maguknak. Önigazolásul, hogy maguk meg minek vannak.

Mert egyébként, tényleg, minek vannak?

Persze, hogyne, aki meg regresszív, de vasszíve van, maratoni futó már nem lehet, de most ne szaladjunk ennyire messzire. Beszéljünk inkább arról, akkor mi van, ha hülyék is vagyunk.

Mert hát tegyük fel, hogy van egy rakás pénzünk, de nincs eszünk, és magyarul nem, vagy csak megszorításokkal tudunk, és a helyesírással meg az van, hogy nyomta azt mindig a Hédi néni a dolgozók esti iskolájába’, de mi nem értünk rá a sok május elsejei felvonulás szervezése végett. Megtanulni ezeket a rohadt vesszőket, hogy mit, meg hogy mikor, hova kell tenni, mikor épp elég volt, hogy el ne basszuk, hogy mindig idejében lépjünk, és mindig ugyanabba a folyóba. Hisz elmondta a Minisztertanácselnök elvtárs is, vagy mit akarok mondani, a Méltóságos Úr, miszerint hogy mi úgy küzdünk az ötvenhatosok igazáért, a kommunizmus ellen, hogy felépítjük az egészet újra, Felcsúton. Igaz is, ott jártam ma, jelentem, haladnak a dolgozók:

De szavam ne feledjem. Van tehát ez a sok kommunista, aki végre, a hatályos jogszabályok és a szélesgábor-féle nullponti energia (ez olyan lehet, mint a negatív intelligencia: egy idő után kitüremkedik, akárhogy gazdagszik meg az ember) jóvoltából megint felvonult, akár a régi májuselsejéken, pedig még virslit sem adtak, vagy legalábbis nem azt, és nem oda. És ez az egymillió kedves, ámbátor gondolkodni hely- és időhiány miatt képtelen embertársunk tette ezt annak nyilvánvaló, mindazonáltal eszelős érdekében, hogy ezzel is kifejezze, hogy tiltakozik a hungarocell emberi élet kioltására alkalmas használata, az Európai Unió rezsicsökkentés-ellenes, idiótákat kirekesztő politikája, valamint, gondolom, a hungarocell szexuális, emberi élet létesítésére is alkalmas felhasználása ellen. (Nem beszélve a távolsági buszjegyek orcátlanul magas árairól.)

És eddig rendben is van: felvonultak, sokan voltak, és annak rendje, módja, valamint szponzorizációs háttere miatt került a vígassághoz szöveges szallag is, vagyishogy mi, na, mollinó. Ami így nézett ki:

Ja nem, nem így nézett ki, így az mti fotósa nézett ki, mikor kiderült, hogy le kell fotóznia a képtelent. Ám kétségtelen, megoldotta a feladatot: állj oda, Laci, ahova a vessző kéne. Laci meg odaállt, vesszősége teljes tudatában. Tehetséges gyerek, nem véletlen alkalmazzák ott, ahol, és főleg, annyiért. Esküszök, ha kicsit kapacitálják, ezek a kölykok ráretusálják a Cohn-Bendit-t is, amint macerálja a rákaifilipet, kislánykorában.

De azért a valóság csak kidugta azt a bizonyos vesszőt, izé, szöget a zsákból:

Hát, igen. Hiányzik az a vessző. Így részemről már csak egy kérdésem van.

Na, melyik vessző hiányzik arról a képről?

Pedig hát miről tehet az a szerencsétlen, gerinctelen milliárdos.

Történt ugyanis, hogy hogy, hogy nem, de ismét az történt, hogy bizonyos szőröstalpú kecskepásztorok egyfelől, illetve tulipánfüggő drogos niggerek másfelől úgy érezték helyesnek, ha a ’labdarúgás’ elnevezésű szabadidős tevékenység (újabb nevén: sport) értelmes ember számára megmosolyogtató, mindazonáltal ártalmatlan szabálykönyve értelmében több, úgynevezett gól kapcsán cselekednek úgy ráutalásilag, miszerint hitelt érdemlően fel tudják mutatni a tekintetes semleges döntnökök előtt, hogy nekik ez jobban megy. Pedig a mi drága magyar honfiaink most kaptak vagy nyócvanmilliárdot, cirkuszépítésre. (Mert férjen már el valahol az a sok bohóc, nemdebár.)

És ez még semmi: ezek a gyarmatosításban élenjáró labdarúgó emberek miatt a Sanyi, aki eredeti foglalkozása szerint hol nemzetileg foglalkoztatott színmagyar muszájzsidóbankár, hol polip, hol (újabban) uzsorás (és mindeközben nem lett kevésbé zsidó, hanem, hogy ne mondjuk, a körülmények változtak), számos kellemetlenséget volt kénytelen elszenvedni bizonyos urak alacsony értelemben vett milliárdossága, továbbá tagadhatatlan politikussága miatt. És még ez sem volna baj, hisz megalázó is volna, ha reagálna ezekre a mit ne mondjak, fideszbéközepes senkikre ez a főpolip, mármint saját elmondása szerint.

Mármint nem saját elmondása szerint főpolip, hanem saját elmondása szerint nem reagált. Ezért is rittyentett tehát össze, ennek nyilvánvaló érdekében holmi semmi kis sajtótájékoztatót, kilencven percig tartót. Plusz a hosszabbítás.

Hogy be ne szarjunk, mondanánk erre.

Hisz ez eddig világos: kinek kinek érdemei, továbbá egyéb mániái szerint. Vannak a fodbalisták és sportvezetők, úgy is, mint kurvák, meg a kitartóik: ez baj, de el kell fogadni, hisz tudjuk, nem lehet mindőnkből értelmes, rendes, gondolkodásra is alkalmas ember. Mert mennyivel egyszerűbb, ugye, rohangálni azon a szép, zöld gyöpön, labdával meg pláne mennyivel egyszerűbb (vagy nem is tudom, kerekebb). Hiszen, ahogy érzed, Balázska, szaladj ki a barátaiddal a mindent jelentő füvek, perjék, egyéb egyszikűek közé, de ha kakilni kell, szólj azért apának.

Ám a fennforgás mibenléte még csak nem is ebben kulminálódott: hisz ha neki ez jó, ám csinálja, nehogy szükséget szenvedjen az a gyerek akármiben is. Az önmagában ugyanis, hogy ezen fodbalistának nevezett szárazföldi artisták, hogy ne mondjam, talajtornászok milyen szempontból ugrabugrálnak szanaszéjjel az első, kicsit is veszélyesebbnek tűnő beadás, kirúgás vagy biciklicsel kapcsán, legyen bármilyen tréfás, mégse engedi meg számunkra, hogy kacagjunk hóbortjukon. Hisz ugyan pénzbe kerülnek, de, mi tagadás, az ő uzsonnájuk sem kevésbé megvetendő, mint a Pető Intézet kis bice-bóciáié. Pedig azok még macisajtot is kapnak, rohadjak meg.

A fennforgás azonban ennek ellenére mégis érdeksérelmet okozott bizonyos, aggyal már csak kényelmi szempontból sem rendelkező fideszszékház-védők fejében − legyenek akármily hasznos szereplői a Nemzeti Sportegyüttműködésnek a fodbalhuligántól kezdve a teljes sportújságirodalmon át egészen a miniszterelnökig. S főleg ezen újabb, igaz, nem túl népes, ám annál nagyobb befolyással rendelkező csoport esetében jelentett agyrázkódással anatómia okokból ugyan fel nem érő, ám annál inkább hamarosan egyéni képviselői alkotmánymódosításba torkolló élményt az, hogy a vén Európa, lám, jobban focizik. Méghozzá nem csak kelettől nyúgotig, de északtól délig focizik jobban, dacára annak, hogy még egy kurva makovectemplomot is képtelen felépíteni a saját kezdőkörébe. Ora et labora, hogyapicsábane.

Várható tehát nemsoká az a rikkancstóni-, budaibéla- vagy pokornizoli-féle előterjesztés (utóbbi úgyis sokat lazsált mostanában, mármint nemzetiegyüttértésileg), miszerint azért jelent erkölcsi értelemben továbbjutást szereplésünk a FIFA, az UEFA valamint a CACIB zárt kapus ítéleteinek ellenére, mert mi visszük a jövő fáklyáját keletre, ahol még mindig fodbalokosan puhítják a nyereg alatt a szoros emberfogást. Ennek okán teremlabdarúgó-ügyi államtitkárunk már fel is vette a kapcsolatot mongol testvéreinkkel, és ezt nyugodtan vehetik fenyegetésnek ott, a fodbalvilágszövetségben. Lesz nemulass: fogunk mi még újra vágtatva, lóhátról, hátrafelé öngólt rúgni.

Már csak egy maradt: a Sanyinak meg el lesz intézve a valaga, ha nem csalódunk. Kell a bankja, tudniillik.

A címben egy tautológia, azaz egy azonosan igaz állítás, azaz egy „ítéletlogikai törvény” található, jelentsen ez bármit is. Illetve mégsem található. Ennek megértéséhez tekintsük mindenek előtt az alábbiakat.

„Az LMP visszautasítja az Együtt−PM meghívását arra, hogy a baloldali ellenzéki pártokkal közösen demonstráljon. […] Schiffer András frakcióvezető szerdai sajtótájékoztatóján közölte: az LMP országos választmánya sajnálja, hogy a kezdeményezők éppen egy nemzeti ünnepet találtak alkalmasnak az MSZP−SZDSZ szövetség újrakötésére.” (hvg.hu/mti)

Tetszik, ugye érteni: hogy éppen a nemzeti ünnepen. És hogy éppen az MSZP. Hovatovább éppen az SZDSZ. Meg hogy éppen az újrakötés.

Mit nem mondjak: hogyapicsábane.

Nem jöttél túl korán

Az persze, hogy (főleg a fentiek tükrében) konkrétan minek az újrakötésére tűnik még alkalmasnak a legnagyobb jobboldali párt frakcióvezetője (sic! nem maradt már több párt a jobboldalon!), régen nem érdekel már senkit se. Ez az ember szerintem a gépjárműje kötelező felelősségbiztosításának újrakötésével is hasztalan birkózik évente, úgyhogy kisebb szövetséget, de még komplikáltabb cipőfűzőt sem szívesen bíznék reá, újrakötésileg legalábbis. Szóra sem érdemes tehát, mit gügyög immár, de hát a helyzet az, hogy saját jól felfogott, valamint nemzeti érdekében lehozta szavait az emtéi is, és azért ez mégis már mi. És ne hagyjunk már minden hülyét szó nélkül.

Nem kezdtünk nagyon bele

Először is szögezzük le: joggal vetheti fel a baloldal összefogásáért aggódó, sok évtizedes (párt)állami szolgálatban liberálissá aszalódott, derék posztkommunista nyugdíjas elit (a többiek vagy dolgoznak, vagy munkát keresnek, így nem érnek rá munkanélkülinek lenni, azaz kussolnak), hogy azért ez sem ment olyan vígan − valamint még most se biztos, hogy most már olyan vígan megy. Olyan ez, mint amikor végre sikerült megreparálni villanybojlert: még nem teljesen biztos, hogy most már működik, de legalább már büdös.

És aztán nem jöttél

De, végülis, azért csak összejött. Kiderült ugyanis, hogy az emberek sokfélék: vannak, akik alapítányokat gründolnak, hogy onnan küldjék az életjeleket a sötét, üres koszmoszba, mint megannyi kis Voyager abban a hideg, csillagközi térben, édes szívem. Mások viszont akkor érzik jól magukat, ha hungarocellből készült diktátorokat rugdalhatnak röhögve, sörszagúan, szanaszéjjel. És bár nem mostanában lesz, hogy a Voyager jeleire feleletül lerohanna minket az Egyesült Klingon Haderő, azért nem lesz baj, ha addigra kiképezünk pár ilyen faszkalap dopemant is, már csak a jogos önvédelem okán is. Hátha konkrétan fejeket kellene rugdosni a győzelemhez.

Átgyúrtuk életté

Mit akarok mondani: bár a lehetmásizmusnak az ő kis zsenge, és újabban hálistennek csak a statisztikai hibahatár kies magányában nyiladozó puha szirmai között ez nehezen feldolgozható, vannak e hazában bizony dopemanek, bajnaiak is bűntelen. (Sőt, szemkilövő rendőrök meg potenciális szemkilövő rendőröket szemkilövésre utasító rendőrök stb. is.) És bár arról mi sem vagyunk meggyőződve, hogy a telekszomszéd Sanyival sikeres volna a közösen meghirdetett hímzőszakkör, azt azért tudjuk, hogy a Sanyit kell hívni, ha fel kell dobni a gyerek zongoráját a hetedikre. És igen, a gyurcsányizmus sem alkalmas a hímzőszakkör vezetésére, de azért az olyan gondolatokért, hogy ezek (mármint a Sanyiék) „vudubábut csinálnak politikai ellenfeleikből” és „békés tüntetők szemét lövetik ki”, nos, a Dohánylevelekkel Díszített Zsigó Róbert Díjat nem számítva nem sok mindent tudunk ám kiosztani itt mi, a baloldalon. (Mármint baloldalinak tekintve azokat, akiknek nincs trafikja.)

Idő komámmal, ez üldögélést

És nem, mi sem akarjuk, hogy a Sanyi hímezzen nekünk − sőt, továbbmegyek: a Sanyi sem akar kézimunkázni. De nincs sok időnk baszakodni, és azért ismerjük el, hogy neki is van helye a nemzeti makramészakkörben − ha csak abban a marginális esetben is, amennyiben makramézés közben még konkrétan Chopint is hallgatni vágyna az úri közösség. Mert hogy jelenleg zongora a művház hetedik emeletén, nos, az konkrétan kurvára nincs: azt oda fel kell cipelnie valakinek. És nem, azt nem lehet másként, mint izzadt testtel, kurvára nekiveselkedve.

Tudtam, hogy nem is jössz

Tehát a Chopinhoz, bizony, köll a Sanyi is. (Sőt, a Béla is, aki azt a fát vágta ki, amiből a gyerek pianínója van.) Mert az van, hogy ebben az országban, vagy mit akarok mondani, ebben a nemzetben van egy rakás Sanyi. És ezek a nemzeti ünnep közben is vannak bizony, pofátlanul, meg a maguk egyébféleképpen otromba módján, és eszük ágában sincs megszűnni. Sőt: ezek akkor is ott voltak, hogy mit ne mondjak, a korvinközben is, amit ünnepelünk nemsoká. Ezek lőtték a ruszkikat, eszük nélkül. És ha most a lehetmásizmusnak az fáj, hogy hazaszeretetből, feltűnési viszketegségből vagy jól felfogott gazdasági érdekből, vagy bánom is én, mi okból, de kimegy a dopemangyurcsány protestálni, hát, nem tudom követni: két nemzeti magánvasútépítés meg hajléktalanvegzálás közben szerintem ez kurvára belefér.

Maradj otthon, nézzél tévét

Vagy nem tudom, de hadd szólítsalak meg így, a számomra szerencsés ismeretlenségből: Andris, próbálj meg inkább kötögetni, bazmeg. Anyámnak bejött, addig se ivott. És hagyd a picsába ezt a politikát: az, hogy nem mindenki te vagy, még nem azt jelenti, hogy azok mind hülyék (mert hogy te szerinted te pünktlich nem vagy hülye, natürlich). Hidd el nekem, a fiatalabbnak: más is lehet más. Még okosabb is. Sőt: hülyébb is.

Másabb, az a lényeg.

Útmutató kezdő magyaroknak.

utcára lomtalanítási időszakban kihelyezett háztartási hulladékot elvinni, azt elszívni, megenni, kereskedelmi forgalomba hozni, valamint felnyitni, ütögetni, nyílt lángnak kitenni és újrahasznosítási célból újra hasznosítani;

a Magyar Nemzeti Szent Koronát becsmérelni, arra tiszteletlenül gondolni, a koronát aszfalton, betonon, egyéb, erre alkalmas, lapos, kemény felületen kutyaszarból vagy más méltatlan anyagból, akár véletlenül is megformázni, elhelyezni, arra mosolyogva visszaemlékezni;

nemzeti fodballstadion tizenkét kilométeres körzetében trafikengedély nélkül tökmagot, szotyolát, durvára őrölt, bontott aszfaltot és dolomitot árusítani;

templom környékén tökmagot, szotyolát, durvára őrölt, bontott aszfaltot és dolomitot hatósági engedély nélkül rágcsálni;

a templom előtti vagy bármely más padon hiányos és/vagy botrányos öltözékben, öltözék nélkül, szennyezett vagy szennyezettnek tűnő, vagy a hívek által szennyezettnek gondolt vagy sejtett öltözékben a templomnak háttal feküdni, amennyiben a templom a padról látható vagy elhelyezkedésének iránya helyismeret nélkül is kikövetkeztethető (plusz-mínusz hatszázhatvanhat fok);

a templomot egyéb módon szemmel nem érinteni, csukott szemmel templom mellett elmenni, templom helyett giroszról, hamburgerről, pofa sörről vagy boldogság bármilyen más formájáról céltalanul ábrándozni, azt fogyasztani, mást ezek fogyasztása közben irigykedve bámulni;

istentisztelet idején a templom előtt kéregetni, a templom falára vizelni, templom falára vizelőt bátorító tekintettel tevékenységében bíztatni, felbujtani;

szegregáció közben másokat tevékenységükben megzavarva, azokat szándékosan vagy véletlenül a szegregálásban megakadályozni, integrálási célból, bohém öltözékben vagy más módon bölcsészdiplomával rendelkezve esélyegyenlőségről papolni;

tréfás vagy vicces névvel pártot, szervezetet, horgásztavat vagy fodbalstadiont létrehozni, létező stadiont, pártot, építési vállalatot azzá tréfa vagy kritika céljából átnevezni;

bármilyen, nemzeti közbeszerzést, magasabb szinten zajló megbeszélést és egyéb tolvajlást követően, lakodalom, temetés, pártrendezvény miatt épített, felújított vagy felszentelt közutat hatósági engedély nélkül illetni, arra lépni, másokat arra lépésre biztatni, ennek céljából vicces névvel pártot, horgásztavat vagy fodbalstadiont létrehozni;

színházat, mozit, bolhacirkuszt és bábjátékot a felhőtlen szórakoztatás, mulattatás és szenzációhajhászás céljának megkerülésével, azt kijátszva, annak örve alatt létrehozni, oly módon, hogy a szórakoztatás, mulattatás és szenzációhajhászás kívánalma ezáltal csorbát szenvedjen;

színházigazgatói pályázaton, fogathajtó világbajnokságon, vitorlásversenyen vagy kutyaversenyen elindulni, azon érvényes pályázatot benyújtani, és azon a megmérettetés megnyerésére is esélyes, továbbá a járási vagy megyei elöljáróval előre nem egyeztetett módon szerepelni, valamint azon bármilyen más módon tehetségesebbnek, okosabbnak, ügyesebbnek, gyorsabbnak vagy hosszabb szőrűnek lenni, mint azt a vetélkedő meghirdetése előtt a vetélkedő zsűrije a verseny szempontjából megengedhetőnek tartotta volna;

bármilyen, az adott nemzeti vagy egyéb üzleti, családi cél szempontjából alkalmasnak lenni, erre büszkének lenni, emiatt méltatlankodásnak hangot adni;

cigánynak lenni;

szeretni a hazát, érte egzisztenciát, családot feláldozva nyomorult, munkanélküli földönfutónak lenni, azt mégse sajnálni, azt tovább fokozva verseket, tárcákat , szimfóniákat írni;

előzetes engedély, kormányhivatal által jóváhagyott okmánybélyeg, oltási bizonyítvány, szóbeli miniszterelnöki ígéret, egyéb isteni parancsolat nélkül magunkat magyarnak hinni, azt fennhangon hangoztatni, azt másokon számon kérni;

az október eleji lanyha napsütést kihasználva parkba kimenni, ott mindenre fittyet hányva a szép időnek örülni, egy pofa sört meginni vagy egy pofa sör megivását komolyabban elhatározni, illetve egy pofa sör megivásában értelmet látni;

csinálni bármi értelmeset, ami egyéb rendelkezés hiányában vagy az idő rövidsége következtében még nem tilos;

aludni egy jót;

dolgozni;

hinni;

…

Jól jegyezzük meg a mai napot, mert az ezredéves magyarság, nemzetünk történelmének fordulópontját jegyzi majd mellé a hálás utókor: ha minden igaz, ma tárgyal a fideszkádéenpé arról, hogy alkotmányba kerüljön-e a villanyszámla mértéke.

Most túl azon, hogy mi persze mindannyian tudjuk, milyen fájóan szellősen megfogalmazott minden, az elmúlt liberális rosszvilág általi értelemben vett alkotmány, mert például a magyar nemzeti paradicsom pirosságának ősi, eleink által féltve őrzött Pantone-kódját sem tartalmazza, hogy ne keverjük ide a minden EU-szabvánnyal, uniós direktívával, de még a pángalaktikus ajánlásokal is ellentétes magyar uborka görbületének szeintistváni, sőt, csabakirályfii értelelmben vett axiómáját, de azt azért az első pillanatra mégis sokan kétségesnek érezhetik, hogy azt a sok villanybojlert, gázkazánt, elektromos szobabiciklit, sőt, ájpodot oly lelkesedéssel hajtó, és ebből a szempontból a modern élet számára nélkülözhetetlen fasságot miért kell sarkalatos törvénnyel rögzíteni, hogy ne kerülhessen sokba. Hogy az mitől volna odavaló, és főleg, hogy ki az a hülye, aki oda akarná rakni. (A navracsics, meg a rogán az a hülye, egyébként.)

Mert én persze megértem ezen aggályokat. Nekem is első blikkre úgy jön le, hogy ha szarul fogyaszt a kishűtő, akkor vagy leengedem, kitakarítom, hátha csak az a baja, hogy igényli a törődést, de ha ez sem segít, veszek kisfogyasztásút helyette, és kikúrom a régi szart náthás gecibe, hogy ne zabálja az erőforrást. Én egy ilyen paraszt vagyok: próbálok értelmesen gondolkodni, és bár a környezettudatosság csak feleségem révén érint meg jelentősen, miszerint pofánvág, ha nem szelektíven gyűjtöm a nejlonzacskót (mittom, szín szerint kell, talán, még nem teljesen dolgoztam fel a poliszit), de azt azért még én is megértettem, hogy a lerohadt hűtők és a villanyszámla mértéke között összefüggés van – főleg azóta, hogy már nem a fizetésem, hanem az álláskeresési járadékom jelentősebb részét költöm villanyszámlára. És, mi tagadás, sokkal jelentősebb részét.

Ennek azonban mától vége lehet: olvasom, ma végre, ezredévi szenvedés után, alkotmányos védelmet kaphat a gáz, miszerint hatszázforint. Vagy nyóccáz, ezerötven, mindegy, a lényeg, hogy nonprofit legyen. Mert az kell, a nonprofit, hogy ki ne vigye innen a magyar emberek pénzét a multi, hogy új, itthon nem kapható rozsdamentes csövet, ezerrel hatékonyabb áramlásértékkel bíró villanykábelt, okosabb, azaz nem a vécéből a papírt is kilopó magyar, hanem minimum német, de lehetőleg dán villamosmérnököt alkalmazzon belőle. Hanem viszont adjuk a pénztet a magyar államnak (azaz: ne adjuk senkinek, tartsuk meg), és csináljon belőle a rákaifilip szervuszmagyarországot, vagy mi a szart, a lényeg, hogy dagadjon a honkebel, meg ragadjon a bélyeg, vagy mi, az a másik drog, a pálinka. Valamint ki tudja, talán még az is vezeti az áramot.

Arról persze nincsenek kétségeink, hogy a rákaifilip vezeti az áramot: gondos megfontolás után az a szerencsétlen idióta még a szart is vezeti, ha megkérik rá kedvesen − mi több, azt is csinálja, időtlen idők óta. Be van neki tudniillik csatornázva a híg trágyalé az agyába, onnan tolja ki, mikor melyik lukon sikerül, amit beletettek a szemináriumon. Az viszont kissé aggaszt, hogy ez a közműveletlenség már egészen miniszterelnök-helyettesi, vagy mi, igazságügyi miniszterelnökségi körökben is sikk. Mert sokan, sokat gondolták már, hogy ha sikerülne a fideszt navracsicsosítani, pokornizálni, mi több, rogánolni (egy időben még a kósalali neve is komolyan felmerült, rohaggyak meg!), nem lenne ez az ország annyira reménytelen.

De, az. Hiszen, ha minden igaz, a másik oldalon már dolgoznak a válaszcsapáson: és ha az a szegény, jobb sorsra érdemes, derék alkoholistaszerűség, ez a szanyikapitány nem káromkodná el magát néha itt-ott, már régen ott tartanánk, hogy miért nincs ingyen a csirkezúza is, leginkább a magyar csirkezúzapiac nemzetközi versenyképességének nagyobb dicsőségére.

Most már én tényleg azt várom, hogy itt mi lesz, ha kifogy a kuvaitban a nafta, és jönnek a medmexek, ostrommal bevenni a makói olajmezőket? Akkor majd mit teszel az alkotmányba, te nagyon hülye miniszter? Mert az kevés lesz, hogy nonprofit állami monopólium lesz a lőszer ára.

Főleg, hogy pont lőszeretek, ahogy most kinéz, kurvára nem lesz.

Mármint ahhoz képest, hogy kurvára nem szeretem. Sőt, konkrétan idegel a faszi, ahogyan nyüzsög, meg lamentál minden ötpercben, morzsinkálva a megmaradt kis szikkadt, plöttyedt liberálszocializmusát, vagy mijét. Szánalmas.

Jobb helyeken az ilyet kellemes rekreációkba zárják, ahol vagy leszokik a jancsika tutujgatásától, vagy addig verik, amíg nem lesz mit tutujgatnia. Ám a mi helyünk, ahova szopni rendelt a balsors, tudjuk, nem ilyen „jobb hely”: itt az ilyen negyedtehetsegű, félművelt faszkalapok, mint ez a Fletó is, komoly potenciállá válnak a gyöpön. (Tudniillik azon a szép, zöld gyöpön, amin annak idején ulmanmónika játszotta el a holováckettőt, de olyan, de olyan hitelesen, hogy nemhogy a crnagorai filmszemle zsűrije, de a bélapátfalvi Jenő bácsi sem tudta érdemben honorálni a teljesítményt. Pedig ő még a románmagyar nullhárom után is talált bíztató jeleket. Igaz, őt már kétszer elmeszelték, méghozzá pedofíliai területen.)

De hiába, a Feri reménytelen. Ez a faszi leginkább egy majom, akit ágakon ugráló, banánzabáló vágóképeken tudok elképzelni, mármint ha nem vagyok muszáj elfogadni, hogy ő az egyik nagy magyar államvezető-jelölt. Sőt, konkrétan nekem ez a majom ugyanis olyan, mint szegény Bumszli kutyám: ő annyira hülyének bizonyult már nagykölyök korában is, hogy jobbnak láttuk kiherélni, hátha lenyugszik – ám miután ez nem hozta meg a kívánt eredményt, durván egymillióért forintért kerítést építettünk az udvar köré, nyolcvan centis betonalappal megerősítve, hogy ki ne szökjön állandóan. Azóta tehát megvárja, míg kinyitjuk a kaput, és akkor szökik meg – más érdekesség híján, zabálni. Ilyen hülye szegény, és bár örülünk a két méter magas, fagyhatár alá betonozott, fasza kerítésnek, nem nagyon szeretjük őtet.

Demost nem is ez. Hanem ez a ferenc, na ez se feltétlenül hülyébb, mint a herélt kutyáim közül a bármelyik, akik pedig megeszik a saját szaruk is. Joggal merült fel tehát a kérdés: akkor miért is szavazok én erre a demokratikus kloákára, vagy mire, amiben is ez a kiszből kirendszerváltozott, volt szarházi a főérdekelt – úgy is, mint aprópiroskai értelemben vett főelien. Akitől talán még a kövérlaci is fél egy picikét.

És nem tudom megmondani, hogy miért.

Mert ha hagyjuk is a szegény kis bajszos óvodást, mármint a lacit, rögtön itt van nekem másik, a kicsi fiam, aki bár nem bajuszos, mégis szobatiszta, azaz nem szarik maga alá. Időnként persze szintén jelzi, hogy szörnyek vannak a szobában: ő mondjuk ettől nem igazán fél, mert nem az a fajta. Szerintem hat-nyolc komolyabb szörnnyel is tisztességes döntetlenre hozná a meccset – ennek megfelelően keményen kimegy a hátsó kertbe esténként, cseppnyi zseblámpával, szörnyeket keresni, és mintegy sportérték gyanánt az extrémnek mondhatóan hisztérikus anyai sikoltozás esetén is képes szinte perceken belül haza is jönni a koromsötétből anélkül, hogy akár cseppnyi jelét is mutatná annak, hogy gond lenne abból, hogy ő negyedórákig el volt tűnve a semmiben. Sőt, hogy benne volt sűrűjében a semminek, ami pedig sötét, ijesztő és rideg. Neki nem gond, hogy darab ideig komoly résztvevője volt a sötétség gonosz, elvetemült, kisgyerekeket elemésztő érthetetlenségének, amiben egyszer csak feléje nyúlhatna a valami, hogy elragadja, hogy megegye – vagy ami még ijesztőbb, hogy az ő ellenfele nyerje a választást, és így az adja újra miniszterelnököt, és meg még házelnök se lehessen más, csak a tóbiásferi. Vagy a szanyikapitány.

Kicsiny gyermekem azonban nem retten, hanem hároméves öntudata minden szentségével keresztbe leszarja az apjátanyját, akik így hiába aggódnak a kis épsége felől. A következőkben tehát nyilván ollóval nyitja ki a banánját, mint legutóbb, mélységesen leszarva az olló éle által joggal vélelmezhető ujjbőrhámsérülés relatív valószínűségét. Hiszen a szülők kedvesek, ám kicsit hülyék, gondolja, így bár vágta el már ujját lényegesen többször, mint kellett volna, még így is lényegesen kevesebbszer tette, mint ahányszor elvágni egyáltalán esélye volt.

És ez a lényeg: komolyan hisz benne, hogy bár tizedszer is kiömlött az a kurva tea bödönből, elképzelhető, hogy legközelebb nem fog. Nem adja fel: neki az a lényeg, hogy megértse a nagyvilág, hogy őneki mennek ezek a dolgok, bármilyen bonyolultak is, sőt, bármennyire szemel láthatóan nem is mennek. Őt nem zavarja, ha többet kell várnia annak, aki azonnal akarja a megoldást. Ami persze az ő fejében megvan, csak még túlságosan hároméves ahhoz, hogy kifejezésre tudja juttatni őket. De lesz ő még hatéves, és akkor a jóisten irgalmazzon minden fasisztának.

Esküszöm, ha indulna jövőre, rászavaznék.

Múltkor megbeszéltük, mi a baj balázspéterizmussal. Most is maradva a színháznál, megmagyarázzuk, miért nem rendezünk nemcsak színházigazgatós kinevezési bizottságot, de színházi fesztivált sem magunknak.

Azok számára, akik életük legutóbbi hónapjait egy harmincnyolc kilométer mélyre süllyesztett búvárharang, és/vagy a klasszefem/ertéelkklub/dunavörld démoni háromszögében élték le (érthető, ilyenkor nyáron a telken nem lehet fogni, csak a mindigtévét, az meg nem mond be rossz híreket, csak ha muszáj), meséljük el, hogy is volt ezzel a vidnyánszki edömérrel − vagy mi is volt a neve azelőtt, hogy ő is okrbánviktorné lett. (Franc se bírja megjegyezni a temérdek szopóskurváját ennek a fodbalistának.)

Namost: van ez a Délnyugat-Ukrajna csillaga, ez az abcúgkoppány, aki egész helyes kis üldözési mániát fejlesztett ki saját határsérültségéből építkező übermagyarságából. (Erről is írni kellene egyszer egyet, erről a kontrasztív magyarságtudatról, hogy ettől miért lenne magyarabb a magyar.) Ez most újabban azt mondja, hogy nem kell néki piros szoknya, mert őszerinte őneki a kritikus világ (sic!) igazából egy lófütty.

Mármint abban az értelemben lófütty, hogy ez őtet baszogatja − tehát inkább kell neki a régi, jól bevált snejderfáni, mint ama húsz centi. Nevezett vadbarom tehát megkéri néhány kedves, ámbátor időnként szellemileg feltűnően visszamaradottként viselkedő jóbarátját és egyéb beosztottját, alakítanának neki egy bizottságot, amely kimondja, hogy ő, azaz a Kárpátaljai Hulkhogan az egyedül alkalmas arra, hogy a nemzet felszenteletlenségében is megszentségteleníthetetlen színházát vezesse, és abba régi, jó magyar darabokat hozzon, amikben van szerelem, haza meg sósperec, meg nagy néha egy kis snejderfáni is, de csak a jókedv miatt. Na de buziskodás, na az egy se legyen benne. És ezek ahelyett, hogy bevonulnának a kisegítőbe, ahol szakemberek értően foglalkoznának velük, hogy kihozzák belőlük a maximumot, inkább rendben meg is szavazzák ezt a tarzant mind egy szálig az akárminek. (Kivéve az idős anyakirálynőt, de mint később kiderült, őt se annyira kivéve.)

Ebben emberünk megnyugodhatna: megkapta, amit akart, övé a színház, a hatalom − de neki ez nem elég. Neki a dicsőség is kell: mivel Pécsen körbesajnálták a szart, amit bemutatott, rendeztet tehát magának egy helyes kis fesztivált. Amolyan snejderfánisat, kacagtatót, városmajorosat, mulatságosat, ujjé, a ligetbe’. És aztán azt meg is nyeri, de fölényesen, mint egyszeri miniszterelnök házi dekázóversenyt Felcsúton. A fesztivál színvonalához persze nem férhet kétség: voltak vagy heten, mind csupa derék, vidéki gyerekek, nem is csoda, ha a szervezők jövőre tovább szeretnék emelni a szemle rangját, ezért most már felkért szakemberek válogatják a programot a jövő év legjobb, szórakoztató célú előadásaiból. És nem kizárt, sósperec-sütő verseny is lesz.

Ez tulajdonképpen már tényleg maga a csoda, ehhez már nehéz bármit is hozzátenni. És mégis (talán a fenti nagy sikerre való tekintettel): emberünk négy évre szóló megbízatással a Kaposvári Egyetem művészeti rektorhelyettese is lett. Doktori fokozat, értékelhető oktatási tevékenység vagy akár a józan ész minimuma nélkül, természetesen.

Foglaljuk össze: van ez az orbánviktor, ez a kedves, bár már kissé pohos, jóságos diktátor bácsi. Ez mindenhez ért, de egyelőre még nincs meg neki, csak a Level666, a plazmaágyúval, onnan meg nem könnyű apgrédelni a fektetett nyolcasba. Azaz még nem mindenható, nem lehet ott mindenütt: kinevez, vagy kineveztet tehát maga helyett tehetséges, meg nem tehetséges embereket mindenhova, ahol konkrétan ő nem mindig lehet jelen. Ez baj persze, hogy nem lehet jelen, de cserébe van egy rakás ember, aki a gondolatát is lesi, aki csüng minden szaván, az ő nevét szájára csak ünnepekkor, zsinóros lajbliban, és alapos fogmosás után veszi, és aki pont oda és pont akkor éktelenít egy randa, hozzá nem értő barmot, végletekig lojális mukiegeret, vagy simán csak aszfaltot, ahova és amikor köll. Ha körbe kell aszfaltozni az egész littleprinceszt azzal a sok lászlónéval, hogy szarba ne lógjon az a sok személyiségi joga nekije, akkor körbe lesz betonozva, de olyan hirtelenséggel, hogy meglehet, néhány tekest is benne felejtenek.

Ez eddig rendben van. De vannak azért itt problémák. Mert mi lesz mondjuk, ha agyonbassza a nemzetiegyüttműködés a direktort Pécsett, Kaposváron, Szegeden, Verőcemaroson? Mert most még szerencsés, hogy ez az ukránpótlék zsírtáltos ráért, beugrani egy rövid rektorhelyettességre, hisz hol nagy a szükség, nemdebár, de azért azt lássuk be, hogy a Ugribugri Lócaszínház vezető bábosát már még sem helyettesítheti, érdemben. A balázspéter meg el lesz foglalva a Vígben − meg hát lássuk be, az ő képességei még inkább korlátosak. (Állítólag már tud egyszerre rágózni és pislogni.)

Vagyis: akkor mi lesz, ha elfogynak a viktornék? El lehet-e vajon vezetni az országot úgy is, hogy véletlenül, valahol, valamelyik vezetőnek nem annyira jön be a fodbalizmus? És ennek ellenére még esze, tehetsége is van? Vagy csak hozzáért, mindközönségesen?

(Idáig jutottam, amikor megláttam ezt a sebajtóbiást az atévén, amint vigyorog az országos lista biztos befutó helyéről. Ekkor rájöttem: nincs remény. Van, és mindig is lesz elég hülye, hogy leváltsa ezeknek a hülyéit. Kifogyhatatlan a készlet.)

Avagy ritkán tévedek, de akkor nagyon.

Előző, Jó embert keresünk című posztomban sajnálatos elírás történt: az írás végén annak a véleményemnek adtam hangot, hogy megítélésem szerint Eszenyi Enikő nem való balázspéternek. A legfrissebb információk azonban ennek ellentmondani látszanak: a Mephisto lekerült Vígszínház honlapjáról és Stohl András sem tűnik már a társulat tagjának lenni. Nem kizárt tehát, hogy valótlanul állítottam, hogy Eszenyi Enikő nem alkalmas balázspéternek.

Az érintettektől elnézést kérek!

Olvasom, végleg befulladt a baloldalon az együttműködés: nem lesz közös lista, megbukott tehát a sifferizmus után a bajnaizmus is. Szomorú, de vannak itt komolyabb dolgok is: Balázs Péter ugyanis megpályázta a Vígszínház igazgatói posztját.

Azok számára, akik a festői Patagóniából, a jégvirágos Kanadából vagy az egzotikus Új-Zélandról éppen ezekben a napokban települnek vissza több évtizedes emigrációt követően, vagy egyéb módon degeneráltak, mondjuk el, hogy nevezett Balázs Péter egy semmilyen egzakt mércével sem mérhető területen bizonyította ellentmondást nem tűrő, már-már matematikai szigorúságú erővel (valamint emberöltőnyi kidagadt nyakerű ordítozással és egyéb szeszélyes évszakozással), hogy egy tehetségtelen ripacs.

És ez az ember megpályázta Budapest legnagyobb, jól működő és Eszenyi Enikő személyében kiválóan vezetett színházának direktori székét. És ha megpályázta, az újabban azt jelenti, hogy meg is fogja nyerni a kívánt trafikját – tekintve, hogy illető kultúrpestis megfelelő módon pozícionálta enmagát a balliberális elnyomás (értsd: demokrácia) sötét majdnemévtizedében. Ebben az országban ugyanis csak az nyer trafikot, akinek az értekezleten megmondták, hogy meg fogja nyerni, továbbá az, aki nem ért hozzá. És Balázs Péter mindkét feltételnek kiválóan megfelel.

Namármost. Fent nevezett, balázspéteri értelemben vett entitás, vagy hogyan is sérthetném meg még ennél is jobban, szóval ő nyilván teljesen komolyan gondolja, hogy ért a színházhoz. És, mi tagadás, igaza is van. Mármint nem abban van igaza, hogy ért ahhoz, amit annak tart a Európa színházművészete Jászvásártól Avignonig, hanem amit annak tart a kerényi izé, meg az a másik, az a vidnyánszky izé.

Balázs Péter tehát ért a trafikbizniszhez: azaz ért ahhoz, amihez érteni kell ahhoz, hogy értsen hozzá. (Az orbánizmus idiotizmusának báját nehéz szavakba önteni, nem csoda, hogy én is ritkábban blogolok mostanában.) Nos: Eszenyi Enikő, a jelenlegi direktor (igen, direktrisz, de hagyjuk meg a nemi identitás esztétikai erőre emelését a jól megfizetett kormánybiztosoknak) szintén ért valamihez. Mondjuk látott már trafikot belülről. Franc tudja, talán még dohányzik is. Vagy, hogy durvábbat ne mondjunk, tehetséges művész, aki még igazgatónak sem teljesen kutyaütő.

Tehát veszíteni fog, ez sorsszerű; de nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy ezt ő is tudja, hisz ő is olvas újságot, és bár nem feltétlenül a sportoldallal kezdi, tisztában van vele, hogy a haza és haladás ügye jelenleg nemhogy egy területre, de egyetlen kézbe látszik összpontosulni. És ez a kéz is inkább csak egy láb: egyetlen görcsbe rándult, csirkeszarnyi méretű agytevékenységgel is felfogható mélységekig sem merülni képes, a művészetet a gyanús küleurópai slemperáj elválaszthatatlan részének gondoló, gacsos térdboka, csámpás csűd. Sőt, egy lúdtalpas, tehetségtelen szar, akinek oly mértékben vette el az eszét önnön tévedhetetlenségébe vetett hite, hogy ma már akkor sem talál be a kapuba, ha ő maga határozhatja meg, mit tekint kapunak. És akit persze emiatt menetrendszerűen vernek agyonba a legkisebb balkáni kecskefingató telepen is a kecskefingatással ideiglenesen megbízott, betanított kecskefingató segédmunkások. És még csak észre sem veszi, hogy ütik: csak köpi ki magából a stadionokat, mint más bunkó drukker a nyálkás szotyolahéjakat.

Mindezek mellett tagadhatatlan tény, hogy ez a megereszkedett tokájú, potrohú és elméjű baromember fogja megenni jövőre a teljes baloldali összefogást. Mármint nem azt az összefogást, ami úgy megy, hogy hozunk kompromisszumokat, meg feladunk ezt-azt, hogy megtarthassunk másokat, vagyis azt az összefogást, amiben össze is kell fogni, hanem azt az összefogást, amiben széjjel kell barmolni az össze fogását, meg minden mást is, csak hogy még négy évig lehessünk listás képviselők, ha mégoly csökkentett létszámban is. Tehát most ez lesz, az összefogásnak ez a forradalmian értelmezett, új válfaja, amelyben nem lesz megint balliberális diktatúra, viszont tovább élvezhetjük olyan hazai érdekeltségű sztárok csillogó játékát, mint Gúr Nándor, Szekeres Imre, Baja Ferenc. És mivel ezen a ponton nem tudom nem elképzelni, amint Hiller István ruganyos léptekkel kifut a gyepre bemelegíteni, elfog a kétségbeesés.

Mindegy, ők így döntöttek. Ezt sikerült kiizzadni. Elárulták a hazájukat, szót sem érdemel.

Úgy vannak ők vele, hogy nem tudják, hogy vannak pillanatok az életben, amikor tudni kell jól is dönteni. Ezek a pillanatok nincsenek sokan, ráadásul a többi pillanat szart se számít, hisz elmúlik úgyis: kifolyik belőlünk, mint a szánalmas, vízízű, múlandó testünkkel ihatatlanná melegített és minden eredeti értékétől megfosztott cseh sör, francia pezsgő, magyar tokaji. Az ember ugyanis, amit tud, azt úgyis legfeljebb elrontani tudja, és nem is baj ez. De éppen ezért, valakinek, néha, csak hogy ne menjen már minden pocsékba, szarba, balázspéterbe, teremtenie is kell valamit. A teremtéshez viszont ennél kicsit több szükséges. Tehetség, mondjuk. Meg bátorság. Erő. Vagy legalább annyi, hogy tudjuk, mit csinálunk. Hogy biztosan tudjuk, mit csinálunk.

Jut eszembe: amikor Eszenyi Enikő, akit most balázspéteresít a nemzeti fodbalhatalom, annak idején beengedte Alföldi Róbertet a Mefisztójával a színházába. És ő biztosan tudta, mit csinál.

Nem való az ilyen balázspéternek.

UPDATE:

Eltűnt a Vígszínház honlapjáról az Alföldi Róbert rendezte Mephisto előadás, írja a 7óra7.hu.

Így kerek a történet.

Hogy ez az istvánkirály, tegnap az ertéelen, hogy ez mekkora egy szar volt. Ki engedélyezte, egyáltalán, a bemutatását?!

Mármint nem abban az értelemben ki engedélyezte, hogy kihez kellett trafikengedélyért fordulni miatta, mert azt tudjuk, hogy az újabban megint a tanácselnök, akihez kell. Csak most polgármesternek hívják a tanácselnököt – ennyi tekintetben van tehát változás, hisz régen volt a tanácselnök meg a párttitkár, most meg csak tanácselnök van. Ez kétségkívül költségtakarékos fejlemény, hisz az előző diktatúra is azon bukott meg, hogy egész egyszerűen egy vagyonba került a fenntartása. Az meg mégis, milyen hülyén veszi ki magát, ha gatyánk ráfizetjük a munkáshatalomra?! Krumplileves szarvasgombával, hagyjál már!

A jelek szerint tehát ez a mostani kísérlet a zemberarcú kommunizmus megteremtésére sikeresebb financiális mutatókkal rendelkezik. De persze ez sem saját fejlesztés: itt ugyanis három éve európailag, méghozzá központbizottsági szinten lett tisztába téve, hogy amennyiben tartjuk magunkat bizonyos, számukra valamiért szimbolikus jelentőséggel bíró aritmetikai fétisekhez, miszerint három százalék, akkor nyugodtan be lehet zárni a teljes demokráciát a picsába, a többi hülyeséghez meg adják a pénzt, szó nélkül. Ami felettébb hasznos, sőt, tulajdonképpen elkerülhetetlen ahhoz, hogy akadálytalanul menjen végbe a haszonszerzés unortodox eszközökkel, valamint ezzel párhuzamosan épüljön, szépüljön Orbán Viktor, személyesen.

Továbbá mindenki más, aki ezzel összeegyeztethető. És hát, végül is, ez a lényeg. Az egyeztetés.

Az, hogy a bródiszörényi, pláne a bródi, újabban mégpláne a szörényi hogyan egyeztethető össze Orbán Viktor legmagasabb személyével, nyilván nem ezeken a hasábokon fog eldőlni. Nevezett diktátor dalművészeti műveltsége legjobb tudomásunk szerint amúgy is megrekedt bizonyos tizenkilencedik századi lovas hadászati egységek logisztikai, stratégiai és szexuálpszichológiai hadműveleti mozgásának hat, legfeljebb hét hangba sűríthető okadatolásának lakonikus felsorolásából (tudniillik: megjöttek a fehérvári huszárok, oszt jónapot), így nem lennénk teljes egészében megrökönyödve, ha kiderülne, hogy a tisztelt autokrata úr olyan hülye a zenéhez, mint a seggünk. Ő tehát nem foglalkozhatik ezen piszlicsáré művészeti ág minden zegével, zugával (legalábbis amíg nem fenyegeti árvíz a domináns hármashangzatokat), de mégis, csak van neki erre is egy adekvát, hülye kerényije, aki két buzizás között leszól Szegedre, hogy egyeztesse a pártvonalat? Hogy nem-e punk-e ez az Alföldi? Pláne hogy nem-e buzi-e, neadjisten. Hisz a végén még megszentségteleníti a félrészegen üvöltöző magyar vikidalizmus legszentebb személyét, Orbán Viktort.

Mert így viszont eső után köpönyeg: most már hiába sír fel önnön szellemi sötétjéből a hozzá nem értő blogger, hogy leistvánozták az orbánviktort: le lett adva a darab, melyben viszont nem az István, hanem a stólbuci mutat befüvezve, félmeztelenül szép példát a legújabbkori vitakultúra gyöngyszemeiből. („Pogánynak tartanak!” „Fogadd el Rómát, és holnap már tiéd az ország.” „Pogánynak tartanak!” s. í. t.) És igen, ebben a darabban is a másik oldal mutat diktatórikus vonásokat, továbbá ő barátkozik a keresztényekkel is, akik ráadásul németek. Bonyolult az élet.

Ami, nem tartom teljesen kizártnak, már Szent István idejében is bonyolult volt. Mármint nem minden eleme, mert mondjuk a kapálógép, az viszonylag könnyen kezelhető volt, összesen egy állás volt rajta, a hülye is tudta kezelni. De ez az államosodás, hogy ne ragadtassam el magam, ez az európaizálódás nem lehetett egy kéjmámor. Akkor jött be ugyanis ez az új hiszti, ez a kereszténység, és minden újgazdag földesúr kápolnát akart a hátsókertbe, a lóistálló helyére, úgyhogy nagy lehetett a felfordulás: nem is csoda, ha nem lehetett azonnal tudni, ki a nemzetiösszefogás, és ki a mocskos hazaáruló németrómaibérenc.

Később, a darab születése idején ez annyiban változott, hogy már nem a kereszténységet kellett behozni (az már bent volt, fájdalom), hanem gorenjét, és a nagy egyensúlyozásban már nem fért fel a trabantra melléje az egész Európa. De az akkoriban is gondot jelentett, hogy ha a (keresztény) István a kádárjános, akkor ki a Koppány. Mert nagyimrének kicsit durva lett volna. Nem beszélve az Asztrikról.

Hát igen, ezek ilyen bonyolult dolgok. Nem csoda, hogy annak idején sem értette a cenzúra, és most sem érti: nagy úr a sötétség, és a darabban túl sok a fordulat, és már kettőnél ledobja a szíjat a legkiválóbb házmesteragy is. Elmagyarázhatnánk persze nekik, hogy is van ez, de akkor elvész annak az esélye, hogy harminc év múlva egy akkori Alföldi bemutathassa, mondjuk Főméltóságú Vona Kormányzó Úr születésnapjának tiszteletére, ezt a gyönyörűséges, egyúttal Nemzeti Rockoperát. Modern, rovásírásos változatban, tűzijátékkal és igazi lóáldozattal. Egyebekben a szövegkönyvhöz ragaszkodva, csak véres kard helyett véres péniszpumpával, persze. A szótagszámmal meg majd kezdünk valamit.

Mert mindent a művészetért. Natürlich.

Hogy is mondjam finoman.

_

(Bevezetés)

A 2010-ben uralomra jutott egy ilyen új, egy másik, egy, nos, egy adminisztráció. (A továbbiakban: izé.) Ez a izé a legóvatosabb becslések szerint is kevesebb, mint három év alatt maradéktalanul felszámolta a magyar demokráciát, mindenestül. Tette ezt fokozatos, kiszámított, egyre pofátlanabb arroganciával – kezdve a lézerblokkolótól a családi dohányikerbolton át egészen a falusi fodbalstadionig. Mindeközben nem volt határ, nem volt megállás, nem volt mérték. Nem volt semmi se. Olyannyira nem volt semmi se, hogy ha újra lehetett volna osztani közbeszerzésnek látszó rablógyilkosság igénybevételével a családi klozettokat is, jelenleg valamennyien a markunkba szarnánk.

De nem is ez: mindezek során ez a, hát mit is mondjak, szóval ez az izé csak azért nem fogalmazott meg explicit elvárásokat bizonyos népcsoportok kiirtásáról, mert mondjuk azt helytelennek tartotta volna, vagy akár csak azért is, mert tanult volna a múlt (A. Hitler, J. Sztálin és tettestársai) példájából, hanem pusztán csak az gátolta meg mindebben (tehát hogy alle natűrice kipusztítson egyes társadalmi osztályokat, ahogy vannak, mind egy szálig, örömmel), hogy azt a jelenlegi nemzetközi diplomácia nem tartotta célravezetőnek. Más szóval: aránylag ritkán adnak uniós támogatást, IMF-hitelt, ENSZ-irodát jogászostul, irodástul és rododendronostul érdekvédelemre, nemzetközi kapcsolatokra és gazdaságfejlesztésre annak, aki beleszarik a megkötött nemzetközi szerződésekbe. (Plusz elzárja Ózdon a vizet a negyven fokban. De ne szaladjunk ennyire előre.)

Felháborító, nyilván. Mégis: ez a rendszer működik – akár az ezt megelőző (kádárista), akár a többi (rákosiszta, szálasiszta, hortista és masiniszta, bármilyenista) működött. Nálunk ugyanis minden rendszerben van egy olyan kazán, egy olyan olvasztótégely, egyéb pöcegödör, amibe lesz, mindig lesz, és sohasem fogy ki a fűtőanyag. Ez egy olyan ország, ahol mindig fut, mindig robog a kicsi vonat. Vácra, Szegedre, Auschwitzba: száz vasutat, ezeret. És viszi a sors, meg a lendület. És fűtik a dolgozók, hűségesen.

Ismerkedjünk meg velük: megérdemlik.

(Tárgyalás)

Középkorú, középvezető, de nem közszolga: magánszféra. Ártatlan, kedves fiú, bár azért jól keres: a kocsi, a lakás, a mobil persze céges, de legalább az asszony és a nyaraló privát. A cég viszont állami megrendelésekből él, így a fészbuk, tvitter, de a gmail is csak szordínósan. Nem kizárt, adott alkalommal anyját is letagadná, ha lájkolná, mittomén, a Bajnait.

Nem csoda: asszony gyereket vár, a másodikat. Meg lehet érteni. (Asszonyt is.)

Elvan; talán boldog. De ez nem derül ki. Soha.

***

Idősebb, kevéssel a nyugdíj előtt, tanít néha, egyébként közalkalmazott. Ez utóbbival pénzt keres, de azt már senki sem tudja, mit csinál érte: jön megy, és ahol lehet, ott dohányzik azzal, aki szóba áll vele. Kegyetlen, könyörtelen ellenzéki, szókimondó alak – neki még ezt is szabad: hisz kritikusan viszonyul, továbbá egyébként is ügyesen pozicionálja a véleményét. Nem csoda, hisz rettentő művelt, borzasztó tájékozott és persze kilátástalanul tehetségtelen: párszor volt ugyan neki egy-két tizenöt perce különböző kertévék különböző vidám műveltségi vetélkedőjében, és írogat is valamit, valami ártatlant, álnéven, blogokba, de ennél fontosabb, hogy ismer mindenkit, akit kell. A többiről jelent.

És ez elég: senki se meri kitenni. Túl tájékozott.

***

Büfészak, gyenge angol középfok, közhivatal. Lépcsőről lépcsőre, vidéki, kisvárosi külvárosból a vidéki, nagyváros rózsadombig: lassacskán bejátszotta az egész pályát. Nem csoda, hisz lát rajta: bár focizni nyilván sohasem próbált. Nem is kell, így is félelmetes érzéke van a helyezkedéshez – őneki csak egy Puskás, egy Albert, egy Nyilasi kell, és befejeli a mákostésztát is, a félpályáról. Ezt leszámítva persze érthetetlen, mi tartja még a csapatban: nemrég komolyan felmerült a neve egy büntetőper tizennyolcadik rendű vádlottjaként, de hosszú az az iratanyag, és nehéz a vecsernye. Meg fogja úszni, boldogan.

Ezt is.

***

Egykori kisztitkár, ma már bőven ötvenen túl. Orosztanár, mára fideszes képviselő és állami cégben felsővezető: eddig tipikus. Az már kevésbé, hogy (legális) piramiscégben regional key account delivery (vagy igény szerint további érthetetlen angol szavakkal kifejezhető) minőségében akkor is milliókat keresett, amikor ezek a finance deliveryk elvileg csődbe vitték állítólag mérgezett hiteleikkel az egész világot. Ő persze akkor is csak nevetett: a bónusza akkor sem bánta; a cége Vegasban pihente ki a válságot. A Wall Street zsidajai megmentették a seggét.

Plázába persze nem jár. Az a zsidók biznisze, tudniillik.

Gondolom, boldog.

***

Harmincöt év körüli. Felsővezető: hatezres állami cégnél nagyjából a harmadik, negyedik ember. Mélyen, eltökélten liberális: neki a hatszáz embert érintő csoportos leépítés egyszerűen csak csopi, a harmincöt embert érintő, teljesen értelmetlen kiszervezés racionális és a cég jelen gazdasági helyzetében indokolt lépés, továbbá bocsika. Az értekezletről, ahol a felmentéseket kell átadni, tíz percet késik. (Bocsika, hogyne.)

Balesetet szenvedett testvére rehabilitációja lassan halad, szar a magyar egészségügy. Magánintézménynél persze jobb lenne, de az sokba kerül: havi többszázezerbe. Akár félmillióba is.

Havi másfélmilliót keres, a pótlékokkal.

Boldog.

(Befejezés)

Ózdon állítólag órákig állnak sorba helyes kis kölykök, vödrökkel, vízért, a negyven fokban. Ha megtelik, felcipelik a házhoz, aztán fordulnak, vissza. Napi öt kör simán megvan: az majdnem egy hektoliter víz. Száz liter. Egytized köbméter. Másfél mosás, mosógépen. (Már ha volna.) Két és fél fürdés. Négy mosogatás. Öt fazék leves. Kétezer korty.

Kétezer gyerek kétezer korty vize.

Képzeljük el, ahogyan isznak. De úgy, ahogy a gyerekek isznak, ahogy a gyerekek inni tudnak. Mintha az életük múlna rajta, hogy igyanak. Csak gyerekek tudnak így inni. Ilyen boldogan. Ilyen nagyon.

***

És most képzeljük el, hogy azok a gyerekek cigányok.

A bálványos nálunk nagy, büszke ember volt: alacsony, csapott vállú, görbe hátú, pocakos. De a maga nemében sudár, randa, kesely kis fickó volt, és úgy villogott a szeme, de mind a kettő, ha némbert vagy devizahitelest látott keresztülriszálni a faluban, de úgy, hogy úgy se senkinek.

Olyan igazi, busa, nagy magyar feje volt, mint akármely túzokmadárnak: fejen megülő, aprólékos, fülekkel ódalt kedvesen beszegve. Süldő idióta korában, midőn még hajat is tanálni véltek kuglérosnak is beillő kobakján, nagy reményekkel voltak iránta a faluban. Nem csoda, hogy anyja küldte hol erre, hol arra, hol megint csak emerre, hátha onnan már vissza nem talál. De a bálványost nem ejtette fejére az a nyomorult élete őneki, vagy legalábbis nem eléggé ejtette, mert hogy rittig mindig fellelte azt a libalegelőt, iszamós posványt, hatemeletes, zsúptetős falusi fodbalstadiont, ahonnan már bizton meglelte az utat hazáig, vagy legalább egy másik olyan portáig, amit annak gondolt nagy hülyeségében.

Így lett, hogy őt nevezte ki a falutanács helyettes főbolondnak, hogy ezen posztján magát már talán végre megemberelve, legalább a saját háza táján kívül nagyobb galibát húsvétig már nem csinálna. De hát, messzi volt még az a húsvét, hisz éppen, hogy a sanyarú szilvát verték le a nyomorék Strómájer ikrek a Kisbékás-dűlőnél, ahun a kereszt is van. Ott volt még hátra akkor a karácsony, az aprószentek, de még a remélhetőleg, sőt, hálajóistennek kivetendő, nemzeti bankadó bevallása is! Hun volt még a húsvét, minekelőtte Farsangkor végre el lehetett lesz zavarni ezt a bálványost is, min’ha sose nem látta vón a falu őtet, a susnyásba békászni, hogy aztán őszig se kerüljön elő.

De a bálványos sem hatta annyiban! Készen volt neki minden előre, három, de volt, hogy négy órára is, mert hisz előfordult az is, hogy mielőtt a fröccsöt megitta, tudta mán, hogy meglehet, csak iszik még egyet! Ha másként nem, hát hitelre: okos ember volt a bálványos, előrelátó, azért is nevezte ki az iskolaigazgató egyszer a pedellus mellé segédudvarosnak majdnem. De hát tudta ő, hogy hisz előtte volt még az egész élet, de legalábbis a búcsú napja, ahun majd a ringlispíl, lángosos, a bögrecsárda meg a szabadegyetem árnyékában elmeséli ezeknek, hogy is volt ezzel a történelemmel. Meg egyáltalán.

A búcsúkor aztán persze szép sokaság is gyülekezett: nemcsak a fákon, de még a lacikonyháson, sőt, a ringlispílen is lógtak, utóbbin mondjuk azért, mert lerohadt abba a nagy melegbe. De tömeg volt, mi tagadás, hiszen ezt mindenki látni óhajtotta vón, hogy mit beszél ez az eszelős, mán megint. Az eszelős meg, kihörpintvén poharát, miben korábban fröccsét, csikkjét, valamint elhagyott dohánykoncesszióit hatta esze nélkül, belekezdett.

Hú, de mekkora egy beszíd volt az! Kezdte rögtön a Cézárral, hogy mert állítólag a Marika néni is kigyütt, közvetíteni, aki pedig alaposan kedveli a konyakot, hogy róla jutott eszébe a Cézár, hogy már az ókori görögök is, hogy elvetették azt a sulykot a Rubikonnál. De már tudjuk meg, hogy abba is a mi népünk helyezte bele azt a nagy tudását, nagy tisztelettel, hiszen tessen csak a nemzet nagy Bűvös Kockájára gondúni. Aztán beszélt valamit a másik nagy fordulópontokrul, midőn is Árpád vezér, magára hagyván a teljes besenyő, mongol, egyéb izgága töröktatárokat, mind a negyvenhatvanmillókat, és megvetette lábát idehaza, hogy egye csak azokat a fene, hogy nem gyöhettek ők is. A történelem további része homályba fúlt, részint a sok tömény okozta csukladozás, részint a bálványos fékezhetetlen eszementsége következtében, de aztán Kokassy uram, a vicenádor végre hátba veregette őtet, minek következtében végre kiköpte azt a stencilt, amire még reggel körmölte fel szép, kerek rovásírásával, hogy kétezer milliárd, mínusz rezsicsökkentés, pluszminusz a resztli. Levezette ekkor metszően éles, ellentmondást nem tűrő hülyeségében, hogy ez volt az a fordulópont, miszerint a történelem még egyszer megismétli önmagát, és a magyar nép megint szék lett, Féltó-végi Nagy Imréhez, vagy valami ilyesmi. Mindenesetre a Féltónál Nagy Imre már régen nem lakott, mióta elbukta a földpályázatot a fordrászkisasszon ellenibe, pókeren, de tény, hogy ekkor már nagyon kásásan beszélt a bálványos, felit sem értette, csak aki közelebb állott. Az meg, mind nagyon leittasult lévén, vastapssal jutalmazta saját magát, hogy még állni megbír kapaszkodás nélkül, ni, hiszen még tapsolni is tudok, akkor hogy a fenébe-e, iszunk-e még egyet, Nándikám, a nagy ijedtségre.

Eddig értek. A beszédje végin aztán a bálványos megjutalmazta magát a fröccse maradékával, majd jó egészséget kívánva születő unokáinak, holmi asszony módra, sírva hagyta el a hevenyészett pódiumot, ami a tojtojvécé lett volna, már mielőtt beleesett volna, félig. De most már csak költség, amit ráadásul be kell írni a pályázati űrlapra, mert kijön a barózó, megfináncolni a tisztességeset is. Hát még ezt, ami ott volt. Ám ő ezen magát különösképpen nem zavartatva, további sok sikert kívánt az őt elmozdítani sosem rest svábtótoláh ejrópiáknak, majd, kedvesen engedelmet kérve, előbb tökönhányta saját magát, és utasította sajtóreferensét, hogy ezen újabb sikeréről kommünikét, vagy ha az nem megy, ürgebőrbe kötött, rézkarcokkal ékesített alaptörvényt még a mai napon, azonnali hirtelenséggel kibocsáttatni ne feledjen. Ezzel eloldalgott, háttal a lebukó napszállatnak, a fennen setétlő napkelet felé, még kissé dülöngélve, orra-orra bukva minduntalan, ámde a maga nemében még így is dicsőségesen, négykézláb.

És vitte magéval mind a bolondokat, kik jódolgukban meghülyülve össze-vissza fuvoláztak neki a margarétával, rozmaringgal hímzett zsebkendőjükbe, röhögve.

A felcsúti Puskás Akadémia SC – Mezőkövesd Zsóry FC mérkőzésen történt.

A 86. percben, nulla-nullás felcsúti vezetésnél a mezőkövesdi kapus végezhetett el kirúgást. A mérkőzés képe alapján az eredmény nem tükrözte a valós erőviszonyokat, hiszen a mezőkövesdiek kapuja a mérkőzés döntő részében állandó nyomás alatt állt. Valójában csak a szerencsén múlott, hogy nem esett gól, mert bár egyetlen felcsúti kapuralövést sem regisztrálhattunk a mérkőzés korábbi szakaszaiban, az egy pillanatig sem volt kétséges, hogy az első kaput ostromló, igazán gólveszélyes szituáció már bizonyosan gólba is ért volna. Így azonban maradt a gól nélküli döntetlen, ami inkább az észak-alföldi csapat számára volt hízelgő.

A mezőkövesdi kapus érthető módon így nem is sietett a kirúgás elvégzésével. Hosszas készülődés után azonban mégis végrehajtotta a pontrúgást, ami viszont, talán a nagy műgonddal végrehajtott labdaleállítás következtében igen jól sikerült, ugyanis a labda elszállt mindenki felett, és a felcsúti hálóban landolt. Ebben a lélektani pillanatban már úgy tűnt, hogy ezzel a szerencsés, talált góllal győz is a hazai csapat, ám a Felcsút középcsatára hirtelen ötlettől vezérelve egy zseniális, lapos indítással késztette elfutásra a centerhalfot, aki egy négyszáz milliós állami támogatás egyéni képviselői beadásával válaszolt a kapus akciójára. A Mezőkövesd legénysége erre a váratlan taktikai húzásra végképp nem számított, így fejben összeomlott: játékosai szemmel láthatóan sem mentálisan, sem fizikailag, sem erkölcsileg nem bírták a nyomást. A végeredmény tehát nulla-nulla, a Felcsút javára.

Következhetett hát a mindent eldöntő, utolsó meccs, melynek tétje a nemzetközi kupaszereplés volt! Az ellenfél, az MTK Sándor Csikar Futballakadémiája kemény diónak ígérkezett, így nem csoda, hogy már a mérkőzést megelőző készülődés is lázas izgalommal telt. Valósággal pezsgett a pártklubszékház, hiszen sokáig úgy tűnt, a meccsnek a vendégcsapat az abszolút favoritja. Ám ekkor, szinte az utolsó utáni pillanatban a Felcsút egyik fő támogatója hatalmas, tért ölelő tenderrel meglepte az ellenfelet! Az MTK játékosai pozíciójának betöltésére kiírt, zárt közbeszerzéses tornán végül nem várt eredmény született: a független (oly annyira, hogy nemcsak a matematikától, de minden más egzakt tudománytól is független) tenderbizottság a saját elnökének, a civilben a Felcsút SE kapusedzőjének rokkantnyugdíjas bérmakeresztanyját hozta ki győztesnek. Ilyen körülmények között az MTK futballakadémiája nem tudta vállalni a mérkőzést, így a Magyar Labdarúgó Bankszövetség főtitkára (az az izé, bajuszos krapek) megállapította az ilyenkor szokásos 3–0-s végeredményt a Felcsút SE javára.

Ezen előzmények után, még azon a nyáron került sor a Felcsút első nemzetközi labdarúgó-mérkőzésére. Az ellenfél Belurália zászlóshajója, a bajnokaspiráns Cvrna Brrdefuj Fekalinszkij SC volt, aki, bár utolsó előtti helyen kullogott a hazai bajnokságában, amennyiben onnan nem esik ki, komoly eséllyel küzdhetett volna akár a bronzéremért is. (A bajnokságban csak négy csapat indult.)

Már a mérkőzést megelőző napon elkezdődött az ellenfél morális megsemmisítése. Kiderült, hogy Cvrna középcsatára ugyanazon bolgár üdülőhelyen veszítette el a család generációk óta féltve őrzött, nyolczenés napóráját, ahol Bajnai Gordon egyik szomszédja először ivott mentolos dinnyepálinkát Radegastra. Ez után a sportszerető közönség már azon sem lepődött meg, hogy a vendégcsapat fő szponzorának egyik fő érdekeltségének tőszomszédja az a félsziget-szerte csak olívacézárnak ismert oligarcha, akinek csak azért nem lett Olívia a második keresztneve, mert fiúnak született, és így mégis inkább Szergelynek keresztelték. Ám, ahogy a napilap szemfülesen felfedezte, szintén nem mellékesen, azt is a nagyapja után kapta: az idős úriember ugyanis mai napig nem cáfolta a Magyar Demokrata azon értesülését, hogy személyesen ő tehető felelőssé nem csak a kolontári, de a magdeburgi, San Diegói, sőt, a Nakatomi-toronybeli iszapömlésért is.

Ezen előzmények után került sor tehát a jeles sporteseményre, mely arról hivatott dönteni, melyik csapat szerzi meg a jogot ahhoz, hogy tulajdonosa felhívja az UEFA portásának titkárnőjét, időpont-egyeztetés végett. Nem csoda, hogy a tét rányomta bélyegét a csapatok játékára: az első percekben csak kóstolgatták egymást a csapatok. Miután ennek során elfogyott a hazai csapat balszélsőjének majdnem a teljes fél lába, a játékvezető végett vetett a kannibalizmusnak, és figyelmeztette a vendégcsapatot a sportszerű játék fontosságára. Ez után feltámadt faló poraiból a crvnai gárda: miután holland edzőjük jelbeszéddel elmutogatva elmagyarázta számukra a futball alapszabályait, szárnyra kapott a vendégcsapat, és gyors egymásutánban négy gólt rámolt be döbbent felcsútiak kapujába. Ekkor úgy tűnt, hogy a sokk leteríti a hazaiakat, ám jókor érkezett a középhátvéd, aki sajtótájékoztatóján elmondta, hogy a korábban sokak által tévesen tapasztalt, négy gólosnak gondolt vendégvezetés tulajdonképpen csak a nemzetközi pénzügyi turbulenciák folyománya, így, mint ilyen, meg nem történtnek és hazafiatlannak tekinthető, továbbá nem kizárt, hogy a következőkben különadókkal is sújtandó. A vendégcsapat azonban nem ijedt meg ettől a váratlan ellentámadástól sem, mi több, újabb hét gólt szerzett jobbszélsője, balszélsője, középcsatára, valamint a hazaiakkal szemben tagadhatatlanul tapasztalható futballtudása jóvoltából.

A szünetben a Felcsútiak edzője, akit szintén zárt, sőt, riasztóval, mozgásérzékelővel és két kurva nagy lakattal is megerősített közbeszerzésen találtak a legalkalmasabbnak, úgy döntött, nem cserél, ám a csapatot az új, lelkesítő Nemzeti Felcsút És Vidéke Takarékszövetkezet Sólyom Air Hajrá Magyarország Felcsút SC melegítőben küldi el melegíteni a Közgép Zrt. új, Debrecen melletti műfüves edzőpályájára. Sajnos azonban mire a legények a centerpályára visszaértek, az értetlen játékvezető elvtelen asszisztálása és a labdarúgás nemzetközi szabályainak korszerűtlen alkalmazása miatt az ellenfél további hetvenkilenc gólt osztott ki a taktikai megbeszélésről sajnálatos módon elkéső, mit sem sejtő, így a pályára egy szál magában, büszkén kitámolygó balösszekötő kapujába, aki volt olyan hülye, és elhozta pár szintén részeg haverját is, röhögni, így kivolt a csapat.

A végeredmény azonban nem csüggesztette el a helyieket: ahogy szóvivőjük, a helyi ételkülönlegességről és kedvenc pókerlapjáról elnevezett Hamburgersz Ász András nyilatkozta, ez a mostani eredmény napnál is világosabban mutatja, miben kell még fejlődnie a világ futballtársadalmának, hogy szakítson az elmúlt harmincnyolc év rossz gyakorlatával, és végre utolérje az elsőre szokatlannak tűnő, de egyedül célravezető, unortodox magyar labdarúgást. Hozzátette még, hogy a baloldal által hisztérizált erurópai fodbalszövetség is jobban tenné, ha mélyen magába nézne az eredmény láttán, valamint komcsup u visztup is nasztup, o dvrzse se zavírari, strzsí nazdarovka: sztarometszka.

Az ily módon elért, hihetetlen sportsikert ökörsütéssel, tombolával és dohánykoncessziós lottóval ünnepelték a helyiek, melyen csak a helyi polgármester közvetlen rokonai és üzletfelei vehettek ugyan részt, de aki hallott róla, ámulatáról tett tanúbizonyságot, hogy milyen is volt.

Az eseményről készült videókat mindenesetre a népszerű videomegosztóról már másnap gondosan levetették.

Az alábbiakban egy kultúráért felelős inkompetens államtitkár kiállításmegnyitóját kísérheti figyelemmel a kiállításmegnyitókra és/vagy inkompetens államtitkárokra bukó kedves érdeklődő mazochista. (A hetedik perc tájékán indul útjára a gyönyör, ne tessék türelmetlenkedni!)

Értelmezzük a látottakat!

A fenti, bolondul futó, szertelen képkockákon egy szemmel láthatóan államtitkári értelemben vett szerencsétlen hülyeember próbál meg megküzdeni azzal a kihívással, hogy kiejtsen egy nevet. Teszi ezt továbbá azért, mert meghívták őtet, ugyan nyitna már meg valami ilyen kis izét, egy ilyen hogyishívjákot, ahova a simicskai értelmben vett krém is ellátogat időnként, és a végin vagy adnak kaviárt a pezsgő mellé, vagy nem, mert vöröslazacot adnak mellé. És ez az ember, vagy hogy mondjam, szóval ez is éppen úgy is került oda, mint ama Pilátus ama bizonyos Crédóba, amennyiben tudomásul vesszük, hogy lesztminit volt az a buszkirándulás a Crédóba, és felár megfizetése esetén varázslatos éjszakai kirándulásra nyílhat alkalom a Crédó egyedülálló, ókori külvárosainak sikátoraiba, érdeklődés esetén éjfélkor koccintás a tavernében.

Ez az ember tehát feltehetőleg hülye. All inclusive ugyan, de hülye. Mármint abban az értelemben feltehetőleg all inclusive hülye, hogy ez a nemtommi, bár kultúráért felelne ebben az országban, mégis, ha elétesznek egy Gadamert, abból ő minden további nélkül nem mást, mint „gedemő”-t csinál. És ezen a ponton szükséges hangsúlyozni: nem „gedömör”-t (eng.), nem is „gadamé”-t (fr.), és még csak nem is „zsadamer”-t valami elképzelt portugál, katalán vagy provanszáli, bánom is én, rétoromán kiejtés szerint, hanem mindközönségesen túlteszi magát a problémán, és azt mondja ártatlan, de bugyuta mosolyával az ő buta arcán, hogy gedemő.

Félreértés elkerülése végett: nem az a baj, hogy nem tudja. Senki se tudhat mindent: ezért van az, hogy lehet kérdezni. És éppen pont az a baj, hogy ez a gedemőfattyú, hogy ez nem kérdez. Mert hogy ő úgy tudja, hogy ő jól tudja. Hogyapicsábane, hisz neki az lett mondva, hogy jól tudja. Mi több, tőle elvárva az volt, hogy ő úgy tudja, hogy ő nem tévedhet. A nemzet kétharmada nem tévedhet. Adjátok be, csinálunk belőle egyéni képviselőit, és gedemő lesz, rohaggyon meg. És visszamenőleg, továbbá hetedíziglen.

Emberünk tehát meghívásban részesült bizonyos képzőművészek faszkodásaira (v. ö. kultúra), és eleget tett nevezett meghívásnak, kifejezve a regnáló diktatúra támogató, biztató barátságát a hülye festészetek meg ilyen egyéb szobrászati idétlenkedések kapcsán. Az, hogy nevezett regnáló diktatúra miért nem a buzikhoz ment el ugyanilyen gedemői értelemben vett támogatói jó szándékkal, nyilván felmerül egyes, romkocsmai értelemben vett mocskos hazaáruló balliberális körökben, de majd tesznek ellene. Hiszen, mint tudjuk, a többség elnyomja a kisebbséget minden olyan értelemben, ahol mi vagyunk a többség. Igaz, jelen esetben mi, alulművelt, hajdúpéteri értelemben vett hülyék vagyunk a többség, de akkor is. Úgyhogy meg is szavazzuk, de mélyen, hogy elítéljük, szintén mélyen, amiért megszavaztak minket ügyeletes hülyének, megint, ezek az európaiak. Akik nyilván azon túl, hogy komcsik, nyilván homoerotikus értelemben is szopják le egymást.

Namost: ha következő alkalommal fent nevezett, államtitkári szintig agyatlanított baromember, tévedésből, vagy egyéb atomtámadással felérő szerencsétlenség következtében valamiért mégis betévedne egy buzifesztiválra is, üzenem, miszerint „fredimerkjüri”, „mórisz bézsar” és „kárávádzsó”.

Ja, és tormaiszeszil. Instállom alássan a nagyságos kezeit a kegyelmes úrnak.

Jónapot kívánok, kedves drága olvasóink, üdvözletem küldöm innen, a puhlászlói mélyklotyóból, mitakarokmondani, rögvalóságból, rémes, nemdebár? A gonzóújságírás legszentebb hagyományainak megfelelően egyébként ezennel egyébként élő egyenesben bele is fogok szarni ebbe a bidébe, sőt, a kiegyensúlyozottság jegyében még le se húzom. Ugye, milyen vicces?

Mert most az ne tévesszen meg senkit se, hogy ez az én szarom: azon semmi szellemes se volna, hisz ki vagyok én, szerény, névtelen, arctalan, sőt, tehetségtelen sajtómunkása ennek a független bulvármédiának, ugyan. Tessék tudomásul venni: ez a termés itten ebben a fajanszban voltaképpen akár maga a házigazda, vagy annak a becses nejének, elhalt anyjának (ki tudja, ezek milyen gyakran húzzák le!) echte, saját különbejáratú kulája is lehetne. Én mindenesetre meg nem szagoltam szarás közben, önök meg egyelőre törődjenek bele, hogy itt tart jelenleg a magyar szólásszabadság: a szar már megvan. A puliccerek tehát már a klozettben vannak: a forgatáshoz nem is kell más, csak egy céges okostelefon, rosszabb esetben, illetve tettenérés esetén csipesz és petricsésze. Tudniillik a tenyésztéshez: már amennyiben tudomásunk kíván lenni róla, mit reggelizett azon verőfényes szárszói reggelen Farkasházy Mimi.

Nevezett főszerkesztőasszony emésztési sajátságai egyébként abban az érdekes kontextusban kerültek az indexponthu és (némi áttéttel) a hávégéponthu nemes karmai közé, miszerint egy időben addig szívatta az egyik korábbi félfasiszta rezsim a vele szemben kritikus rádióst, hogy az viccből azt írta rá egy újságra, hogy főszerkeszti Farkasházy Tivadarné. És ez azóta így maradt, tehát nevezett Mimi innentől közszereplővé avanzsált, tehát a kulája megismerése minimum közérdek minden rendes magyar újságolvasó számára. Főleg, hogy az időközben szenilitásig megereszkedett agykapacitású egykori rádiós a kereskedelmi média egy alig is közkedvelt szegmensében tréfás történetei elmesélése révén köztájékoztatás homlokterében tartja a problémát. Mármint a feleségét, aki neki a probléma.

Ha ehhez hozzáveszük, hogy a nemrég nyolcvannégy éves világhírű filozófusnőnek kilógott a hája a gardenpartin, valamint a puhlászló és a vadaiéva (utóbbi úgy is, mint a vágy titokzatos tárgya, bár tisztes javadalmazás esetén azért, gondolom, előbbi úriember sincs kizárva!), máris benne vagyunk a legmélyebb balliberális fertőben. Ehhez képest ezer kerényi-féle buzizás szellemi felüdülést kellene, hogy jelentsen – sokkal inkább, mint a Selmeczi György rossz szóviccei. (Igen György: ha nem hiszik, kérdezzék a hávégé házi vérmókusát, nem én találtam ki.)

A történethez hozzátartozik, hogy bizonyos zsurnalisztáknak kinéző faszkalapok, miszerint némettamások és panyiszabolcsok mindezek után ebédmegvonásban és a kertből kitiltásban részesültek nevezett szénnéhülyült sajtómunkás, úgy is, mint házigazda önkeze által. Ez utóbbi persze pitiáner pitlákság, mindenesetre megjegyezném, hogy bár a közeljövőben nem tervezek balliberális nyugdíjastalálkozót szervezni a szőlőmben, de ha mégis, részemről úgy vágom ki az arról érintőlegesen, ám a klozettemről kötésig mély riportot készítő szabadsajtósokat, hogy taknyukon csúsznak a sarokig. Az meg messze van, és addig is csak murvás földút vezet.

De most nem ez a lényeg: én lehetek egy türhő paraszt, nekem erről igazolásom is van – de mit kezdjünk a többi bunkóval? Szedjük akkor ezt össze!

Egyrészt: az, hogy mi folyik egy felettébb unszimpatikus, mindazonáltal többé-kevésbé függetlennek tekinthető (aki nem hiszi: a modern képmesék megvan még?) és, megengedem, vénhülye hisztis picsa kertjében, vagy hogy ott szemmel láthatóan és annál felháborítóbban elidőz nemcsak a jusztlászló, de a szelíd őz, érdekes, a közönség érdeklődésére számot tartó esemény is képes volna lenni. Az viszont, hogy milyen budija van a vendéglátónak, nos, az magánügy. Vagy ha nem is az, úriember nem kérkedik vele, ha tudomására jut. Olyan ez, mint Karinthynál: úriember nem foglalkozik más úriemberek klozettjával akkor sem, ha azok nem elég úriemberek ahhoz, hogy megtiltsák.

Másrészt: az, hogy a farkasházi-kertben megjelent celebritások hogyan tendálnak egy tetszőleges hotmagazinos gálaműsor igényességéhez, szintén értékelendő szempont. Megkérjük tehát a hotmagazint, küldje ki Ivettkét, hogy ott mélyinterjút készítsen vévé jencivel, emeszpé margitkával, déká évikével, vagy akár a cseresznyefával magával, leszarjuk, úgyse olvassuk el. (Viszont innentől meglehet, már az indexponthut se; de az meg legyen a mi bajunk.)

Harmadszor: én tudomásul vettem, hogy a szocialisták tehetnek mindenről, a jelenlegi trafikkormány is az ő saruk, valamint elmúltnyolcév, nokiásdoboz, kilőttszemek. Mégis, azért megjegyezném: tökéletes politikai szekértábor nem létezik. Minden szekértábor tele van ugyanis köcsögbunkókkal – éppen ez ugyanis a szekértábor jellege: összezárom magam egy rakás idiótával, hogy kizárjam azokat az idiótákat, akik nem csak hogy idióták, de gyanúsan jönnek is felém azokkal a shotgunokkal. Tudom, hogy szellemileg nem túl felemelő tudomásul venni, de ez van: a háborút nem a költők nyerik meg. És mivelünk, okos emberekkel jelenleg háborúznak ezek a trafikaddikt idióták. És nem mi kezdtük, sőt, mi szívesen be is fejeznénk, de az majd csak a következő lépés lesz. Hitlerrel sem vezetett eredményre a tárgyalásos megoldás, ugyanis.

Tegyük tisztába: nem az a baj, hogy ez a kerényi is, hogy ez minek van, hanem hogy ez van kitéve a vitrinbe, mint vanás, a többi meg oldja meg a hátsó kertben a valódi értékteremtést. Mármint, ha nincs jobb dolga, mert pénzt, azt nem kap rá. Pénzt tudniillik a kerényi kap. (És ez még csak a művészetpolitikájuk, a többit még meg se penderítettem.) És meglehet, ami ennél a szegény, öreg hülyénél volt Szárszón, az messze nem tökéletes, mint ahogy persze, megértem én, hogy a tökéletesen szkúlgörl Serena Gomezzel vagy a tökéletesen szőkeciklon Cameron Diazzal akar dugni a teljes hávégé felváltva, a perverzebbje egyidejűleg, de azért hadd éljek a gyanúperrel, hogy az esetek túlnyomó többségében azért mégis megoldja otthon mindenki a maga kis "csúnyácska”, „öregecske" asszonyával. Mert az még mindig csak jobb egy kicsit, mintha tőből levágnák a farkát.

Nem beszélve arról, hogy oda is adhatnák a kerényinek, hogy csináljon abból is valami szépet. Na, az már igazán sokkoló lenne.

Avagy mit érezhet az a kommunizmus legmélyebb szarkupacait is megjárt, mindazonáltal minden rendszerrel kompatibilis, gusztustalan kis pondró, aki egy ilyen, hogy is mondjam, durvábban, szóval egy ilyen pokolbéla, ha egy reggel alkotmánybírónak változva találja magát az ágyában?

A kérdés abból a szempontból nem tűr halasztást, hogy mivel éppen nemrég, szinte hogy pont a minap volt szerencsém (aktuális bérbloggerkedésem ideiglenesen megszakítva, hogyne, de erről majd később) az interneten szembesülni azzal a nem mindennnapi ténnyel, hogy ez a velejéig lealkotmánybírásodott pokolbéla még mindig megvan. Méghozzá mint ahogy a szú a fában, féreg a nyúlban, vagy vérképben a májcirózis van meg, tévedhetetlenül és kiirthatatlanul, a maga bosszantó magavalóságában. De nem csak, hogy megvan, hanemhogy még beszélni is szok, mármint a maga sajátos, sokakat állathangokra emlékeztető módján szok. És teszi ezt azért, mert mérges, mert hogy megébredett nemrég, és mindeközben rökkenten tapasztalta, hogy ő most már hogy nem csak alkotmánybíró, de őt ebbéli minőségében némely bérbaloldalra tendált bloggerbogár csesztetni is nem átallni mer!

És bár ugyan ez neki nem fáj, hisz piha oda, szúnyogok, csak szőnyeget nekik, de azért mégis, hogy ezt így hogy? És hogy miért engedi a hatóság, tulajdonképpen, őtet inzertálni. (Vagy mit akarok mondani, inzultálni: az inzertálás már megvolt korábban, sajnos.) Meg hogy akárki baromarcú, akár ő maga is, ha beüti a keresőbe, hogy Béla, meg alkotmánybíró, elszabadul a pokol. És őrjöngenek. Hisz vannak bérbloggerek is.

Namármost. Bár én egyelőre még nem tudom, melyik komcsipártba, náciképzőbe, egyéb fasiszta szerveződésbe kell belépjek, hogy bért is kapjak a véleményemért, fennáll a veszélye, hogy rám (is) gondolt emberünk. Szerencsére azért vagyok annyira jelentéktelen, eltaposni is kár bogár, hogy ez csak elvi lehetőség marad, jegyezzük meg: szerencsétlen hülye pokolbélánk ugyan nem tőlem fél, mégis, szerepéből kiesve (vagy épp kőkeményen, hogynemondjam, gránitszilárdan benne megrohadva) egy új, érdekes bogárfajról, a bérbloggerekről értekezik az ellenség sajtójában. Akik, ugye, bérért és fizetésért őrjöngenek, őmiatta.

Tegyük tehát ezt rendbe.

Először is: a fentieket, mármint hogy sajtó, meg hogy ellenség, természetesen úgy értjük, hogy illető sajtó nevezett pokolbéla előző életében volt ellenség. Hisz mint tudjuk, darab ideje a pokolbélák, handótündék, egyéb boldog trafiktulajdonosok nem tartoznak a fidesz kötelékei alá! Ők tudniillik egynémely különféle szerencsés kimenetelő balesetek, úgymint pályázat, kinevezés, egyéb lófasszá ütési szertartást követő első megindult pillanatban mintegy levedlették imágójukat, s azóta mint némi lepkék, pillangók és egyéb fennen imbolygó bizbaszok önfeledten csapdosnak a nekik kiutalt hat, hét, kilenc, tizenhuszonnegyven év mélytorkozással súlyosbított, ezzel együtt azonban jól fizető magánboldogságának trágyaszagú mocsarában.

Torkig nyelik a szart,  szóval. És ráadásul mindeközben ahelyett, hogy jól függetlenek lennének, amint azt elő is írja számukra a saját ízük szerint (lásd: ízeltlábúak rendje) megalkotott képes fogalkoztatókönyvük (a.k.a: Alkotmány), és az az alapján megalkotott sarkalatos törvényeik is (lásd még: repedtsarkú), inkább ők a saját, jól felfogott érdekükben építenek vagy aláaknáznak serényen. Attól függően, hogy épp ki adja a tápot. A gazdi-e, vagy az ellengazdi. Ezt gondolja ez az ember, hogy ez helyes így.

Mintha a gyerekem akváriumában csak akkor úszkálnának a halak szép színesen, ha az én gyerekem eteti őket. Ellenkező esetben basznának a dolgukra, és leülnének durcásan a köcsög aljára, kurvaszürkén, tarokkozni. Kiváló féket és ellensúlyt képezve ezáltal, gondolom, a díszállatok színes világában, továbbá rohadjon meg minden guppi.

Bélánk ezen okosságokra talán még akkor jött rá, amikor alkotmányjogot kutatott. Igaz, akkor ezért elvileg fogház járt volna – de megúszta, hogyne: párttagokat ritkán basztattak akkoriban, és emberünk 1976 és 1988 között bizony boldogan koptatta a pártszékház padsorait a taggyűléseken! Ma már persze úgy emlékszik, hogy a nyolcvanas években is kutatta ezt a területet, pedig akkor rajta kívül csak három-négy öregebb professzor és néhány fiatalabb foglalkozott az ország egyetemein államjoggal. Leszámítva persze a teljes kommunista (népköztársasági, hagyjuk) pártvezetést, Elnöki és Minisztertanácsot, amely utóbbinak ő maga 1989-ben, a rendszerváltozás dicső, forradalmi forgatagában még tanácsadója is lett. (Most mit mondjak, no pasarán, last man standing, ha partizán vagy, vigyél el innen.) Onnan nyilván már egyenes út vezetett a komcsifaló torgyándoktorig, akinek ily módon tanácsadója is lett.

Szedjük tehát össze: Bélánk a kommunista párt, az Államigazgatási Főiskola, az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézet (az valami derék antikommunista kiképzőtábor lehetett, hisz a bajszos is ott nevelkedett!) és még ki tudja, milyen sötét brigantik működtette diktatúra strukturális emlein felnevelkedve, sőt, azokat csontosra szopva, ám onnan torgyángazda személyes tanácsadójává átváltozva (lásd: Kafka: Die Verwandlung), még később a torgyángyilkos orbángazda kedvenc alkotmánybírájává avanzsálva megpihen kicsinyég, hogy önnön magas egeibe, vagy ki tudja, még milyen mélységekbe vesző pöcegödréről letekintsen ránk, nyomorult kis bérbogarakra. Még egyszer: az az ember nevezi bérbloggernek az őt és a neki (per pillanat) kedves rendszerét kritizálókat, aki legalább háromszor keresett új gazdát magának rövidke pár év leforgása alatt: bolha, tetű vagy galandféreg ebbe ennyi idő alatt legalábbis kicsikét elpilledne.

De nem, ő nem: hisz fáradhatatlan, mondhatni. Most épp azt gondolja helyesnek, ha minden diktátor kinevezi maga alá a klozettet is, amibe beleszarik, hogy ha netán megbukni méltóztat, utódjának konkrét ideig szarni se lehessen nyugodtan. Mert mégis milyen, hogy ahol milliók szavaznak, végül tizenegy ember dönthet? Rendőrség, ügyészség, meg a bíró is, minek van?! Demokrácia, ne szívassuk egymást! Fel kell koncolni az összes játékvezetőt is a picsába, éljen a Videoton!

Mert jó, persze, éljen, hogyne, de kérdem én, nagy szeretettel: a kenyéradó gazdié már lassan a nyolcharmad is, mindenki meg is van rendesen félemlítve, a fű is már csak éjszaka mer nőni, ha egyáltalán, és az összes birka is élére állítva szarik, de mégis: Bélám, nem-e lehet-e, hogy ezt most már egy kicsit túltoltátok? És ha igen, nem férsz, hogy visszatoljuk?

Nézem ezt a derék embert, ezt a miniszterelnököt, amint áll, vagy ül, vagy valami más tekintélyes, fontos dolgot művel az árvízvédelem érdekében, és megtelik pacsirtaszóval az én szívem.

Mert persze, tudom én, más is végez jelentős testmozgásokat ilyenkor; de az más. Árvízhelyzetben egyes, szabó tímeai szintig lealjasult némberek például homokzsákokat töltenek – persze nem teljesen kizárt, hogy jelentős részben bajnaista szavazatmaximálási okokból, nem, mint a többiek, akik csak úgy, hülyén, önös érdekből, a puszta földig, vagy miig leállatiasodva, önnön meg mások testi és vagyoni épsége megvédése érdekében teszik ugyanezt. Mert hisz ezek a kis állatkák is fontosak, hisz megteszik a magukét: a politikus zsáktöltés közben példát mutat, mellékesen öles léptekkel halad a következő ciklusban megszerezhető költségtérítés maximalizálása felé, a többi droid meg megmenti az országot, hogy a politikusnak már ne kelljen. Úgy se ért hozzá, mármint a politikus, de legalább ne sokat lábatlankodjon. Egy ilyen béna politikuskubikusra ráadásul jut vagy három operatőr, az meg rettentő módon tudja zavarni a munkát, amikor a talicska kereke feltekeri a reflektor kábelét.

De ez semmi. Mert az milyen, amikor a vezér jön, és mivel miatta nem lehet kettéválasztani a nagyvizet a tizenegyesen, hát hajóval tör a helyszínre. Ami külön tréfás, mert én mondjuk két éves korom óta tudom, hogy ha televeszem a kádat vízzel, fingani se tanácsos nagyon, de ő minimum ötventonnás őrnaszáddal tervezi megközelíteni azt a kikötőt, ami egyébként három méterrel a víz alatt van. Ha már kikötni nem lehet, legalább szopjanak a gáton a kis mukik, gondolom.

A fenti történet persze valószínűleg nem igaz, de kit érdekel: el tudjuk hinni. Mert hát jó, ismerjük, hát ehhez se ért, mint ahogy igazából semmihez se. Azért is beszél mindig a munkáról, meg a munka fontosságáról, mert lényegében élete során egy kurva percet sem dolgozott. Úgy van tehát vele, mint a nagytekintetű ház-, bajusz- és korelnök barátja, aki hosszas, kimért, de szenvedélyes munkával eljutott az őrületnek arra a fokára, hogy ki meri jelenteni, hogy „a nemzet jövője azon múlik, hogy lesznek-e emberei, akik magas szinten művelik a szakmájukat, a maguk területén, hivatásában megbízhatóak, hozzáértőek, gondosak és készségesek tudnak lenni”, hiszen „nem lehet, nem is kell és nem szabad, és legfőképpen nem is érdemes munka nélkül megúszni az életet”. Felteszem, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága Társadalomtudományi Intézete ifjúságkutató csoportjának munkatársaként szerezte ezeket az életre szóló tapasztalatokat, mert hogy azóta, leszámítva a Magyarországi Ifjúsági Szervezetek Országos Tanácsának alelnöki teendőit (a másik alelnök Gyurcsány Ferenc volt) életében munkát nem végzett. Már ha ez annak tekinthető.

Szóval mennek ezek az emberek ki a gátra, megmerítkezni az ingyen jött népszerűségben (mikor máskor vehet fel egy miniszterelnök kockásingre barna kordbársony zakót, mint minden rendes alkoholista vidéken!), és kesereg, hogy össze-vissza folyik a víz is, és meglehet, sok helyen leendő nemzeti dohányboltokat veszélyeztet kirívóan közösségellenes magatartásával. És nincs, aki elébe álljon, egy ki ha én nem, egy keresztényi értelemben vett faszagyerek, hogy megálljt parancsoljon a külföldről idevezényelt árvízközeli erők család-, keresztény- és közgépellenes propagandájának! Hisz én is amondó vagyok, hogy mindent, még az embereket is le kellene szabályozni, mert mennek azok is össze-vissza, árvízre, hóviharra, kormányülésre fittyet hányva, meg összegyűlnek random módon helyeken, eszük nélkül. Én például most voltam fent Pesten, nem igaz, mennyi egy ember van ott, nállunk vidéken ilyesmi még bucsukor is, ha évente egyszer, hogyha van. Igenis, szét kéne szedni az embereket külön helyekre, Ócsára, Felcsútra, bánom is én, hogy ne futkorásszanak összevissza, akadályozva a közlekedést, köznyugalmat, közbeszerzést, meg a mindent.

Sokak szerint van tehát nekünk egy vezetők, aki összetereli a nyájat, végre, nagysokára, mármint miután nagysokára az előző komcsi, a kádárizmus meghalt, és most már minden jó lesz, feltéve, ha továbbra sem lesz hitelválság, és viszik a matolcsizmust a tíz százalékos kamatra, Ugandába, vagy egyéb vidám helyekre. A magam részéről persze szerintem meg csak annyi a baj, hogy a főnök masszívan iszik, és nem látja be, hogy részegen nem lehet vezetni az ipari áramon kívül lófaszt se. És én nem tudom, de ezeket a magukat perpétummobile, ufóösszeesküvés, meg egyéb módon vátesznek gondolt, elméjükben mindazonáltal megbomlott alkoholistákat nálunk otthol, a kocsmában is kinézik. Jó, lehet, hogy néhanap fizetnek nekik egy kisfröccsöt, de azt is csak fanyalogva.

De, persze, majd érkezik a segítség, jövő tavasszal. A Gordon is milyen fessen tőtőgette azokat a zsákokat a Személyi Tímeájával. És persze még mindig jobb, mintha rubintrékai értelemben gondolná el a napi rendszeres fitneszedzéseit, de azért kicsit érzékenyen érinti az átlagliberálist, hogy az oszkópéteri józanész helyett az árvízvédelem fotogénebb oldala kapott ezúttal lehetőséget. Bár tekintve, hogy tudjuk, hogy nevezett pénzügyi szakember immáron a rivális csapatot erősíti a szakértelmével, nem is csodálkozunk a dolgokon. Hisz lám, ez a zoszkó is zokszó nélkül (bocs) vállalta a megmérettetést a „sötét oldalon”.

Biztos úgy érzi, jobban áll neki a zöld mez. Én ezek után már várom Messi átigazolását a Reálba. Vagy a CBA-ba. Hisz Angelina Jolie is levágatta a melleit. Kurvul el a világ.

Magyarország, illetve akkor még leánykori nevén a Magyar Köztársaság 2003. április 12-én népszavazással erősítette meg csatlakozását az Európai Unióhoz. Nos: én nem szavaztam meg.

És ebben nem csak az zavart meg kicsinyég, hogy akkoriban én éppen egy igen durva közúti gázolás fáradalmait pihentem ki a helyi baleseti osztály tapintatból traumatológiának nevezett elfekvőjén. Hiszen ha nagyon akartam volna, mármint ha nagyon akartam volna, és fejsérülésem, valamint a folyamatos operációk következtében beálló permanens eszméletvesztéseim ebben nem akadályoztak volna meg, akár még mozgó urnát is módomban állt volna kérni. Volt azonban egy enyhe, úgynevezett anterográd amnéziám is, ami következtében napokon keresztül lövésem sem volt arról, hol a picsában vagyok. (És még csak nem is rám osztották Lucy Whitmore szerepét az 50 első randiban. Szereposztó dívány, tudjuk, hogy megy ez.)

Utóbb persze sajnos kiderült, hol vagyok, de addigra, fájdalom, a népszavazás lezajlott nélkülem is. És bár már sohasem tudjuk meg, mi lett volna a végeredmény, ha én is szavazhatok (például mert az a barom jobban figyel annál a zebránál, ahol kis híján lemészárolni méltóztatott másodmagammal), fájó kötelességem jelenteni, hogy amennyiben akkoriban épp nem egykori állkapocscsontom kisebb-nagyobb darabkáit köpködtem volna ki a vesetálba, bizony, nemmel szavaztam volna. Két okból.

Egyik okból: addigra már eléggé nyilvánvalóvá vált, hogy az Európai Unió nem valamiféle „egyesült államok”, csak amolyan érdekes kísérlet a sifferi értelemben vett bázisdemokrácia kontinentális spektrumon történő megvalósítására. Ennek oka többrétű, de talán csak az a rengeteg néger rabszolga hiányzott hozzá, aki miatt részben legyilkolhatta volna a polgárosodó Észak a büdösbunkó délieket, hogy ezáltal forrjon szövetségbe az a sok szabad köztárasaság. (Ez így nagyon romantikusan hangzik, de fájdalom, ebben a csetepatéban mi legfeljebb Kelet-Közép Texast alakíthattuk volna. De maximum Kentuckyt, és azt is csak a pálinka miatt.) Az egységes Európa így nem születhetett meg vérben és mocsokban: az a forradalom legalábbis nem került mindenütt megtartásra, amely eredményeképpen ma már nem ér a sötétebb bőrű embertársainkat állati sorba zülleszteni. Ezzel szemben már a szeptembertizenegyre adott töketlenkedés is megmutatta, hogy az Európa nem felelősen és bölcsen gondolkodó nemzetek uniója, csak időnként változó számú sikítozó hülyegyerek egy homokozóban, ahol valahogy mindig a németekhez kerül a dömper.

Ez azonban még hagyján lett volna: egy mégoly rosszul (lassan, hatékonytalanul) működő, de demokratikusan megválasztott és a demokráciában erősen bízó közösségben is jobb benne lenni, mint egyedül partizánost játszani a hátsó gangon. Ez is úgy van tudniillik, mint az óvodában: egy ilyen ápolatlan büdösbunkó, mint amilyen mi vagyunk, ne akarjon sehova se tartozni. Előbb mosakodjon meg legalább. Nos, ez a jelenlegi magyarország azonban gyönyörűen mutatja, mi az, amit a néhai Magyar Köztársaság elmulasztott megtenni a csatlakozási tárgyalások során: ugyan szépen felöltöztünk, megmostuk a fogunkat és meg is fésülködtünk (úgy nagyjából), csak közben a tökünk pudvás, és lerohad a lábunkról a zokni a körömgomba miatt. Másképp: sötét kis bunkók vagyunk, ez a helyzet.

Mindent elmond a fenti kórkép igazságtartalmáról, hogy azóta, leegyszerűsítve, mindössze két országos népszavazás volt hazánkban, és legutóbb olyan kardinális kérdésekben kellett döntenünk, hogy fizessünk-e háromszáz forintot a háziorvosnak. Hozzátéve és nem elfelejtve, hogy jelenleg a villanyszámla csökkentése érdekében folyik az aláírásgyűjtés, én már izgatottan várom a helyi járatú buszokra váltandó jegyek árának 250 forintban történő maximalizálása ügyében kiírt ügydöntő népszavazást is.

Namármost: akinek a haza, az ország, a nemzet jólléte kapcsán kapásból az jut eszébe, hogy mennyivel több töpörtyűre fog telleni, ha megszívja az Eon meg a többi bankár a rezsicsökkentést, meg akit nem zavar, ha emiatt ő vagy a mások gyereke tandíjat fizetni, a működő tőke kiáramlani, a kisvállalkozó meg tönkremenni köteles, vagy akinek nem gond, hogy neki már nem jár alanyi jogon nyugdíj, tisztességes bírói eljárás, köziratokba való betekintés, akit most már lassan a legutolsó gyógyszerész is lakásában vegzálhat, hadd ne soroljam, szóval aki csak annyit érzékel maga körül, hogy igaz, hogy drágább lett a kőbányai, de legalább több jut, nos, annak nincs helye a mégolyan rosszul működő Unióban sem. Annak marad a homokozó melletti kispad és a kerítés széle közötti senkiföldje, meg a bodobácsok, kabócák, egyéb még nála is szerencsétlenebbek gyötrése – mit akarok mondani, „felzárkóztatása”.

Ez van. Tessék tudomásul venni: ebben az országban kétmillió embernek, ami most van, épp ez volt a vágya. Igen az, hogy a „fékek és ellensúlyok” megszűnjenek, hogy a törvényalkotásnak ne legyen semmilyen gátja és aggálya, hogy ne legyenek tiszta és demokratikus választások, és hogy minden cigány (szegény, buzi, libsi stb.) rohadjon meg. Másik kétmillónak nincsenek ezen a domainen vezérelt vágyaik (megelégszik a töpörtyű aktuális világpiaci árának kedvező alakulásával), de a maradék négymillió sem teljesen normális, tekintve, hogy vagy hajlandó más pártra is szavazni a felhozatalból, vagy dacoskodik, hogy dafke nem hajlandó. Egyik se tűnik nyerő taktikának; és bár erről még a legkevésbé ők tehetnek, nem lévén ugyanis komolyan vehető jelentkező, ez nem menti őket az alól, hogy még annyi eszük sincsen, hogy legalább ugyanazt a hülyeséget válasszák a kettő közül.

Ezt viszont sem a Jóisten, sem annak földi helytartója, az EU nem oldhatja meg helyettünk. Semmilyen özönvíz, kénköves eső vagy túlzottdeficit-eljárás indokolatlanul, de pedagógiai célzatból örökkétig történő fenntartásával sem. Tehát innentől az van, hogy nagyjából huszonöt évig lehet reménykedni, hátha elviszi végre a májcirrózis szeretett vezetőnket, és akkor majd hátha jön egy másik Gorbacsov, és lehet megint sátrat verni Lakitelken: a forradalmat ugyanis már el tetszettünk cseszni, kezitcsókolom. És ezen keseregni is kár: volt 15-20 kevésbé rohadt évünk, azzal kell beérni. Ez elég siralmas, de képzeljétek el: van, aki siketvakon születik, mégse köti föl magát az első adandó alkalommal, amint kitapogat egy szeget.

Apám az ötvenes évek elején született. Harmadik gyerek volt, és az első fiú. Csak ennek köszönhette, hogy egyáltalán megszülethetett.

Gyerekkoráról nem sokat tudok: ő nem beszélt ezekről a dolgairól (igazából semmiről sem beszélt), én meg nem szeretem, ha nekem mások a dolgaikról beszélnek. Jól kiegészítettük tehát egymást. Ez viszont azzal járt, hogy minden, amit róla tudok, azt anyámtól tudom. Anyám viszont beteges hazudozó, így hát minden, amit apámról tudok, mesebeszéd.

***

Apám apja nyomdász volt, akit a rendszerváltozáskor annak rendje és módja szerint államosítottak a munkahelyével együtt. Nincsen tudomásom róla, hogy ellenállt volna a vegzatúrának: amennyire apámat és a nővéreit ismertem, felteszem, méltóságon alulinak tartotta volna, ha ellenáll. Lányait egyetemre, fiát gimnáziumba íratta; egyik lánya közgazdász, másik jogász, mi több, bíró lett utóbb. Ha minden igaz, a kádári konszolidáció alatt kisebb trafikot is szerzett nagyanyámnak, ami valamennyire biztosította a megélhetést halála után is.

***

Korán meghalt ugyanis: még nem volt ötven, de elvitte a rák. A család darabig próbált fennmaradni, de a hatvanas évek még nem kedveztek a nagycsaládi ambícióknak. Apám tehát feladta gimnáziumi, érettségiző terveit, és elment a környékbeli szakiskolába, hogy ott mielőbb szobafestő–mázoló–tapétázó lehessen. Nővérei így elvégezhették az egyetemet, és ő sem járt rosszul, hisz később, már kétgyerekes családapaként eleget keresett ahhoz, hogy letegye a Dolgozók Esti Iskolájában az érettségit. Színjeles eredménnyel, hisz az esze megvolt hozzá.

***

Anyámmal nem nagyon jött ki; viszonylag hamar elváltak. Ami emlékem van róla, már a foszlányos gyerekkoriakon, a közös sakkozásokon, egyéb marháskodáson kívül, az főleg kamaszkori. Az biztos, hogy gyakran kiabált, de sohase verekedett. Nem emlékszem, hogy bármikor kezelt emelt volna akár rám, akár anyámra. Pedig bivaly ereje volt: egyszer a Vidámparkban a részeg kezelő felborította a ladikot, amiben vagy harmincan ültünk, gyerekek, felnőttek vegyesen. Apám tartotta, amíg kimásztunk alóla. De persze lehet, hogy ezt is csak álmodtam: sok olyan emlékem van, amiről szeretném, ha csak álmodtam volna őket.

***

Mikor nagyobb gyerek lettem, nála dolgoztam nyaranta. Együtt mentünk a nyekergő, koszlott fehér Dáciával a címekre, felpakolva létrákkal, festékkel, nagy tekercs tapétákkal. A fal vakargatását a spaknival nem szerettem, tapétát ragasztózni igen, glettelni viszont tőle tanultam. Naphosszat vakartam a falat a gigantikus belterű belvárosi polgárlakásokban, míg ő kenyte a csöveket, meg glettelte, javította, amit hátrahagytam. Tőle tanultam meg kétágú létrával sétálni is: ő ezt szegélycsíkfestés közben is képes volt végrehajtani. Vékony ecsettel a kezében semmi perc alatt körbeszaladta nyikorgó, festékfoltos létráján a konyhát, a nappalit, és festette a nyílegyenes vonalat, a plafon alá pontosan tíz centivel, lendületes jobbra-balra mozdulatokkal, hibátlanul. Szerintem az egész hivatásában ezt élvezte a legjobban.

***

Később mégis otthagyta a szakmát, új feleségével a rendszerváltás után előbb kisboltot, aztán cukrászdát, később kocsmát, pizzériát próbáltak nyitni. Nem értett hozzá: mindbe belebukott, mindent elveszített. Egy időben dühében majdnem belelépett a torgyánpártba is, de nem vagyok benne biztos, hogy nem csak engem, már akkor is veszett liberálist akart ugratni. De az biztos: sose panaszkodott. Amikor meghalt az anyja, az én nagyanyám, azt is csak a temetés után mondta el. Kímélni akart, ki tudja, vagy csak a dolgokról nem beszélés akadályozta meg? Olyan mindegy.

***

Nem beszélt magáról, sohase. Ha bajban volt, nem jelentkezett, eltűnt, akár évekre is. Az utolsó időkben is, már alig tartottuk a kapcsolatot: engem elszólított a fiatalság, a vélt tehetség, az egyetem, a tudomány. Öt meg a nyomor. Kerestem, nem keresett. Segíteni rajtam, éhező diákon nem tudott, segítséget elfogadni tőlem, vagy akár bárkitől, nem akart. Majdnem egyedül, egy dülöngélő viskóban halt meg, Kiskunistenragja-Szőlőhegy külsőn, még 2000 előtt, negyvenkilenc évesen. Rákban, deréktől lefelé bénultan, iszonyú fájdalmak közepette.

***

Sohasem hazudott. Inkább nem beszélt, de hazudni, azt sohasem hazudott. Sohasem mondta például, hogy szeret. Pedig mit meg nem tettem volna érte, ha egyszer, egyetlen egyszer is, de kimondja. Nem mondta ki. Meghalt, mielőtt kimondhatta volna. Mielőtt megérte volna az ötvenediket. Mielőtt szembesülni kellett volna azzal, hogy a fia se vitte, nem vihette, és most már nem is viheti többre, mint ő. Ebben az országban, legalábbis.

Ő járt jobban.

Van a világon egy ilyen nem tudom, de mondjuk, hogy ember, akit teljesen mindegy, hogy minek hívnak, de a történeti hűség kedvéért írjuk le, hogy Sántha Péternének hívnak, nos ez a valakinek tűnő valami előterjesztett a jelek szerint valamit. Különösebb jelentősége nincsen, csak a szokásos napi idegbaj, de azért ne hagyjuk szó nélkül.

Ez a Péterné, vagy Sántháné, vagy én már nem tudom követni, milyenné, szóval ez a saját, kevésbé sarkos véleményem szerint is imbecillis, vak komondorok és egyéb gátló tényezők nélkül is ütődöttnek tűnő némber (nem tudom, kedves Ügyészség, én eddig csak kedves, tündibündi némbereket ismertem egész életemben, most miért tetszik azt gondolni, hogy sértegetem ezt a szerencsétlen asszonyt!) gondolta a minap, röggelre kelve, mikor feltalálta magában, hogy beterjeszt egy beterjesztést, vagy felterjeszt egy elterjesztést, mittudomén, egy ilyen egyéni képviselői alpolgármesteri alkotmánymódosítási aljavaslatot tol ki magából nagy szeretettel, bele a világba, minden szégyenérzet nélkül, mely szerint hogy mi lenne, ha ennek következtében maradéktalanul teljesíthető lenne, hogy ne legyen többé Szabó Ervin tér a nyóckerben. Hiszen Magyarország jobban teljesít. Szabóervintéri értelemben, legalábbis.

És ám erről titkosan lehallgatott pédéef is van, hogy majd le lehessen azt is tagadni, mint Szexárdon a trafikmutyit, hogy lett volna. Hogyne, lófaszt volt az közgyűlés, dumáltunk csak, végig csuriban volt az ujjam, balfaszok. De hát különben sincs értelme, mármint lehallgatni az akármit, ha egy rendes, legmagasabb szinten támogatott cáfolatot se lehessen róla megtenni, giroszász-fordultával. Miszerint nem volt, de ha volt is, akkor sem volt, hacsak nem a Bajnai tehet róla, mert akkor hogyne hogy volt, natűrlih.

De hogy szavam ne feledjem: nevezett Péterné, aki tehát mint említettem, a nyóckerben helyettes alkocsismátéi minőségében tölti be a hasznos idióták fontos, lélekölő státuszát megbízhatatlan forrásaim szerint (tetszik azért megfigyelni, mint siklok ki megint még ebben a médiahatóságos interregnumban is a tek. Ügyészség karmai közül!), fontos megkeresést kapott a minap. Felkereste őt tudniillik a Gróf Bánffy Miklós Baráti Kör, akik egyrészt feltehetően mind kiváló barátai az évtizedekkel ezelőtt annak rendje és módja szerint elhunyt, megrohadott és elporladott gróf Bánffy Miklósnak, azaz vagy nagyon büdösek, vagy nagyon öregek ők maguk is, másrészt annyira azért már nem forognak eleget azokban a glaszékesztyű-szagú arisztokrata sírokban körökben, hogy tudják, miszerint a grófot nem kell nagybetűvel írni. Bár nem tudom, ha baráti kör lesz egy ilyen főnemesből, utólag, akkor lehet, hogy helyesírásilag jóvá van hagyva, visszamenőleg. Őfőméltósága Vitéz Orbán Viktor Békemenet. A franc se tudja.

Mindenesetre ez a kedves, bár képességeiben sok ismerősöm szerint korlátozott Baráti Kör (tudom fokozni, drága Ügyész Úr!) jelezte ennek a Péternének a tulajdonképpeni nemrégeni időkben, hogy tudomása szerint erről a telekről indult a Reviczky utca, mely utcában […] találhatók Gróf Bánffy Miklós (sic!) palotái. Állandó lakhelyét […] emléktábla is őrzi. Gondolom, ha úri jókedvében végigszarta volna a teljes Baross utcát, átnevezik miatta az egész kerületet, de még a Kiskörutat is a Fővám térig. Miklósváros, hogyne.

Mert, felteszem, sem Szabó Ervin zsidósága, sem munkásmozgalmi múltja nem játszott szerepet, az meg, hogy ő teremtette meg széles néprétegek számára is elérhető könyvtári hálózatot ebben a szerencsétlen országban, le se van szarva. Tetszett volna nem zsidónak buzinak születni, mondaná erre a fideszbuzi udvaribolond. Hisz magyar emberbe magyar lófaszt. Vagy legalábbis kárpátaljait.

Nos: ami meg engem illet: ezennel szeretném jelezni, hogy ha meghalok, rólam semmilyen utcát ne tessék elnevezni. Akkor se, ha megérdemelném; így meg pláne ne. Nem éri meg a festék se. Mert én mondjuk már azt sem értem, minek emberekről utcát elnevezni: végigmegyek a Rákóczin, aztán ráfordulok a Blahára, milyen egy gusztustalan dolgok ezek már. Főleg így, egymás után, tiszta hüvelygomba az egész. De ha már muszáj elnevezni, miért nem lehet rendes, helyi, szabad időben galambot etető, de egyébként teljesen ártalmatlan, valamint tökismeretlen idős nénikről elnevezni utcákat? Özv. Mansfeld Ottokárné sugárút? Milyen lenne már? Hisz vétett az a szegény Terike akárkinek is?

Addig is nem baj viszont, ha tudjuk: itt nem messze, egy bizonyos Párizsban a mai napig van egy Stalingrad nevű metrómegálló. Mert valamiért fontosnak érzik, hogy ott történetesen nagyon kipicsázták a nácikat. (Igen, a magyar nácikat is.) Sztálin meg ki a faszt érdekel. Meg lehet nézni: ott van a Boulevard de la Villette-en, nem messze a Rue la Fayette-től. Szépen megférnek egymás mellett.

Ezek meg nevezzenek el a Báró (sic!) Ócsay Lakóparkban a Bánffygrófról egy trafikot, oszt jónapot. A többit meg tessék békibe hagyni.

Ennek a magyarországnak a jelenlegi közállapotai semmilyen, halványan is pislákoló reménysugarat sem irányítanak a demokratikus berendezkedésben azért hobbiszinten, valamint megszokásból még reménykedők szemei közé. Mutatok én most egyet.

Nem, természetesen nem arra gondolok, hogy „még mindig jobb, mint ha valami mást irányítanának a szemei közé” – mert hát persze a nagyon gyenge, azaz bájerzsolti magasságokig is süllyedő szóvicceknek nagy barátai vagyunk (mint minden rendes bunkómagyar), de azért mégis van egy határ. Egy „jó tollú” nemzeti-jobboldali kommunista, mit akarok mondani, kolumnista megteheti, hogy szándékosan nem érti a metaforát – de mi, értelmes, gondolkodó, azaz orbáni/bájerzsolti értelemben külföldi érdekeket kiszolgáló idegenszívűek ezzel a szinttel nem érhetjük be. Ez olyan, mintha azon röhögnénk, hogy az autista nem érti a poént, vagy hogy kezdődik a szúnyogholokauszt. Höhö. Hogyne.

Na most attól meg tényleg tekintsünk el, hogy miért is volna a külföldnek az az érdeke, hogy gondolkodjunk, és így ne vegyük meg a szar kóláját, hanem ehelyett inkább főzzük a saját gyümölcsünkből a szörpöt. (Vagy, amit sikerül: lényeg, hogy ártson.) A külföld az orbáni értelmemben vett őrületben tényleg ilyen hülye: megtanítja, hogy miért szar a kóla, majd megpróbálja eladni a szar kóláját. És én tisztában vagyok vele, hogy az ilyen mértékű idegbajt már régen nem kérünk számon a magát konzervatív nemzeti jobboldalnak tekintő pártunk és kormányunk egyetlen tagjától sem: tudjuk már, hogy a hitel nem adósság, a megvédés ellopás, továbbá hogy „a bizalom és a párton belüli együttműködés jegyében” szokták az elvtársak a beszélgetéseiket is rögzíteni újabban. Hiszen hogy a picsába ne a bizalom a jegyében rögzítenék egymás taknyát is a bőrkanapén: a Mérleg, pláne a Szűz jegyében komplikált is volna taknyot rögzíteni a rekamién. Vagy akárhol is: mi ezt nem vitatjuk, hanem de elhisszük, sőt, támogatjuk: hallgasson le minden rendes magyar minden rendes másikmagyart! Diktafont minden teszkópultba, tommarketbe, nem is beszélve a nemzeti dohányárudákról, a legfőbb bizalom jegyében – pláne, hogy súlyos, gyógyíthatatlan munkanélküliséget eredményezne a saját és közvetlen környezetünkben, ha nem ezt tennénk.

Azonban: ott tartottunk, hogy reménysugár. Nos, kissé profán lesz, mert rögtön a klotyón kezdjük, de onnan szép győzni: történt, hogy mondok asszonynak, mi van már, a nagyobbik gyerek órákig ül a fajanszon, mi a baja van, szorulása van őneki?! Megyek be ijedten, lyányombazmeg, szedd össze magad, ne csessz ki, nyomjad kifele önállóan, apád munkanélküli, nincs pénzünk a magánorvosra! (Mert hogy az állami egészségügybe darab ideje nem visszük, hiszen számos hibája ellenére azért mégis csak szeretjük azt a büdös kis kölyköt.) Feleségem viszont a maga szenvtelen (ha nem félnék tőle annyira, azt mondanám: bunkó) módján, szinte foghegyről közölte: más baja van a lánynak. Azaz hogy egyéb intellektuális igényei támadtak, mármint a szaráson kívül: olvas a szentem.

Ez viszont annak fényében, hogy bár hat éves, még nem jár iskolába, ergó nem tanította meg senki sem olvasni, különösen felháborító fejlemény. Mondom is rögtön az asszonynak, miszerint fasza: mégis mit gondolsz, a könyv, na az mennyibe kerül, az alexandriába meg főleg mennyibe kerül, a plázába’ meg mégfőleg mennyibe, hát szarom én azt a pénzt?! Feleségem azonban (ismét a helyzet magaslatán), gyorsan helyre tett: a te újságodat olvassa, amire már tavaly előfizettél. Ki van fizetve, mér’ ne olvassa.

Nos, nem is az: előfizettem, ez tény, hisz rendes, liberális lap az, és mi is egy rendes, becsületes liberális hazaáruló bitangok vagyunk, családilag, generációkra visszamenőleg ráadásul. Igaz, katolikus iskolába írattuk a kölyköt, de csak azért, hogy lássa a kontraxot. Meg hogy mert megnyerte a katolikus suli városi rajzversenyét, és máshol meg nem volt ilyen képzés, csak náluk. Ettől még persze még tisztában vagyunk vele, hogy nem egy új Csontvári a csaj, de a lényeg, hogy ha rajzolni akar, pláne ha szervezetten akar, akkor kikörösztölködik, oszt rajzol, ki nem szarja le. Záksón, ki fogja bírni. Rendes, szép szőke kis katolikus kölök lesz belőle, dacára annak a kurva liberális, cigányképű apjának, anyjának.

Mármint, ha megéri, hogy az legyen. Történt ugyanis, hogy ettől a gyerektől, a nagy sietségben, meg igyekezetben, hogy nehogy má’ az emberekkel fizettessük meg, sikerült elvenni a tartós beteg státuszát. Mert hogy így döntött a Nemzeti Ügyek, meg Álmos, Árpád, Valamint További Fejedelmek és Egyéb Keresztnevek És Idióta Hülyeszavak Kormánya. Mert hogy mivel szerintük az az asztma, ami miatt naponta két, olykor három gyógyszert is kell szednie a csajnak, és amelyek közül az egyik konkréten hiánycikk, így legutóbb öt patikából zavarták el az apját, míg a hatodikban voltak olyan kedvesek, hogy felhívták a hetediket, hogy ne menjek potyára, szóval ennek az okos, kedves, ámbátor súlyosan allergiás és krónikus légúti panaszokkal küzdő kisgyereknek innentől vagy kurva sokat kereső, azaz a gyermekek után járó adókedvezményt maximálisan kihasználni tudó, és még hozzá rendszerkompatibilis, azaz potenciális trafiknyertes apukája lesz, svejci bankszámlával és (főleg) német gyógyszerész kontaktokkal, vagy megfullad, mindközönségesen.

Szerencsére viszont nem azonnal fullad meg: azaz nem azon a drámai módon, hogy belekerülne a szíenbíszíbe, pláne az európainéppárt ingerküszöbébe, és emiatt betiltsa miatta az európa az orbánizmust. Hanem ellenben lassan, feltűnés nélkül, kimérten, udvariasan, feltűnés nélkül fog megfulladni, hogy észre ne vegye az európában a néppárt a fennforgást, de az unicef se rezzenjen belé. És hogy, főleg: ne zavarja a Nemzeti Összefogás Rendszerét se. Mert az rosszat tenne a lázárboldizsár, orbánráhel svejci bankszámláinak, egyéb versenygyőzedelmeinek, mármint ha ő hirtelen megfulladna, neveletlen, undorító módon, amint ahogy éhenhalnak a Szomáliában azok a kis négergyerekek a necsöráldzsiografikban, a harminchetes csatornán. Mert rossz helyre születtek. Rossz csatornába. A hetvenegyesen a tuti gimi megy, mért nem próbálkoztak azzal.

A gyerekem tehát rossz helyre született. Rossz apu alá. És mindegy, hogy ez a gyerek eléggé szereti a mostani aput is: ami engem illet, jelenleg többet érek holtan, mint elevenen. Van ugyanis ez a kurva magánnyugdíj-számla, meg az életbiztosítások, meg a bankszámla, hadd ne soroljam: lényeg, hogy évekre előre megvan a gyógyszernek az ára, ha holnap megbasz a kettőhúsz. Tehát meglehet, hogy el kellene gondolkodnom rajta, megjavítsam-e a kisszobában azt a konnektort, ami már évek óta gyanúsan sistereg: nem értek ugyan hozzá, de a cél érdekét tekintve pont ez a lényeg.

Ami viszont a jó hír: lázárboldizsárnak ilyen problémája nincsen. Az ő apja sem ért semmihez, ám ő pont erre van rászorulva. A semmihez nem értésre. Arra a buta tekintetre, amivel apu a pénzt keresi. Meg arra a rezsicsökkentésre, adócsökkentésre, lézerblokkolóra van rászorulva, amivel apa dolgozik, meg annak a pléjsztésön nyolc árának a csökkentésére van rászorulva, ami azzal a beépített modullal is elfut, ami akkor is véd, ha neadjisten azt mondaná az immáron baráti alkotmánybíróság, hogy szintet lépni nem csak akkor lehet, ha rendes jobboldali az ember Szekszárdon. Mert ha mégis, csak egy törvénybe, egy darab egyéni módosítóba kerül betiltani az egész Szekszárdot, úgy, ahogy van. Ki nem szarja le.

De, hogy a szóviccet befejezzem: kiderült tehát, hogy nem az én gyerekemnek van szorulása. Ő csak olvas. Ami azt jelenti, hogy okosabb lesz. Ez viszont meg azt jelenti, hogy ha felnő, meglehet, hogy lesz joga szavazni is; tehát rászorulnak ezek a lázárfélék a saját szarukra.

És nagyon, nagyon fájni fog nekik, amikor ki kell annak jönni.

(Upsz, most vettem észre, ez beszorult az internetbe. Tut mir Leid! Azért lájkoljátok, hadd örüljek. És hogy legyen hamarosan friss. És az még jó is lesz, nem mint ez.) (És bocs.) (Ja, rohaggyonmeg a fájerfox.)

***

Hát, íme, megleltétek hazátokat: ezzel a mostani trafikmentéssel (komolyan, már várom a selmecigabi-féle teszkókiflimentési kormánybiztosságot) már-már szinte kiérdemeltétek a Don Corleone-díj polgári fokozatát.

Ám is kiderült, hogy vannak itt még magasságok: hisz ki mondta, hogy ne lehetne törvénnyé nemesíteni, hogy rohaggyon meg az átlátszó. (A ponthu.) Hisz pont ő mért ne rohaggyon meg. A klubrádiót ugyan fel kellett adni, mert nagyon picsogott miatta a hilariklinton. Nem beszélve a további külföldiekről, akiket az egyszerűség kedvéért csak a hazai baloldal által feltüzelt, idegen érdekek képviseletében álló, továbbá multinacionális földönkívülieknek képzel el az a kollektív tudat, aki szerint kovácsákos (bármilyen értelemben) tehetséges, a patakiattila meg egy egyenes kiállású, őszinte rokkergyerek, csak már megkopaszodott kissé. Innen a következő lépés, hogy az a sok cigány, aki pár éve átesett különféle komondorokon, nyilván az is a saját jól felfogott, aljas, politikai érdekeiből lett agyonlőve, az állítólag radikális jobboldali fiatalok által, pár éve. És lesz még agyonverve, románállampolgárilag, belügyminiszteri jóváhagyással, bárki más.

Hisz miért eshetnek el vak komondoraink által azok a kurva liberálisok is. Mennyibe van.

Hát, drága barátaim, itt tartunk: ti nem csak a pálinkát nem bírjátok, de a nyilvánosságot sem. Nem csoda, mindkettő kemény drog: Amerikában is előbb tiltották be a sárgadinnyelikőrt, míg rá nem jöttek, hogy van durvább keménység is. Azóta tilos heroint nyomni a közterületen, és Richard Nixon is megszűnt elnöknek lenni. Merthogy visszaélt a hatalmával – ez egy ilyen egzotikus kifejezés, nem magyarázom, de nagyjából azt jelenti, hogy teljesen jogosulatlanul egyszerre csak egy rokkantparkolóba parkolhatunk. (Már amennyiben nem vagyunk miniszterelnökök házipincsijei, mert akkor kettőbe is.)

Ezzel szemben nálunk jelenleg szabad dohányozni mindenkinek, akinek vannak ukrán csempész ismerősei, de a fideszesnek egyenesen kötelező is lesz, hisz ezzel is csak a hazát védi. Vagyis annak egy szűkebb pátriárkáját: tudniillik anális értelemben szűkebb; egyébként egyre bővül az. Hát várjátok, hátha leesik jövőre egy cipőbolttender. De lesz itt még újabb elsődíj a házipályázaton. Orbán Ráhel lesz az első (nemzeti) táncsicsdíjas, aki előtte legfeljebb szűk körben zsidózott.

De ti ezt mind hagyjátok. És mindezt csak azért, hogy nehogy visszajöjjenek a kommunisták: tudniillik azok a kommunisták, akik nem ti vagytok kommunisták. Akik szintén korruptak, de megvan az a jó szokásuk, hogy komoly indok nélkül nem gyújtanak fel tévészékházakat. Mint a hőseitek. Mert nem teccett megvédeni az emtévészékházat: hokedlivel akár, ha csak az volt otthol. Ehelyett inkább el tetszettünk baszni, meg ücsörögni tetszettünk a bérleményben – ijedten, hogy mikor jön már el az orbánviktor. De most már késő: eljött. El lett ugatva, ezer fórumon, hogy el fog jönni. És hogy hozni fogja magával az análintrudert is – kedvesen bezsírozva, hogy ezzel is feldobja a békemenetek egyhangúságát. Hisz megbaszatva lenni is jobb, ha nem egyedül szopik közben az ember. Nézd már, a hülye Margitot, hogy folyik le oldalt neki.

Gratulálok, drágáim. Ezt a háborút tulajdonképpen már megnyertétek: teljes a siker. Megvan, bent vagytok, sőt, immáron bennetek is bent van. Jó mélyen. Lesz hát pénz a gyerek oxfordi ösztöndíjára, a maszektrafikra, a hobbytelekre Ráckevén, sőt, jut még a rikkancstóni kedvenc nyomorultjainak is luivüjton-táskára. Hajráfradi, hajrávidi, hajráloki. Együtt vagytok hát, mint a másnapos kutyaszar. De úgy viszont vastagon.

Írjuk le azért egy nevet: Hadházy Ákos. Írjuk le, mert megérdemli. Meg mert, hogy hátha. Értitek: hogy hátha.

Magyarország miniszterelnökének, közelgő születésnapja alkalmából.

Mit nekem már cifra zsoltár
Jámbor példa, bölcs ígéret –
Nézzünk egyszer már szemébe
A nagy, átkozott „miért”-nek!
 
Meztelen vállán kereszttel
Miért vonaglik az Igazság,
Mikor pöffedt paripáján
Gőgösen feszít a Gazság?!
 
Ki akarta így? Ez ellen
Isten is hiába lázad?
Vagy titokban a Gonosszal
Trafikál? Hát ez gyalázat!
 
Szánk imígy tátong szüntelen
Mígnem egy maroknyi száraz
Fődet tátott szánkba dugnak –
No de ez csak mégse válasz?!

(Írta: Heinrich Heine, fordította: Karinthy Frigyes. A szerkesztőség továbbá ragaszkodik hozzá, hogy a szövegben elhelyezett linkekre utaló tartalom semmilyen kapcsolatban nem áll nem hogy az idézett művel, de más értelmes valósággal sem, így hát az azzal, illetve az azokkal esetlegesen felmerülő egyezés kizárólag a véletlen, valamint az irodalom, úgy is mint burzsoá csökevény műve. Továbbá a most már tényleg végleg eltaposandó nem csak elmúlt húsz, de húszezer év eredménye is egyben, hogy rohadna meg mind úgy, ahogy van – a Szerk.)

Az úgy volt, hogy néhány éve feleségem kedves ajándékkal lepett meg: egy egész évre szóló újság-előfizetéssel. Volt is öröm!

Maga az újság persze nem egy nagy durranás: politikai-kulturális hetilap. Most nem akarom megnevezni, hogy ne hozzam kellemetlen helyzetbe hozni a kiadót, hogy én is őket olvasom, a lényeg, hogy egy minálunk legendásan nem termő déligyümölcs van a nevében, és zömében zsidók, buzik meg egyéb liberálisok olvassák. Meg én. Ja, meg az asszony.

Darabig rendben is ment minden: hetente csütörtökön hozta a lapot a postás, talán ha egy, vagy két esetre emlékszem, hogy egy, vagy két napot késett, akkor is csak az éppen akkor aktuális katasztrófavédelmi sikertörténet, azaz kétméteres, eltakarítatlan hókupacok milyensége okán. Másnapra eltakarítottuk, mármint mi, a lakosság, és jöhetett a postás. Mindenki más meg menjen a picsába, natürlich, elvagyunk nélkülük.

Mert hogy ugye mi attól természetesen még nem szűntünk meg nyomorult, világtól kiszekált félárvagyerekeknek lenni, hogy újságot járatunk, és az újság előfizetésével négyszobás ingatlan sem járt a történelmi belvárosban (buszmegálló a sarkon, kapucsöngőt sokáig tessék nyomni, özv. Heéderváryné). Mert az igaz, hogy lakást nem is ígérték a hirdetésben, de azért titkon reménykedtünk; de ha nem, nem. Mi tehát továbbra is ott élünk, ahol hagynak, meg ahol nem vagyunk szem előtt, a zártkertben, a helyi szőlőhegy egy világtól elzárt kis putrijában, amire az a legjellemzőbb, mármint a világtól elzártságra, hogy még a betörők is kétszer meggondolják, feljöjjenek-e lopni.

A postás persze jár. És nem lopni, hanem mert neki meg az a dolga. És hozta is rendesen évekig a bankszámla-értesítők, villanyszámlák (több közmű nincs, a rezsicsökkentéses láz ellenére) és egészalakos miniszterelnöki arcképekkel súlyosbított szociális és egyéb konzultációs kérdőívek mellett az újságot is. Direkt erre kapott egy Nivát, szépet, zöldet, abba belefér. Így hát minden rendben is ment, egész idén januárig. Akkor ugyanis azon vettük észre magunkat, hogy megyünk a ládához, és bár nyitjuk, még sincs benne az újság. És nem annak ellenére nem volt benne, hogy csütörtök volt, mert az nem lehetett az oka, mivel hogy másnap sem volt benne. És nem került bele szentszombatra se. (Most a vasárnapot hagyjuk, akkor még a posta is megpihen.)

És ez így ment, hetekig. Mindegy, megvettem a kioszkba, meg hívom a terjesztést a kiadónál, kezüket széttárják, látom a kagylón keresztül is. Annyit tehetnek, megküldik postán. Hozza a postás, kérdem, mi történt, mondja, hogy kiszervezték a terjesztést, és hát, így sikerült. Azaz hogy úgy sikerült, hogy aki elnyerte a feladatot, hogy idén már ő terjessze a magyarbanán mellett az összes többi déligyümölcsről elnevezett magyar és nem magyar sajtóterméket, nem végzi el a feladatot, azaz nem terjeszti a sajtóterméket. Igaz, azt viszont olcsóbban teszi. (Illetve hogy nem teszi, de olcsóbban nem teszi. Zavarodok meg mindjárt.)

Telnek, múlnak a napok. Egyik nap aztán, mikor épp héderezek itthon, jól megérdemelt munkanélküliségemet kipihenve, kutyák ugatnak. Rohanok fel a szőlőből, látom, valaki matat a postaládánál: valami szakadt, cigányképű kis nyomorult volt, és dobált befele holmi újságokat, de vagy ötöt egyszerre. Ám hiába futok, mire odaértem, már pattant is a kismotorra, és mint a szél, elsuhant: de nem ám mintha sietne, hanem mintha menekülne. De hát hiába menekült: következő szombaton feleségem azért elkapta, és már vonta is volna kérdőre, ám emberünk, legjobb védekezés a tahóság alapon, azon üzleti modell felvázolással nyitott agresszíven, hogy nem-e lehetne-e, hogy ezt az újságot, hogy valahova máshova kérni. Ekkor azonban szeme sarkából megpillantotta, hogy közeledem, és választ sem várva repült a babettával.

Nos, a következőket kívánom megjegyezni.

Annak valószínűsége, hogy a közeljövőben egyes lapterjesztő cégek munkáját megsegítendő beköltözünk a civilizációba, csekély. Az, hogy egy lapterjesztő cég nem tudja, hogy a történelmi belvároson kívül is élnek embernek tűnő nyomorultak, akiknek szintén lehetnek olyan bolondériáik, hogy például újságot járatnak, minket nem érdekel. És bár természetesen tudjuk, hogy számtalan cigányképű kis nyomorult végzi értelmetlennél értelmetlenebb munkáját pusztán csak azért, hogy ő se haljon éhen, és a cégvezetőknek is jusson új hondaakkordra, minket az nem vigasztal, hogy sajnáljuk a kis cigányképű nyomorultakat. Minket az vigasztalna, ha a cégvezető köcsögbunkó beülne abba a kurva hondaakkordba, és piros szalaggal átkötve tenné le a magyargrépfrútomat a küszöbre, az elé alaposan letérdelve, rövid hálaimáját elmormolva, miszerint a sok hülye miatt, aki újságot rendel, neki jut hondaakkordra. Mert ha nem, volnának alternatív ötleteim is, de azt megsínylené, minimum a hondaakkord.

Mert, ugye egy ilyen cégvezetőnek nem kell magyarázni, pár szaros ezresért mi mindenre kaphatóak ezek a cigányképű kis nyomorultak manapság. És dühösek, nagyon dühösek is.

Azt persze, hogy tudta, merrefele van: majd pont ezt ne tudta volna, amikor még azt is tudta, amiről nem is tudta, hogy tudja. Ráadásul hat évvel előre tudta. Mint minden rendes jézuskrisztus.

Na de mindegy, ha menni kell, menni kell. Lényeg, fasírtos szendvics jól be legyen készítve, folpakkba belegöngyölve, nehogy ragadjon. Illendően, retekkel, újhagymával, a fokhagymát meg eleve belereszelve, nem csókolózni megyünk. Uborkát asszony ne feledje: alaposan kovászolva szeretem, és mint a gránit, hogy ropogjon, ha roppantjuk, azt a kutya úristenit annak a minek is, mondjad már Pötikém, uborkának, na az lesz az. Mire gondoltál, ne röhögjél, nem zártkörű a huszadik pártévfordulón vagy. Ott elmennek ezek a poénok, de itt még a tranzitnak is füle van.

Sic transit. Mit akarok mondani: rántott hús kell még, meg tepertős pogácsa. És mindent akkurát módon, delmásdobozba gyömöszölve, szaga bontáskor meglegyen. Aztán már, mikor esszük, mindegy neki úgyis. Mellé tavalyi kisüsti, kólásüvegben, ott van, nézzed meg fijam, hogy jól le legyen zárva, ne nikkelszdornál derüljön ki, hogy fogyóban az „ájsztí”. Teccikérteni, magyar ájsztí, hehe. Mert a miniszterelnök fodbalokosan baszik be. Már Bicske előtt.

És mentek. Miniszterelnök félúton maga mellé vette kedvenc pintérét, fotózzon. Onnan utána azzal mentek: kedvenc pintére volt a kisbuszban a csapos, a dobermann, az untermann meg a kameramann. Most hát ennek is egy szeme volt csak, mint a másik idiótájának, aki meg a gazdaságis volt. Úgy is hítta, egyszem pintérem, tiedé bazmeg a belügy, a külügy meg a halügy, vagy amit akartok. Meg ami még összenő a belső ellenséggel, beleértve az egyeztetetés nélkül, balliberális bérlibsajtó által felheccelt hóviharokat is. Az is milyen volt, amikor kimentünk a tajgára, köcsög erdélyi stopposokra lőni. Ültünk a lesen, azok meg skubiztak agyuk nélkül, ahogy meg volt beszélve, úgy-e, jó pintérem. Na jól van, most már ne vigyorogjál annyit. Megfájdul tőletek a fejem.

Hegyes halom, „hegye shalom”, hehe. Hülye ez a zsótibazmeg, sose gyün mán ki ebből a zsidózásbul. Mindegy, taposni bele, el ne késsen, estére strasszburgban a helye, hogy reggelre kelve vághasson neki annak londonországnak, hogy időbe odaérjen, ha nem is várják is. El kell kaparni a vénpicsát, nélkülem egy rendes temetést sem tud leabszolválni ez az ajrópa. Putyin, országos haver, ha ezt látná.

Na, a következő lehajtó már Frankfurt, kérdez engem itt valami kedves német idióta, valami algemejne, mert hogy aggódik, mi legyen, hogy elkészül-e a diktatúra szeptemberre, vagy kötbér lesz a simicskára, hogy rohadna meg. Mármint nem a Lajos, hogyne. De most mit mondjak ennek is, mittom, demokrácia, elkötelezettség, sohanemlátott-felhatalmazás, a hosszú szavakat ezek kurvára szeretik amúgy is. Kőbányai, Sándorom, maradt-e még, mert ezektől a bajor söröktől csak fosok, mint a másnapos gyík.

De felbaszott ez a hülye náci is. Elkötelezettség, hogyne, elég lenne ide a kötél is, de mindnek. Komolyan mondom. Szórakoznak itt, de ki lesz baszva a hóra az összes köcsög német gyerektévés, csak legyen már hozzánk csatolva a mariahilferstrassze. Beletesznek engem, ENGEM a purdéhíradóba. Meg jönnek a demokráciával, mert fáj nekik az egykulcsos, hatputtonyos, tokajon érlelt, faszamagyar unortodoxia, de várjál csak, majd ha hazaérünk, sanyibazmeg, emlékeztess, megint minek nevezzem ki a Gyurkát, hátha azt már nem bassza el teljesen. Még hogy nincs szolidaritás, meg integráció, ezt a selejtes génhulladékot is hogy beleintegrálta a nemzetiösszefogásba. Csak úgy nyekkent a dzsídípí. Még szerencse, hogy a néppártban még így szeretnek. Bishundertundcvancig, rohadjon meg az összes német. Meg portugál.

Ekkora kitérőt tenni, mehettünk volna simán strasszburgnak, mint a navra, mi? Navra ágyúi, höhö. Köcsög nácik, lerombolták nekünk a hidakat, most meg fáj nekik az a kis uniós támogatás. Fizessenek meg trianonért! Ja az egy másik világháború, keverem folyton. Na jól van, ne röhögjél, gyulám, vagy hogy a picsába hívnak, ja hogy bandi, neked is milyen egy hülye neved van, hamburger bandi, ja, hogy girosz, hogyne, jó hogy nem falafel. Falafel Jenő, annyi eszed van. Mindegy, hunyok egyet, Karlsruhénál majd keltsetek fel, bele ne aludjak a Franciaországba. Ledőlök addig egy kicsit erre a kerek izére, itt előttem, hasogat a fejem nagyon.

Nézd már, megyünk lefele az útról, meg hogy jönnek azok a fák is, ez már biztos az Ardennek, a halál ötven órája, mekkora film volt az is, baszki. Kipicsázták a sok köcsög nácit, alaposan.

Azt a mindenit, hogy jön be ez az erdő a kocsiba, a kutyaúristenit, a makbet beájulna. Makk betli. Kormányt azért tartsa valaki, hogy legalább úgy tűnjön, még haladunk. Köszelőre.

Avagy: hogyan kerestem tavaly ötezer forinttal ötszázezret?

„Jövő év tavaszával létrejöhet az egyéni számla – az erről szóló módosító javaslatot kedden tárgyalta meg és fogadta el a parlament gazdasági és informatikai bizottsága, mondta Rogán Antal. [...] Selmeczi Gabriella nyugdíjvédelmi megbízott, a törvénymódosítás előterjesztője annyit tett hozzá: régi ígéretet váltanak be.” (hvg.hu, 2011. február 15.)

„Nem lesz egyéni nyugdíjszámla, mert már van – ezt mondta az ATV Híradónak a szociálpolitikáért felelős helyettes államtitkár. A szakminisztérium szerint a mostani rendszer jó, azon nem akarnak változtatni.” (atv.hu, 2012. augusztus 1.)

„Egyelőre még nem dőlt el, hogyan indulnak az egyéni nyugdíjszámlák, ugyanakkor a nyugdíjrendszerben olyan változások történtek, amik nem teszik indokolttá a korábbi magánnyugdíj-pénztári megtakarítások jóváírását.” (Varga Mihály, index.hu, 2013. április 7.)

„Nem marad el a nyugdíjreform, de még Rogán Antal sem tudja, pontosan hogy néz majd ki az új rendszer, amelynek bevezetése állítólag a hétfői törvénymódosítással kezdődik. A Fidesz frakcióvezetője szerint lehet, hogy ebben a ciklusban nem végeznek a munkával, de mindenképpen lesz egyéni számla, amin a magán-nyugdíjpénztári megtakarításokat is jóváírják.” (hvg.hu, 2013. április 8.)

„Elindulnak az egyéni nyugdíjszámlák.” (hirado.hu, 2013. április 8.)

***

Kaptam minap egy levelet. Ebben arról értesített engem a magánnyugdíjpénztáram, hogy több mint 18 százalék hasznot hozott nekem 2012-ben. Ez egyébként lényegében nulla forintomba került: kértek ugyan egyszer egy jelképes, ötezer forintra rúgó támogatást, de az nem volt kötelező, úgyhogy, csak ha tudok, meg hogy léccilécci. (Adtam, persze.)

Nos, a korábban felhalmozódott két és fél milliós alapnál ez a több mint 18 százalék egész szép pénz. Félmillió, szinte. Főleg, hogy egy részét, vagy akár az egészet is elkölthették volna fodbalbérletekre, méregdrága, díszkötéses gumigránitra, lopott könysorozatokra vagy levitézlett, egyslágeres, németbe szakadt popsztárocskák koncertjének álcázott pártrendezvények belépőire. Nem tették. Ők nem tették.

Gabika tehát bekaphatja. De nekem voltaképpen már mindegy: tőlem akár a teljes nyugdíjvédelmi kormánybiztosság is bekaphatja. Sőt, ezeknek az embereknek az egész kormánya bekaphatja. De még maga a Kárpát-medence géniusza, a politikai megyehárom sztárja, a behavazott emegyes autópálya kisbuszos hőse is bekaphatja. Mármint annak, aki még odatartja neki.

És tudom, persze, hogy még mindig elvehetik. Hisz bármit elvehetnek, hisz bármit el is fognak venni. Hisz a padlásokat is lesöpörték ezeknek a szüleik, a nagyszüleik. Ezek a dolgok ugyanis öröklődnek. Nem, nem genetikailag, dehogy: kulturálisan. Szaremberileg öröklődnek.

Mindegy is: a mocskot őróluk se mosta le senki, azóta se. Ezekről se fogja.

Kicsit talán kemény lesz, de gondoljuk végig egy percre: miben különbözik a magát nemzeti kereszténynek nevező, vagy a jobb híján, továbbá gyávaságból baloldalinak tévedő magyar ember a kolerától?

A kolera egy baktérium által okozott betegség, és elsősorban széklettel, hányadékkal, de gyakran a nyers élelmiszer elfogyasztásával terjed. És bár én nem tudom, hogy a girószászi szar, a kocsismátéi okádék, hovatovább a feldolgozatlan szellemi táplálék milyen paralel vonásokat képes szignifikáns módon felmutatni egy átlagos lepratelep közegészségügyi értelemben kihívásokkal küzdő rögvalóságában, de abban biztos vagyok, hogy bizonyos, magukat keresztény jobboldalinak tévedő körmendizsuzsa-jellegű idiótáknak ez tetszik. És bármennyire is azt hiszik ezek, de pont a keresztényi gondolathoz nincs sok közük – a nemzetihez meg ne is legyen, ha kérhetem.

A bolhanyakörves bácsi versus szanyikapitány

A helyzet a következő: mi valamennyien, mármint mi valamennyi egészséges, koleramentes ember tudjuk, hogy a jobboldal nem azt jelenti, hogy lecsökkentjük a rezsit, hogy ne legyen annyira kurvadrága a keringetőszivattyú a kerti medencében. Nem, mi jobboldaliak tisztában vagyunk vele, hogy a rezsi, adóteher, egyéb számla nem tétel, a belvárosi szalont ennek említésével tehát nem mocskoljuk be. Mi több, egyenesen köpünk arra a prolira, aki a villanyszámla elviselhetetlen nyűgével zaklat minket a szoáré előtt, a szupléra várva. Ennek megfelelően viszont megteszünk mindent annak érdekében, hogy mindenki (tehát akár a proli is) megtalálja a számítását: vállalkozásbarát környezetet, alacsony adókat és járulékokat (a továbbiakban: farkastörvényeket) teremtünk, továbbá katolikus nőegyleteket létesítünk, ahol Crescendence bárónő is kiélheti titkos baloldali elhajlásait az ennek kedvező jótékonysági bálokon. Legfeljebb legyónja a bolhanyakörves bácsinál, vasárnap.

A rend kedvéért mondjuk el, hogy mi a baloldali ehhez képest: nos, a baloldali úgy tesz, mint aki mélyen megveti ezeket a mocsok előjogokat, továbbá aggódik olyan dolgok miatt, amelyekre semmi ráhatása sincs – így nem csoda, ha nem érti, miért nem oldja meg a marxizmus lukácsi felfogásának filozófiai alapvetése a cigánygettók társadalmi problémáit. A többi viszont ugyanaz: kicsit talán még kevésbé van tekintettel az olyan, mélyen tagozódott társadalmi tradíciók lényegi fontosságára, mint amilyen a rendszeres adófizetés jótékony hatása az államháztartásra, cserébe viszont nem csak lovaglópózban tudja elképzelni az érintkezést a cselédséggel. Azaz: pénzt akar, akárhonnan. Ha mindjárt az ingünkért is.

Mocsok világ ez, Jasper

A maradék az a nyomorult, máról holnapra élő szar, akik mi vagyunk. Ezek a szerencsétlenek tulajdonképpen rendszerhibaként rondítanak bele a fenti, minden szempontból tökéletesnek elgondolt világokba: és itt jelentkeznek a komolyabb problémák. A baloldal hazudik, tudjuk, de a jobboldali embertársa sem különb: bár már nem emlékszik rá olyan nagyon, de éppen erre találta ki a jézuskrisztust, akit hetente spiritiszta szeánszokon imádni óhajt. És itt zökken először a jól kitalált katekizmus szekere: bezavar neki ugyanis az a sok nyomorult koldusgeci, akin ugyan a Szent Szakácskönyv szerint az utolsó garasig segíteni szolgálni köteles volna a saját külön bejáratú velnesz-örökbérlete (ún.: mennyországa) érdekében, ám lófaszt sem akar. Mi több, zavarja őt a szegénység valósága a gazdagság hazugságának élvezete közben.

A humanizmus érdeklődés hiányában elmarad

És a pont ezen a problémán felülemelkedni nem képes, viszont továbbra is kétharmadképes magyar szaremberállomány dob ki olyat a pörgetés után, hogy ne kéregessen a rohadtkoldus a templom ötven kilométeres körzetében, meg legyen az alkotmányban tiltva, hogy valaki ne létezhessen, ha nincs lakása, továbbá hogy legyen már olcsóbb a rezsi mindenkinek, de főleg annak, akinek amúgy is lenne rá pénze. Hisz érdekes: a tűzifa ára szemernyit sem csökkent. Mint ahogy az erdőről lopott hulladékfa után járó letöltendő is inkább csak, hogy nőtt – a keresztényi megbocsátás nagyobb dicsőségére.

Ez van tehát. Ezek a magukat konzervatívnak, baloldalinak, egyéb pókemberrajongónak tartó, vagy más vicces szuperhősökhöz imádkozó barátaink továbbra is egyetértenek abban, hogy nekik, és csak nekik kinyílt egy olyan nyílás a forgóajtón, ahol ők előbb jöhetnének ki, mint ahogy a bent kieresztett fingjuk bent maradt. Mi meg szagoljuk, jobb híján. Azaz: ülünk a fingszagban, és leskődünk kifele. A német gyerekek meg röhögnek odakint ezen a sok hülyén.

Igen, rajtunk. Ahogy bohóckodunk a hülye akváriumunkban.

Vagyishogy a rezsicsökkentésről. Keverem ezeket folyton.

Fussunk neki tehát még egyszer. De viszont most komolyan.

Alig egy napja szinte se, hogy megint írtam egy érthetetlen, utalásokkal és kurvaanyázásokkal, többszörös alárendelésekkel és tizennyolcezer méter mélyre beágyazott anaforákkal jócskán teletűzdelt posztot arról a sok kedves, ámbátor meglehetősen buta emberről, aki élete értelmét a villanyszámla végén szereplő természetes szám minél csekélyebb voltában találta meg. Ennél is egyszerűbben szólva: aki annak örül, ha olcsó a villany.

Namármost. Természetesen tudom, hogy nem a villany az olcsó, hanem a villamos áram mint energiaforrás kilowattórában kifejezett munkavégzésének egységnyi, a fogyasztóra terhelt ellenértéke az, ami jelen esetben költségmegtakarításként jelentkezik az egyszeri fideszvégfogyasztó számláján. Ez azonban bonyolult, és mi nem vagyunk okos német kisgyerekek, hogy az olyan bonyolult dolgokat, mint hogy die Journalisten können in Ungarn nicht immer frei berrichten, vagy hogy das machen sie damit daß die Gericht nicht mehr so gut mitreden und mitentscheiden kann, és főleg németül, megértsünk. Ezért azt mondjuk, hogy egyrészt ezek a németek hazudnak a saját gyerekeiknek (és mivel németül teszik, úgyse értjük, azaz le van a gond), valamint van az áramnak ára. Továbbá ha mégis kiderülne, hogy nincs, legfeljebb beleírjuk az alaptörvénybe, hogy van – záksón, bírja az a gránit, kemény egy anyag az. A lényeg, hogy ha már diktatúra, legyen diktatúra, csak olcsón menjen a nagyszobában a konvektor.

Szavam ne feledjem: a fenti gondolatmenet megint kellően bonyolultnak sikerült ahhoz, hogy két szóval, miszerint ne az emberektől, valamint rezsicsökkentés, ki lehessen fejezni. Ezt már nemhogy egy átlagos fidesz-szavazó, de megítélésem szerint egy átlagos kormányszóvivő is csak képregény-formában tudná megérteni. Kódolunk tehát ismét. Lerajzoljuk annak a sok hülye magyar felnőttnek.

Tehát: van nekem itthol egy akváriumom. (Illetve a gyereknek van egy akváriuma, hisz ő kapta az apjától karácsonyra, mégis én gondozom, mármint az apja, mindegy. Tulajdonképpen tehát én kaptam, csak ráfogtam a nyuszira.) Namost: ebben az akváriumban, mint rendesen, apró, izgő-mozgó díszhalak vannak. Ezek a díszhalak időnként elúsznak a bödön, vagyis az akvárium, vagyis az általuk ismert világ egyik végére, ahol is tudomásul veszik, hogy nem lehet tovább menni, tehát megfordulnak. Pedig nincs is kitáblázva, maguktól tudják, hogy nem lehet továbbmenni (tudniillik nem teljesen hülyék, van nekik némi központi idegrendszerük is, de erről majd később). Ezt követően ez a folyamat megismétlődik a bödön másik végén, természetesen, továbbá valamint időnként a díszhalak esznek is, meg szarnak és csipkedik is egymást, ami utóbbi náluk részben a szexuális, részben az egyéb agresszív jellegű kapcsolattartás eszköze. Fészbukot, telefont nem használnak, híradót se néznek. Fókuszt pláne nem. Egyetlen szórakozásuk a világuk falán időnként felsejlő, vigyorgó szörnyeteg, aki a kisebbik gyerekem, és csak a rádiót megy bekapcsolni.

Azok a halak is biztos jól elvannak. Víz van, gáz (légbuborékok formájában) van, elektromos áramra meg nem tartanak igényt valamilyen oknál fogva. Így is boldogok, gondolom. Igaz, nagyjából bébiborsónyi agyuk van, meg éppen, hogy kialakult központi idegrendszerük – amolyan béta verzió, csontjaik például nincsenek is. Gerincük is csak módjával. Elvannak, nem zavarja őket – a mondott, két és fél éves, egyebekben rádiófüggő szörnyeteget nem számítva –  az égvilágon, mit akarok moindani, a vízvilágon semmi.

Az ember azonban másmilyen gerinces. Okosabb. Hogy ne mondjam: köcsögebb. Ezt a fajta gerincest tehát nagyjából Platón óta zavarja, idegeli konkréten, hogy be van zárva az égbolt alá. Megpróbálja tehát, így vagy úgy, de megérteni, mi van az égbolton túl. Hogy mi van az anyagba belezárva. Hogy van-e a világnak vége valahol. És egyáltalán, miért van az, hogy csak egyfajta tej van a közértben.

Nos, a jelek szerint nem minden fajtárs ilyen igényes. Sokan, fájdalom, megrekednek a guppik, plattik, neonhalak szintjén, és isszák azt az egyetlen féle tejet, amely számukra inni adatott. Nincs nekik túl sok eszük, reménytelennek tűnnek. Ülnek a fotelban, nézik a fókuszpluszt.

És persze meglehet, hogy ezekkel is meg kellene találni a megfelelő hangnemet, ahogy a kedves blogtárs írja – főleg, hogy az előtt kellene megtalálni, mielőtt valaki más találja meg. Mielőtt kiderül, hogy pont zsidókkal és cigányokkal lehetne legmegfelelőbben felfűteni azokat a hőerőműveket. Mert félő, hogy ezek a kedves aranyhalak még azt is tudomásul vennék, ha a Kolompár Pista bácsi lassan elszenesedő teste fűtené a radiátort – már amennyiben bemondja a rádió, hogy ettől megint olcsóbb lett a központi fűtés az ingatlanban.

És elismerem, hogy kissé plasztikus a hasonlat, de egyrészt volt már rá precedens, hogy hagytak egy országban elégni zsidókat, kommunistákat, egyéb cigányokat, másrészt nagyjából ez történik, csak krematóriumok helyett egyelőre még zsákfalukban rekedt cigánygettók, meg alkotmányellenes hajléktalanok vannak. És bár fűteni ugyan emberekkel eddig még csak elvétve volt fűtve, a technológia, mondhatni, adott. A jelenség tehát létezik, ennél fogva megvizsgálható, ezért tehát tudományos igénnyel megvizsgálandó is: hisz nem vagyunk bugyuta aranyhalak, hogy beletörődjünk nem csak a saját kínunkba, de mások szenvedésébe, mások halálába is. Mert az igazán fontos, ami a másoké. A magunkéval majd elszámol az utókor, meg a szűkebb család.

De ha nem, az se baj. A lényeg, hogy adjuk meg az esélyét a mindenkinek járó tisztességes eljárásnak. Ennél többet halandó ember úgysem tehet.

Ez csak fontosabb, mint az a kurva villanyszámla, nem?

Tudniillik annak a kétmilliónak, akinek jó ez így, ahogy van – feltéve, hogy továbbra is hatóságilag fog csökkenni az áram ára.

És minél egyszerűbben írom, hogy megértsék. Olyan ez, mint az olcsó áram. Eccerű, mint a fakereszt.

Boci, boci, tarka

Mert hogy az áram, meg hogy annak az ára, az egy ilyen: leviszik alaposan, ahol is ő, mármint az áram ára, kissé körbenéz, és odalent aztán örvend, hogy lent van, tehát továbbá is ott marad. Ha mégse, Őmaga az igazságos orbánviktor intézkedik, képviselői útján. Első orbánviktor ugyanis hatalmát leginkább alaplaphibás idiótái útján gyakorolja.

Namost az áram árát mi, értelmesek tudjuk, hogy tekintve, hogy nincs minden háztartásban, nemhogy atomreaktor, de szélerőmű sem, nem mi határozzuk meg. És persze elvileg elképzelhető, hogy minden cigányputrit felszerelünk vele, valamint a világ minden szele, orkánja, tornádója és (főleg) nemeréje tisztelettel fel lesz kérve, hogy stratégiai együttműködés keretében és az Egységesített Nemzeti Katasztrófa- és Fogzománcvédelmi Főhivatal előírásai szerint forgassák, ringassák, mi több, édesgessék azt a sok szélkereket, nem kizárt, hogy az elkövetkező években a Közgép mégis csak képtelen lesz legyártani azt a sokmillió irdatlan nagy instrumentumot a Láp utca teljes hosszában. Nem beszélve a szélről.

Se füle, se farka

Mert hát persze képesek vagyunk mi elegendő szelet legyártani határidőre, legalábbis az MTI-n egész biztosan nem fog múlni, hogy elmondja, hogy le képesek vagyunk. Bemondja majd a híradó, hogy legyártottuk, így nyugodtan aludhat a tisztelt lakosság. Továbbá mocskos kommunisták, meg elmúlt négy, öt, tizenkettő, harminckettő évet megelőző nyolc év, minthogy amiatt van minden. Fog ez menni, emiatt nem aggódunk. Belenéz majd a jóságos pintérsándor az esemesbe, majd közli, hogy segítünk, senki se hagyja el otthonát, és ha elfogy a kazánból a meleg, menjen át mindenki a szomszédba, és egyen ott sok babot. Tudniillik a szélutánpótlás miatt.

Oda megyünk lakni

És ebben, a nagyon olcsó, hovatovább jelképes árú kurvahidegben ücsörög majd dideregve az ország nemzeti, úgynevezett maradék része. Nyilván hideg lesz, de tudomásul veszi, hogy fázik, mivel a multinacionális külföldiek (zsidók) kikergetése óta ez a hideg és ez a fázás a már csakis egyedül a mienk, és tőlünk el senki nem veheti. És ez boldogsággal tölti majd el. Főleg, hogy a szentkoronáig visszamenőleg le lesz fektetve az alaptörvény tizennyolc-ezredik módosításában, hogy le van plombálva a nemzeti lófasz, rá ne járjon a szomszéd tehene. És, hogy ne fázzon a nemzetmagyar, időnként tüntetni megy: békésen menetelni, zászlók és molinók erdejében, éljen a dunakeszi vegyi kombinát, hajrá tiszasziget, együtt szigligetért polgári kör, valamint éljen a negyedik ötéves államkötvény-eladási terv. Előre a kamatfelárért, barátunk és stratégiai partnerünk Szaúd-Arábia. A menet végén lesz majd sörvirsli helyett kolbászpálinka, valamint eladásra lesz felkínálva José Manuel Barroso katalán származású politikus kasztíliai másodunokakeresztapja által leölt bika bőrébe digitálisan belekarcolt Alaptörvény, személyesen, a tizenhuszon-száztizennegyvenedik kiadás, Ifj. vitéz Kerényi Jenő Adonisz által személyesen nagyon, nagyon szeretve. És megveszi majd a nemzetmagyar a születendő másodunoka-keresztfiának, bérmálkozásra. Merthogy a saját fiai már régen Londonban mosogatják a más szarát.

Boci, boci, megfázott, adtunk neki szoctámot

Nos, kedves nemzetmagyar barátaim: ennél többet ez a rendszer sem tud nyújtani, mint hogy könnyebb lesz disszidálni belőle. Ugyanúgy államilag lesz támogatva minden, ami vagy foci, vagy szegről-végről kapcsolatos a focival. Ezért cserébe, mármint azért cserébe, hogy időnként elverjenek minket kettőkettőre a zsidók a magyarrománon, sokkal gyorsabban lehet majd színhibás szuzukiszvithez jutni, mint régen az álomskodához. Meg lehet majd választani, hogy CBA vagy Reál, tévéegy vagy echotévé, fidesz vagy jobbik. Esetleg kádéenpé.

És igen, közgép vagy strabag. Mert az is egy milyen egy boldog, fészakalja melegérzés, amikor a simicska hugyozza reánk a feketegyörgyöt. És én elhiszem, hogy a közgéprudi finomabb (esetleg még hosszabb és keményebb is), de a túrórudifronton is mindig öröm a változatosság. Ha már szopni kell, legalább a faszt hadd válassza ki hozzá az ember: adjuk meg az esélyét annak, hogy a piacon én olcsóbban veszek trabanthikomatot, mint ha holmi tehetségtelen talpnyaló parraglászló mondja meg, hogy neki mennyit érne meg, ha megvenném tőle az ő szarát. Főleg, hogy olyan nem lesz majd, hogy nem veszem meg. Hogy nem veszitek meg.

Nem akarta fölvenni

Aki számítani fog, sőt, továbbmegyek, aki számolni is képes lesz, már régen nem itthon csalja az adót addigra, úgyse. Marad, mi volt, a puszta lég, a kitöltésre, kibekkelésre alkalmas szigetelőanyag, a téglák közé a habarcs. Az a sok kedves, ámbátor tehetségtelenebbnél tehetségtelenebb girószász, meg fodorgé, a kuminszerint a popsivágat. Maradnak azok, akiknek megfelelően tájolt nyelvük van a megfelelően vágott vájatokhoz; és ellesznek, ellesztek ti így, együtt. Hiszen ferencjóska, hortimátyás, rákosijános óta boldogok vagytok a soroksári hobbitelekkel, a kombivartvurggal, a rátonyiróberttel megbolondított szilveszteri tévéesztráddal.

Majd megveszitek minden héten az e hetit. Hisz kell a kaland: a demokrácia izgalmai már nem tinektek valók.

A kormányszóvivő is bajba jutott a rendkívüli időjárási helyzetben: 15 órát autózott, míg elérte úti célját. Giró-Szász András az InfoRádiónak azt mondta: a közmédia folyamatosan tájékoztatott a kormány kifejezett kéréséről: csak halaszthatatlan ügy miatt induljanak útnak az emberek, akkor is készüljenek fel a rendkívüli helyzetre.

Fent nevezett, nem csak erőn, de mindenfajta egyéb fizikai és metafizikai paraméteren (beleértve a logikát is; lásd később) alul teljesítő, hogy is mondjam, nótafa egyébként az InfoRádió beszámolója szerint csütörtök késő délután indult útnak kocsival, és péntek reggel érkezett meg.

Most attól az emberségesség erkölcsi parancsának érdekében tekintsünk el, mi minden lenne kicsikét sokkal jobb ebben az országban, ha nem hogy péntek reggelre, de soha a büdös életben nem érkeznének meg célállomásukra a magukat kormányszóvivőségig szopó, egyebekben egészen haszontalan, mi több, káros kis mocskok. Mert volt ez a szíjgyártó is, ennek az elődje, na az is egy másik beérkezett ember, aki jelenleg államtitkári szinten felel azért, hogy vagy a kínai, vagy az orosz, de lehetőleg valami szintén gusztustalan diktatúra vegye meg kilóra ezt az országot, hogy ne kelljen főállású teremlabdarúgóként kerékbe töretni ezt a fényes karriert. Mert hát focizni, azt tud, akárki meglássa: logikus, hogy a Jóisten is államtitkárnak teremtette. (Vagy a Jóisten magyarországi feladataiért felelős miniszterelnök.)

De visszatérve a logikára: azt mondja ez az ételnevű baromállat (továbbá leendő észak-koreai kétoldalú hazaárulásért felelős államtitkár), hogy bár a közmédia tájékoztatta őt a kormány kifejezett kéréséről, miszerint maradjon otthon, ha jót akar, ő csütörtök délután mégis elindult. Mert, felteszem, egy élete, egy halála, neki halaszthatatlan dolga van, miatta kormányszóvivői, kormányzati kommunikációs és egyéb mikrofonszopási feladat ebben az országban ellátatlan ne maradjon.

Namármost. A kikellenekjönni blog elemzőstábja a hírt kézhez kapva azonnal munkához látott, és a rendelkezésére álló szakértői anyagok, úgymint kedvező borok, házi pálinkák, valamint a Pólos–Ruzsa-féle logikatankönyv behatóbb tanulmányozás után az alábbi alternatívák felvázolását érezte magára nézvést halaszthatatlanul szükségesnek.

1)      Emberünknek mondták, hogy ne menjen, de emberünk ment, ergo emberünk hülye. Tekintve, hogy fontos kormánybeosztást kapott, ez valószínűsíthető.

2)      Emberünk nem érti a magyart rendesen, szövegértési nehézségekkel küzd, ezért nem értette a közmédia tájékoztatását. Tekintve (hogy pont kormányszóvivői minőségben), fontos kormánybeosztást kapott, ez is valószínűsíthető.

3)      Emberünk hazudik. Tekintve, h. fontos korm. beo.- kapott, ez is valósz.

4)      Emberünk nem hülye, ért magyarul, nem is hazudik, de direkt azért ment ki, hogy beszámoljon arról, hogy minden milyen szép ebben az országban, még a katasztrófahelyzet is szép, sőt, abban rejlik ennek az országnak a legfőbb szépsége, a sok szép katasztrófahelyzetben, hisz abban mutatkozik meg a satöbbi, továbbá értékteremtő, munkalapú hólapátolást minden út szélén hagyott autósnak, hajrámagyarok. (Mondanom se kell, hogy tekintve, h. f. kb. k., e. is vsz.)

5)      „Jó ez a tavalyi cserkód, bazmeg.” (Ubrizsi Kálmán különvéleménye.)

Ez ugye az a kormánypropaganda, amint önnön farkába omlik szerelmesen.

Azonban. Én nem töltök be semmilyen halaszthatatlanul fontos kormánybeosztást, ennek megfelelően péntek késő délutánig maradtam is a seggemen. További hibám, hogy szombaton egész délután havat lapátoltam, hogy hétfőn fel tudjon jönni a postás terepjárója. Okkal remélem tehát, sőt, el is várom, hogy ezen, a kialakult helyzet megoldásában vállalt önzetlen szerepvállalásomért cserébe küld nekem a miniszterelnökség valamiféle levelet, amelyben tájékoztat, hogy minden rendben, a hatóságok erőn felül teljesítenek, eltakarították az utakat, a Belügyminisztérium óránként ad beszámolót, riportot, a mobilszolgáltatók sms-ekben praktikus információkkal látják el a hóban rekedteket, így tehát helytelenül érzem úgy, hogy egész délután havat lapátoltam. De a helyzet komolyságára való tekintettel megelégszem egy köresemessel is.

Nem, nem vagyok pannonos.

Levelet kapni mindig öröm, főleg, ha egy egész Belügyminisztérium levelezik az emberrel. Igaz, csak egy kurta esemest írt nekem a Belügyminisztérium, de arra is illik válaszolni, gondolom.

Tehát: kedves Belügyminisztérium Úr/Hölgy, köszönettel vettem folyó hó tegnap estéjén írt levelüket. Ki nem mondható örömmel (szavak nincsenek arra, amit most érzek) olvastam szívélyes, egyben aggódó üzenetét, miszerint ne hagyjam el a gépjárművemet, és ha elfogy az üzemanyagom, üljek át egy másikba. Ezennel szeretném tisztelettel jelenteni, hogy megpróbáltam, de a szomszéd ennek nem nagyon örült, és mivel erősebb is nálam (edzésben van: ő még dolgozik), egyelőre gyengélkedem.

Mert megmondom én az őszintét: az üzemanyagom már régen elfogyott, tekintve, hogy a nemmegszorítások jegyében bekövetkező sorozatos intézményi zárolások folytán lefolytatott, szabálytalan közbeszerzéssel súlyosbított irracionalizálás kapcsán kivágtak a munkahelyemről, érdemeim el nem ismerése mellett. Ennek én nem örültem, ami nem baj, de szóvá is tettem, ami meg de, így azóta a nemzeti együttműködés szép példájaképpen nem hogy a városban, de az egész járásban nem kapok munkát. (Jelenleg azt tesztelem, megye-, sőt, régiós szintre is kiterjed-e volt munkaadóm, hogy is mondjam, rálátása.) Szóval tényleg nem marad más, mint agyonverni a szomszédot. Állítólag neki még van elrejtve tokaszalonnája a pincében.

De félre a tréfával: hallottam ám a hírekben, hogy azért kaptam én az esemest, mert helyzet van: leesett a hó, meg fújdogált hozzá némi orkánerejű is, és ez felkészületlenül érte nem csak a teljes Belügyminisztériumot, de magát a nagytiszteletű magyar emberek kormányát is, aki pedig nagy hatótávolságú, vállról (sőt, gyakorlatilag bármilyen erre alkalmas testrészről) indítható télügyi kormánybiztossal is alaposan fel van szerelve. Aki utóbbi, ugye, gondolom, végzi a munkáját, akár bárki nagytekintetű a kormányban, ami meg is látszik, mármint az egész országon. Kár, hogy erről a betörő sarki eredetű légtömegek, az ezzel járó széllökések és a velük érkező hófelhők nem voltak idejében tájékoztatva. Úgy tűnik, a nemzeti együttműködés rendszere egyelőre még csak a meteorológiára, magára az időjárásra nincs kiterjesztve. Tartok azonban tőle, hogy erre sarkalatos törvényt alkotni nem csak formai, de alaki, tartalmi és értelmi okokból is alaptörvényellenes lenne, így nem marad más, mint alaptörvénybe írni, hogy március tizenötödikén az, aki országos hóesést, erős, jeges szelet, hóátfúvásokat és ezekből kifolyólag katasztrófahelyzetet okoz, háromtól öt évig terjedő mély megvetéssel büntetendő. Lesz, aki beterjeszti, sőt, olyan is, aki aláírja. Amiatt nem aggódom.

Apropó, aláírás: olvasom az emtéíben, hogy „sajnos az idei esztendőben március 15. nem az ünnep, hanem a cselekvés napja lett”. Ezt egy köztársasági elnökként használt, hogy is mondjam, izé jelezte, miután „péntek kora délután látogatást tett az operatív törzsnél, hogy tájékozódjon az időjárás miatt kialakult helyzetről”. Nem tudom, gondolom bonyolult értelmi képességeket igényelt volna, ha kinéz az ablakon: nem emlékszem, hol olvastam, de brit tudósok állítólag már kitenyésztettek olyan patkánytörzseket, akik képesek bármilyen nevet ráírni bármilyen, eléjük beterjesztett egyéni képviselői alkotmánymódosításra. Remélem, joggal gondolom, hogy egy ketrecben tartott és ott szaporított patkánycsalád lényegesen költséghatékonyabb lenne, mint ez az emberformájú izé. Sajton, szalonnahéjon elvannak, csak az almot kell cserélni alattuk hetente.

Arról nem is beszélve, hogy nevezett embernek látszó tárgy most jobban tenné, ha egy darabig nem cselekedne. Bár némiképpen tréfás cselekvésről beszélni az operatív törzsnél, helyettes kormánybiztosságnál, egyéb gittegyletnél történő udvarias látogatás során: nálunk is volt itt egy darabig a Jani. Nos, az betonozás közben sem átallt megállni a kerítés mellett, és onnan aggódni a mások által elvégzett munka minősége miatt. Állítólag két dűlővel lejjebb tavaly agyon is verte valaki – én nem tudom, de tény, hogy komoly építkezések zajlottak ott nemrégiben.

Nos, kedves Belügyminisztérium, ha már így szóba elegyedtünk: a munka, a cselekvés, az komoly dolog. Ezért szeretném jelezni, hogy ha hülyének, bénának, tehetetlen impotens baromnak tetszünk lenni, akkor nem érdemes belevágni a dologba. Mert értem én, hogy a fegyelmezetlen autósok tehetnek róla, hogy vannak, meg hogy rohadnának meg, ahol vannak, de tessék elhinni, létezik alternatív megoldás. Mert meglehet, hogy az, hogy a vihar elmúlta után három órával esemest teccik nekem küldeni, hogy mifaszt csináljak a kocsimmal, kiváló, unortodox megoldásnak tűnik, de hogy is mondjam finoman, nem elégséges szolgáltatás.

Onnan gondolom, hogy nem elégséges, hogy közvetlenül az önök esemese előtt, de még a kétnapos vihar kitörése előtt(!) fél(!!) nappal(!!!) kaptam egy másik esemest is. Ezt nekem viszont a biztosítóm küldte, és ebben nekem leírta, hogy intenzív havazás, 15–25 centiméter friss hó és hóátfúvások lesznek abban a térségben, ahova a lakáscímem irányítószáma is tartja szerencséjének tartozni. És az a vicc, hogy bár nekik is fizetek a kocsi után, mégis szolgáltatnak a pénzemért. Fogalmam sincs, hogy csinálják.

Mi lenne, ha megkérdeznék tőlük?

Levél a Méltóságos Kormányzó Viktor Főtitkár Úrnak, a tekintetes lakályába, vagy ahol egyébként lakozik, az Állatkert mellett nemsoká két sarok, fel, a Várba (szabadítsuk ki Stancsicsot!)

Méltóságos Tekintetes Főtitkár Kormányzó Elvtárs!

Mély elszánással és nemkülönben kimondott öröm el nem maradása mellett, mégis aggodalmamat kívánom kifejezni ezen levél által a Kegyelmes Viktor Úrnak, úgy is, mint.

Hogy mivé is halad e világ, mit tetszik szólni. Minap esett, hogy jártamban, kertemben lépek fel a Fécbukkra, tekinteni, hol akad szükség, merre szólít engem a párt, meg a haza, valamint a párt. Látom, esmegint támad a karvalyajemef a megalázóan alacsony kamatyokkal, valamint tekintet nélkül a magyar emberek nemzeti értelemben vett gazdasági idiótaságára emeli felfele az eurót az egekbe. Ezen kidühösködvén magamat reppenve továbbra szanaszét mélységes döbbenettel vettem tudomást róla, hogy tekintve, hogy finom, fiatal, kívánatos diáklányok (és fiúk) vették magunknak a felháborításomat, és bevették a Kegyelmes Méltóságos Viktor Elvtárs Uraság pártházát oly orcátlan magatartást mutatva, hogy annak erkélyét vérszomjas tarisznyáikkal és megafonjaikkal gyalázni restek nem maradoztak. De hiszen, hiszen de tulajdonképpen maguk által is tudhatták volna, hogy az Uraság lefekütt, alunni vágy ebben a szép tavaszi, fényes délben, mint minden rendes nyugdíjas fiatal demokrata!

Hisz micsoda ezen orcátlanság, ami mostan torát üli szent hazánkon, és pártunkon, valamint azon a másik pártunkon is, eszembe nem jut, de valami keresztyén van a nevében elszórva?! Vajon tudják-e ezek a nyikhaj senkiháziak, ezek a romkocsmárosok, ezek a drogtól bódult hazátlan bitangok, ki van ilyenkor abban a széknek a házában?! A Nemzet Ezerszer Megszentelt Nemzeti Pártszékházában?! Hát ha nem tudják, majd megmondom én: kutya legyek, ha nem a kisgyermekes, mindenórás, gyilkosságra elítélt kopasz családapák végzik ilyenkor mindennapi, nehéz zsolozsmával súlyosbított szolgálatukat a Pártért, a hazáért, az Alaptörvény Szent Gráninttengerén hajózva, azt minden elemében nap mint nap, folyvást leküzdve, továbbá Védelmében, amíg el nem lesznek kétharmadolva, bishundertudcvancig!

De hát, hisz ha hagyjuk! Tekintetes Pártfőtitkár Úr, ne tessék tiszteletlenül venni, amit mondani van érkezésem, de amennyiben komoly akadályokba nem ütközik, esedezem Önhöz, valamint ahhoz a kedves, bár bizonyos szempontból állatiasan ostoba tekintettel rendelkező gabikához és a szintén tulajdonképpen, köztünk legyen mondva, nyáladzó idiótákat megszégyenítő szövegértési és válaszadási képességgel rendelkező kommunikációs főmátéhoz is intézve szavaim: nem lehetne ezeknek, igazán csak a miheztartás végett, valamint érdekében, jelzésképpen közéjük lövetni? Éles lőszerrel, a pofátlanabbjának gránáttal is, pedagógiai célzattal, természetesen? Hát hiszen ha nekik szabad fiatalnak, szépnek, kívánatosnak, nem különben bátornak, már-már vakmerőnek és mindezek mellett okosnak is lenni, mi gátolja meg a regnáló tizennyolc harmadunkat, hogy ezzel szemben, továbbá sérelmükre és védelmükben egyikét-másikát morzsinkailag rozsdás bökővel megneveljük, hogy ne szaporodjon? Mert megértem, jövőre ez még nem tesz egy szavazót se a rohadt kommunistáknak – vagyis nem nekünk, hanem a másik rohadt kommunistáknak, de hogy szavam ne feledjem – hogy de mi lesz így ezzel az országgal, nem hogy húsz, de kettőszázhúsz esztendő elteltével? A végén még addig erőszakoskodik a tudjuk honnan pénzelt fajtájuk, míg liberalizmus árasztja el habonyárpád vére által turulbavert, szentséges hazánkat!

Kérem tehát a Tekintélyes Minisztertanács Elnöke Elvtársat, nagy tisztelettel tessen véget vetni ennek a bajnaista csőcseléknek! Nem tűrhetjük tovább, hogy ezen arcátlan, neveletlen suhancok legyenek olyan bátrak és fiatalok, mint amilyen mi sohasem voltunk, de még csak nem is lehetünk! Fel vörösök, proletárok, kitartás, valamint Isten engem úgy segéljen!

Maradok tisztelettel:

özv. dr. Savanya Jenőné,

nyug. üzemvezető (a Patyolatnál voltam, a Podmaniczky és a Szív utca sarkán, ugyanott sósav nagy tételben eladó!)

Arra az időre, amire megtanítják őket olvasni.

Drágáim: amikor ezt a levelet írom, még ebben a magyarországban az akárkinek is szabad levelet írni. Azért hangsúlyozom ezt, mert lehet, hogy mire odaértek, hogy ezt a levelet olvashassátok, már nem lesz olyan nemzetközi helyzet, hogy ez természetes volna benne. Lehet, hogy éppen a náci haláltáborok létesítésének uniós támogatásának megvonásáról folytat majd késhegyre menő vitát az Európai Parlament; lehet, hogy addig már az orosz birodalomnak leszünk újra hűséges barátja; én ezt nem tudom, de mostanra már ott tartok, hogy nem is érdekel.

A lényeg, hogy nagyjából fogalmam sincs, hogy mire ezt a levelet alkalmatok lesz ilyen vagy olyan formában kezetekbe venni, milyen lesz a hazai politikai helyzet. Ami miatt mégis úgy határoztam, hogy megírom ezt a levelet, az az, hogy ebben a pillanatban, kettőezer-tizenhárom elején biztosnak tűnik, hogy egyetlen, jól meghatározható politikai-gazdasági kör kezébe került az összes politikailag releváns hatalom – újabban ugyanis sikerült minden értelmes érv és meggyőzés ellenében egy fantasztának odaadni még a nemzetibankot is. De ez még nem a vége: ma a parlament elfogadta, hogy kétharmaddal akármit, bármit, de tényleg, még idióta katonanótákat, vagy a teljes iszlám törvénykezést is be lehet írni a magyar alaptörvénybe. Mert senki, az égvilágon senki sem tiltakozhat ellene – és viccen kívül, azon az alaptörvényen már a snejderfáni által áhított húszcenti sem tudna sokat javítani.

És írom ezt úgy, hogy nem olvastam el a mai lapokat. Hogy reggel óta nem mérgeztem magam semmilyen hírrel, és most már öreg este van. Tudom mégis, hogy amint fent írtam, megtörtént.És ha nem történt is meg, meg fog történni a héten.

De nem ez a baj. A baj az, hogy a magyarokat ez nem érdekli. Megtehetnék, hogy ellenkezzenek, de akkor sem érdekli. A magyarokat ugyanis sokkal fontosabb dolgok foglalkoztatják: itt van rögtön az elbaszott lakáshitelük, amit saját jól felfogott érdekükben gondolt idiótaságukban megkötöttek. Meg a rezsi, a gáz meg a villany, ami meg minek nem van ingyen. Nem beszélve, hogy milyen arcátlanul magas a karfiol a lehelpiacon. A magyar ugyanis evés közben nem gondolkodik – legfeljebb böfögik, fingik, és bízik benne, hogy nem veszik észre.

Épp erre akartam rákanyarodni: gyerekeim, dacára annak, hogy mit láttatok apátoktól: ez nem normális. Tudom, hogy hihetetlennek tűnik, de léteznek kultúrák, ahol nem hogy nem illik ebéd közben fingani, de ciki az egyes evőeszközöket összekeverni is. Ahol nem pálya a legfrissebb, fodbalokos magyar adóelkerülési módszerrel dicsekedni. Ahol talán csak megmosolyogják az embert, ha ilyennel próbál csajozni, de ha még dévaj vigyorral nekiáll cigányozni is (arabozni, zsidózni, volapüközni), legközelebb már lehet, hogy meg se hívják fondüzni a szoáréba. Meg ahol nem parkolunk a rokkanthelyre akkor sem, ha televíziós műsorszolgáltatásban van szerencsénk közreműködni. És teljes, mindent elárasztó butaságunk ellenére sem teszünk ilyet. Ahol lehet, hogy megöljük az asszonyt a szeretőjével együtt, és elvisz a kálámbó, de még akkor sem parkolunk a nyomorékok helyére.

Mert hát gyerekeim: hülyék mindenhol vannak. Mégis azt mondom: ha még nem tettétek meg (mindent el fogok követni, hogy ez ne így legyen, de ha mégse), meneküljetek el innen. Ebben az országban nyolcmillió felnőttből hárommillió fasiszta, ha nem egyenesen náci. Ebben az országban a villamoson is szabad cigányozni. Ezt más országban fél évszázada eltörölték, ezt a villamoson cigányozást. Nálunk tovább él a hagyomány: ebben az országban csak addig vagytok biztonságban, amíg nem vagytok cigányok, buzik, liberálisok. De tovább megyek: ebben az országban addig vagytok biztonságban, amíg gerinctelenek, tehetségtelenek, idióták vagytok. Amíg ártalmatlanok vagytok.

Illetve az nem is elég: ártalmatlannak lenni nem is elég. Szeretnetek is kell ártalmatlannak lenni. Sőt: könyörögnötök kell az ártalmatlanságotokért.

De ti, gyerekeim: ti sose könyörögjetek.

Kelek föl reggel (aludnék délig, mint minden rendes munkanélküli, de persze nem lehet, vinni kell a gyereket a fülészetre, mindegy), kedves ismerős hív, hogy gáz van a melóhelyén, mi legyen.

Merthogy kivágják náluk a jófejfőnököt, és ki tudja, ki lesz a következő. Kurvul a világ gyémánttengelye, mondja, ő meg nem ehhez van szokva. Ő ugyanis azt hitte, hogy ha valaki a dolgát rendesen végzi, azt nem basszák ki. Hogy rend van ezen a földön: aki szánt is, az vet is, továbbá ha kapálni sem mulaszt el, arat is. (Ő is egy ilyen vidéki, micsináljak vele.)

Én persze rögtön a legrosszabbra gondoltam: mégse az idiótát nevezték ki nemzetibanknak, vagy hogy meggondolta magát, és marad a főmágus. De nem, csak annyi volt az early morning breakin’, hogy valaki jól végezte a dolgát, mégis kivágják, mint macskát szarni, mert más valaki szerint inkább mégis beleölnek még egy rakás pénzt abba szarba, amiből emberünk várat akart volna építeni, de nyilván, sikertelenül. (Persze, adófizetői szart: sajátjukon inkább luxusterepjárókat vesznek, nyugdíjast riogatni.)

De, hálisten, a világra rendje el nem hibbant: kapcsolom a tévét, nyitom az internetet, és persze, hogy a degeneráltra bízta reggel a fődegenerált a nemzeti sufnikulcsot – hátha nem vágja le stíllel azt a hülye fejit, vagy bárki másét, aki szembejön, gondolom. És persze, hogy eltávozik (így mondta be az ertéelhíradó, rohadjak meg) a katolikus főtáltos is. Sőt, ez utóbbinak a híradások szerint soktízezer ember tapsolt a különböző megnevezhetetlen nevű olasz főtereken, ami érthetetlen, mármint hogy minek örültek annyira, de lehet, hogy én nem értettem meg valamit a katekizmusból.

A nap további része érdektelen: másfél órát vártam a megyeszékhely egyetlen gyermekfülészetén, ami rossz, viszont a gyerek füle rendben van, ami jó, viszont az orvos két percnél többet erre a rendkívül komplikált differenciáldiagnózisra nem szánt, ami megint nem jó, főleg, hogy öt napja ugyanez az orvos még semmit sem talált ugyanabban a fülben – ami meg főként rossz, mivel a gyereknek szemlátomást fáj füle. Gondolom, rossz a hozzáállása a gyereknek a füllorgégészet, és általában az egészségügynek ahhoz a legújabb, unortodox elméletéhez, ami szerint pénz, orvos, mi több, gyógyászati segédeszköz egyaránt nem szükséges a magyar egészségügy soha nem látott, magyar típusú fellendüléséhez.

És én persze kurvára nem értek a fülorrgégészethez, sőt, azt sem tudom, hogyan kell leírni, de hogyha egy pénzügyminiszter azt írja szerdán, hogy a magyar unortodox gazdaságpolitika példátlan sikere vezetett a magyar gazdasági növekedéshez, az annak fényében, hogy a magyar gazdaság éppen hogy nem fejlődik, hanem éppen hogy rohad széjjelfele, szóval ennek megfontolásával azt én kedvesen megmosolyognám, esetleg kávéval kínálnám, amíg a mentők kiérnek. De semmiképpen sem nevezném ki magyarnemzeti, de még nemzetimagyar banknak sem két nappal később. Mert hogy hülye a szerencsétlen, szemlátomást, és a végén még kárt tesz magában. Vagy bárkiben, aki szembejön, lásd fent.

De persze az is lehet, hogy semmit sem értek megint, és mindez csak arról szól, hogy ő is csak szimplán lapátra került. Ami nem lenne csoda, hiszen szemmel láthatóan nem ért semmihez, még számolni sem tud, és ez abban a pozícióban, mondhatni, alapvető készség. Kirúgni mégse nem lehet, az a főbolondra is csak a rossz fényt veti: elteszik tehát egy másik pozícióba, ahol ez már nem feladat, ahol elég csak havonta kicsikét lejjebb vinni azt a lejjebbviendőt, illetve adni néha egy kis pénzt a különféle lajosoknak, erre-arra, közbeszerzés, apelláta, visszapofázás nélkül, a devizatartalék terhére.

De akkor viszont most meg azt nem értem, a haver főnökét, aki meg értette a dolgát, hogy azt miért tették ki. Lehet, hogy mégiscsak neki van igaza: bolond egy világ ez.

A hvg.hu röpítetette világgá a hírt a minap, miszerint ennek a mostani magyarországnak szeretve tisztelt miniszterelnöke fenséges jóvoltából volt szíves annyira hülyének lenni, hogy összekeverte Márait Ottlikkal. Elmondjuk mostan, miért is baj ez.

Most abba ne menjünk bele, miért sokkal nagyobb baj ez annál, mintha Adolf Hitler munkásságát keverte volna össze, mondjuk, Thomas Mann vonatkozó irodalmi teljesítményével! Ez utóbbi kettőnek ugyanis a világirodalomban (vagy előbbi esetében inkább világuradalomban; bocs) betöltött szerepének összekeverése egyértelmű helyzetet teremt: illető miniszterelnök természetesen síkhülye, valamint náci, ami viszont részhalmaza a síkhülyének, tehát csak a pontos fajmeghatározás miatt tettük hozzá. (Igen, a síkhülyének is vannak fajai. Nem genetikaiak, de vannak.) Természetszerűleg adódik, hogy síkhülyékkel nem foglalkozunk, nekik tárcát, miniszterelnökséget, kézi sajtreszelőnél bonyolultabb háztartási gépet nem adunk, szőlőbe metszeni, epresbe kapálni nem engedjük. De azzal mi van, aki kijelenti, hogy „[a] világhoz nem alkalmazkodni kell, nem újrarendezgetni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig”, és hogy ezt Márai mondta? És mindezt megfejeli azzal, hogy mindezt egy olyan fórumon érzi felettébb szükségesnek előadni, amelyre hívei és ellenfelei egy egész éven át várnak, hogy előbbiek a szellemi (és megfelelő díjazás esetén) az egyéb kielégülést, utóbbiak meg a kellő (politikai) muníciót kapják meg általa – sőt, ne tagadjuk, ellene. Más szóval: ha tudja, hogy ez számára az év egyik legfontosabb beszéde, miért bassza el?

Ez utóbbi kérdés egyébként nem is annyira bennem, hanem szakmája szerint magyartanár feleségemben merült fel. Ő egy ilyen szikár, egyenes, tőrőlmetszett lélek: talán már tettem róla némi említést, hogy azon az alföldi tanyán, ahol felnevelkedni lehetősége volt, különféle vadállatok vidám társasága mellett csak könyvek voltak a barátai (továbbá egy petróleumlámpa, ami mellett szoros kivételképpen esténként olvasni is mög volt engedve). Számára tehát érthetetlen, miért beszél valaki hülyeséget: náluk ilyet még a marhák sem csináltak, valamint, ha nem tudja, miért nem olvas utána – vagy megkérhetné valamelyik szíjgyártóját, teszem hozzá már én. (De hát én meg Erzsébetvárosban nevelkedtem, így tudom, mi az a cselédlépcső, mindegy.)

Nos, a kérdés jogos. Miért? Nos: azért, mert nem érdekli. A beszédeit, felteszem, nem is ő maga írja, de amint ebben a gyönyörű fodbalmagyarországban már szinte a legutolsó szertáros kinevezése is miniszterelnöki hatáskör, gondolom, a beszédet is jóváhagyta előtte. És volt benne egy idézet, valami ilyen izétől, írótól, aminek, gondolta ő, biztos utánanézett a fellelője: sőt, én azt sem tartom kizártnak, hogy ő maga illesztette bele a főszövegbe a Marainak hitt Ottlikot. Akárhogyan is: ő azt fogja gondolni, hogy az az idézet Máraitól van, és utánanézni jelen körülmények (tudniillik: kétharmad, teljhatalom) közepette nem érzi időszerűnek.

Ez van, ha diktátorrá válik az ember. Tisztában van vele, hogy van valóság azon kívül is, amit ő gondol, de az annál rosszabb a valóságra nézve. Ő nem hiszi, hogy tévedhet: ha ő úgy emlékszik, hogy Márai, akkor annak kutya kötelessége Márainak is lenni – Márai írókartárs továbbá köteles másnap megírni, a magyar haza nagyobb dicsőségére, az Ottlikot. Ha ő úgy érzi, több gyerek született tavaly, abból tekintet nélkül a statisztika mint tudomány teljes munkásságára, mi több, annak ellenére, őfelsége akarata szerint következik, hogy azok a gyerekek meg akartak születni. Mi több, foganni. Eljutott tehát az üzenet azokba a méhekbe: és innen már csak egyetlen lépés, hogy milyen úton jutott el. És tényleg: az első éjszaka joga és a „közgépet hozzuk ki minden közbeszerzésen győztesnek” napi gyakorlata csak annyiban jelent különbséget, hogy utóbbi esetben egy egész országot baszunk meg.

Itt tartunk. Az a vidám, göcögős összekacsintás pedig, hogy bár nem szabadna, mégis pontosan tudjuk, hány cigányt dolgoztatunk éhbéren közmunkásként, már tényleg csak hab a tortán. A magyar kultúrát nem ismerjük, a magyar írókat csak vasalberti értelemben olvassuk, de azt dekára tudjuk, hogy hány cigány van. Következnek, gondolom, a buzik, libsik, egyéb elhajlók. Majd megkérdezzük a munkaszervezőket, hogy teljesítenek: tudnánk-e fokozni a teljesítményüket, a munkaalapú társadalom újabb öt- (hét-, tizenöt, huszonharminc) éves tervének teljesítése érdekében. Ahogy ők mondják: a haza érdekében. Azaz a magyarok, az ő érdekükben. Mert ők a magyarok. A haza nem lehet ellenzékben.

„A haza végzet, nem pedig trükk és mutatványszám. S a hazafiasság a legszemérmesebb magatartás, olyasféle kötés és parancs, melynek mutogatásával nem szabad tapsokat aratni. De hányan és milyen lehetetlen alkalmak ürügyén élnek ebből a trükkösített, fröccsös hazafiasságból – élnek és éltek, mert ez a legbiztosabb mutatványszám mindenféle pódiumon.”

Ja, ezt tényleg Márai Sándor írta

Vannak ezek a dezsők. Vagy gézák, rózsikák, lacik, mindegy, mind olyanok, mint a kutyaszar: még eltaposni sem lehet őket.

Ezek mindenhol ott vannak, mindig láb alatt vannak, mindig megkerülhetetlenül. Ha egyet átlépsz, lábod alá csúszik a következő. És ha már ott van, onnan ágál, onnan hadovál, onnan jelzi, hogy márpedig vele számolni kell, mert őneki ott lenni joga van, mert őt oda nem akárki szarta oda. Őt nem lehet csak úgy nem tudni, hogy ő ott van. Mert megszavazták őt, oda. (Vagy kinevezték, mindegy: ebben az országban megszavazni úgyis csak azt lehet, akit előtte kineveztek.)

Itt van például ez a rózsa. Róla nem sokat írtam eddig, egész egyszerűen azért, mert értéktelen, haszontalan egy állat – bár tény, hogy éppen értéktelenségében és haszontalanságában okozza a legnagyobb kárt. Kártevő. Minden kártevőnek megvannak az okai, miért okozza a kárt: ki az éhenhalás ellen védekezik ezzel, ki gonoszságból teszi. Ez a rózsa azért olyan, amilyen, mert meg van sértődve, hogy régen kommunista volt, most meg nincsen már a kommunizmus, és ez meglehetősen akadályozza őt a kommunistaságban. Ennek okán kitalálta tehát magának, hogy ő most keresztény, és rögtön az elsőszámú babonakör egyik nem létező gittegyletének oszlopos tagja is lett, sőt, részemről meg mernék esküdni arra is, hogy fakuló emlékeiben máig ott él az az emeszempé-alapszervezet, ahol ő bérmálkozott. Hisz neki mindegy: akkor is vallási fanatikus volt, most is az. Akkor abban hitt, amiben akkor kellett hinni, most meg abban hisz, amiben most kell. Számára istenváltozás volt, nem rendszerváltozás: jelenleg ő komolyan elhiszi, hogy egy szűznemzéssel létrejött élőhalott testét és vérét kell elfogyasztani a spiritiszta szeánszokon – ami nem kevésbé hülyeség, mint az empiriokriticizmus, de azt sem értette, és az sem zavarta, hogy azt sem érti.

Vagy itt van rögtön a dezsők gyöngye, a dezsődékán. (Őt konkrétan dezsőnek is hívják, annyira dezső.) Ez a dezsőnk akkor, amikor a kedvenc kormányzata, pusztán bosszúból és butaságból harmadával csökkenti a munkahelye apanázsát és alaptörvénybe illeszti az adósrabszolgaságot, még mindig hisz a párbeszédben és a józan ész meggyőző erejében, valamint ezután is a tárgyalásos módszert, a felsőoktatás jövőjéért felelős szakmai fórumokon keresztüli érdekérvényesítést tartja egyedül üdvözítőnek. És ezt annyira tündéri, bár kétségkívül pszichopata állathoz méltó arcjátékkal teszi, hogy az ember már szinte hajlamos elhinni, hogy ez a dezső szimplán csak ennyire hülye. De nem, nem ez a helyzet: ez a dezső, édes szívem, dékánsága teljes tudatában, mi több, a vele járó hatalom totális átéltségében hadovál össze ökörségeket közterületekről, politikai erőterekről, tűzrendészetről. Tudhatná persze, hogy a tűzrendészet lófaszt sem ér ott, ahol ég a ház: ez a kormányzat egy darabig tárgyal ugyan a házasságkötés mindkét fél számára kölcsönösen elfogadható feltételeiről, de az eljegyzés időpontjának kijelölése után konyhaasztalra vágja a kiválasztottját és meghágja úgy, hogy minden számba vehető testnyílást alaposan kihasznál közben. Ezt dezsőnk nem tudja, mert akkor a dékánsága forogna veszélyben, ha ő ezt tudná: tehát tűzrendelkezik ahelyett, hogy végrendelkezne. Tárgyalást javasol, hátha a röghözkötés helyett az ő örökös dezsőségét írják bele az alkotmányba. Nem tudja, hogy ennek a demokratikusan garantált kétharmadnak (oximoron, de egy miniszter mondta, higgyük el) a bölcsészkari dékánok ánuszának hatékonyabb kihasználásával kapcsolatos alkotmánymódosítás alaptörvénybe illesztése is rutinfeladat – feltéve, hogy formailag hibátlan az eljárás.

Itt tartunk. És természetesen nincs remény: ha bárki kicsikét meg is bukik is, a startvonalnál már melegít a klinghammerék dezsője. Feszesen, okosan, atlétatrikóban, és ne legyen kétségünk afelől, hogy indokolt (legalább miniszteri szinten alátámasztott) esetben előkerül a bohócsapka is, vagy a krumpliorr. És bár okkal reménykedhetünk abban, hogy lám, lassan már nem marad hadra fogható épelméjű kormányzati tényező, ne ringassuk magunkat hiú ábrándokba! Ebben a magyarországban elegendő hadra fogható hülye áll rendelkezésre a sarkalatos kormányzati célok megvalósítása érdekében, valamint létezik az a pénz, amiért akárki hülye akkor is, ha egyébként nem lenne hülye.

És ha mégse, ha mégis elfogynának ezek, hát jön a szanyikapitány. Vagy a másik kapitány, a mesterházi.

Igen: a mesterházi dezső.

Kálmán agya megint eldurrant egy kicsinyt. Alant olvasható, mennyire.

Na idefigyejjé, te lázárjani. Hogy borétanám reád a rémfát, te öcsémuccse.

Elkapkodtad te most itten a sulykot, de baszom messzire, te kölyök. Mert mi van. Beszéljük mink a Robi sógorral, hogy mi lesz már, kint vannak a hajlékonyak a placcon, elcsúsznak végül, kinek öröm az. Én persze csak röhögök a sok hülye tarlósivadékon, de Robisógor, bár szögedi, mégsem. Ő mostan ugyanis konkréten alezredes, vagy vezérőrnagy, vagy mijakurvannya a jardnál. Nyolckerben ráadásul, tehát az átlagosnál többször látott már drogoscigányt hajléktalan belét kitaposni. Mondhatjuk hogy tájékozott a kérdésben, és szerinte a koszosgeci (jó, nem cigány, de akkor is), meg a tetves nyomorult menjen haza hajléktalankodni, ha annyira akar. De ne feszítse a húrt, közterületen.

Mondom neki, hogy már pedig feszítse, ha jót akar a demokráciának. Ezen Robi sógor magát fölheccölte, de most nem ezön akarok elmélködni, hanem, hogy mi lött. Az lött, hogy ëgyrészt mögtanultam délalföldiül hat és fél óra, kisebb-nagyobb vereködésökkel mögszakított ordítás alkalmával, másrészt kisült, hogy lë van szarva az egész, mert bemondta a lázárjani, hogy benne lösz az alkotmányba, hogy ott rohadjon mög mindönki, ahol akar, mindëgy, de konkrétön a blahalujzán ne akarjon. Mert agyonba lösz büntetve, hogy arról koldul. És még örüljék, hogy a beleibe hurkát nem tölt az Összefogás, mög a bencsikelvtárs, személyösen.

Na mostan, te lázárjani. Igaz, hogy lehet, hogy csak az a negyven liter tavalyi szilvám mondatja velem, amit oda kellett adni a sógor Robinak, a fogadás végött, de neked most már tényleg a kurva anyádat. Most akkor már az lesz, hogy ha én nem öntöm ki az első litert a rézalja miatt, akkor te beteszed a kerényikódexbe, hogy az én kurva anyámat?! Vagy hogy nekem rézgáliccal kelljen rámenni virágzáskor az almára, különben ki leszek szerkesztve a magyarközlönybe?! Vagy tényleg az lesz, hogy ha formailag megfelelően belezem ki ezt a Robisógort a kurva pálinkája miatt, amit tőlem nyert el, miattad mondjuk, de mindegy, akkor azt is lehet? Mert rendben, rohadjon meg az a mocsok (már csak a pálinkám miatt is), de ezt így hogy? És mindezt csak azért, hogy ha te be akarod tenni az alkotmányodba, hogy mehetsz te kétszáznegyvennel az algyői Tisza-hídon, akkor te betehessed?

És ha megszavazza ezt a tekintélyes pokolbéla, vagy másmilyen idióta béla, akkor innentől már nem ugathat bele abba se senki, hogy beleteszitek az alkotmányba akárki faszát? Mert hogy miszerint az nagyobb, mint a gyurcsányié? (Vagy tetszőleges bárkimásé.) Mert hogy ez nektek fontosabb, valamiért?

De, ha így van, eszerint akkor benne is lesz. Hisz ha formailag nagyobb, akkor az nagyobb. Megszavazzátok, ugyanis, hogy formailag nagyobb. Nemsoká tehát bele lehet tenni az alkotmányba akármit, és egy lófaszt köll ide colstok, tolómérő se. Az alkotmányosság megállapításához meg pláne lófasz köll ide. Legfeljebb unortodox módon festeti le a kerényi, amit vizionált belőle. Mármint a lófaszból. Vagy személyesen áll modellt őneki. Lófaszméretben mért fontossága teljes tudatában.

És hát, mi tagadás, nekem teljes megértő jóindulatom a blahalujzán kucorgó nyomorultaké, meg a kilátástalanul tiltakozó diákoké, de amit ők most kaptak, az még a kisebbik baj. A nagyobbik, hogy innentől már bárki más is kaphat, és bármit is kaphat. Azaz: beteszitek az alkotmányba a bárkinek a bármilyen faszát, szemléltetésül.

Vagy elrettentetésül. A lényeg, hogy tuggya a helyit.

Idegen spermára kényszerítik a vadházasságban élő párokat – olvasom a hvg.hu-n. Ezzel kapcsolatban persze jut eszembe számtalan, szebbnél szebb gondolat, de most mégis az LMP nevű vadházasság felbomlásáról kívánok beszélni.

Rosszabb sorom úgy hozta, hogy újabban Krúdy Gyula, Mándi Iván és özv. Stromanek Gáspárné h. tömbházfelügyelő városában, Budapesten vagyok kénytelen idióta marhaságokat csinálni, amit viszont szerencsére mások munkavégzésnek tartanak és eszerint honorálnak is. Ezzel kapcsolatban ellenben sajnos benyomások is érnek, amelyeket a kedves olvasóközönség nagyobb szerencsétlenségére ezáltal vagyok kénytelen közkinccsé tenni.

Talán egyébként már tettem arra néminemű utalást, hogy korábbi, még véletlenül sem fővárosi illetőségű munkahelyem a közeles múltban megszűnni méltóztatott, minek utána engem és két tucat sorstársamat úgy vetettek bele a dinamikusan fejlődő magyar munkaerőpiac tajtékzó árjába, mint macskát szarni. Ám ezen nem érdemes keseregni, hisz minden valamire való ember, továbbá minden, havonta másfélmilliót kereső felsővezető hülyepicsa számára nyilvánvaló, hogy egy hatezer dolgozónak munkát adó állami intézmény komplex iratkezelését (jelentsen ez bármit is) egyedül diákmunkával lehet a szakszerűen megoldani – már amennyiben a szakszerűség fokmérője az, ha (szerintük) baromi olcsóba kerül. Nem kerül egyébként olcsóba, de ettől függetlenül én felfokozott érdeklődéssel várom az idegsebészeti és szívtranszplantációs középső csoport létrehozásának hírét a Napsugár Óvodában, ahova kislányom is jár. Nekem, engedelmes állampolgárnak ugyanis nincs kétségem afelől, hogy öt éves korában az ember egy kakaóscsigáért vagy egy islerért nemcsak jobban, de lényegesen lelkesebben is operál, mint megannyi túlfizetett főorvos-primadonna.

De ez a múlt, az a rohadt elmúlthuszonkétév, melyre most jelenleg köpünk. Hallom viszont, hogy végre, egyszer ebben az életben megoldódik a modern társadalmakat évezredek óta gyötrő probléma, miszerint dacára annak, hogy érintetlen, hatezerszer megáldott, kóservágással előállított kakukkvakbelet áldoztunk az éppen ügyeletes úristen, alisten, pókember vagy más kitalált képregényhős oltárán, továbbra is az a helyzet, hogy hálnak az utcán az emberek. Ami nem lenne baj, de aluljárókban meg pláne hálnak az emberek, és ezt már ők a maguk aljas, szemérmetlen, mi több, keresztényietlen módján teszik. Sőt, többeknek még a cipőbe bújtatott lába is kilóg a mocskos matrac alól. Mások meg nem átallanak újságpapírba burkolózva horpasztani, pedig már Szent Ágoston óta tudjuk, hogy az írással az van, hogy tolle, lege.

Erre azonban jelenleg nincsen lehetőség. Mármint Bibliát olvasni nincs lehetőség, hisz szorít az idő, nyakunkon a vadászszezon. Tekintve azonban, hogy a nyomorult hajléktalanok nem szalonkák, így agyonlövöldözni őket nem lehet, bármekkora keresztény könyörület is mutatkozna a megvalósításra. Jobb ötlete támadt a rendszernek: összeültek a nemzeti együttműködés szentkoronaalakú kacsaúsztatójában az aranyhalak szellemi színvonalát helyből alázó belvárosi polgármesterek, és kitalálták, hogy az Alkotmánybíróság döntésének dacára, sőt, éppen abból kifolyólag pont ilyenkor télen nagyon csúszik a blahalujzán az aluljárónak a faltöve. Tudniillik, pont az a része, ahol a nyomorultak szoktak kucorogni, hogy hátukat melengesse az a mocskos műmárvány a mínusztízben.

Zseniális. Hisz nyilvánvaló, hogy ez nem igaz, ellenben eléggé cinikus, és az majdnem úgy kezdődik, mint a civilizált, ráadásul emiatt rájuk szavaznak majd a nácik is.

Nem tudom elhallgatni azonban, hogy szorult helyzetemből kifolyólag (lásd fent) újabban viszonylag gyakran járok a Blahán, így tanúsíthatom: nem csúszik. A fal mellett pláne nem csúszik. (De ha csúszna is, ott a fal, megfog az.) Ennek ellenére belátom, hogy a kocsismátéknak, akik életükben a környéken nem jártak, csúszik, mint a templomlépcső. Nem csoda, hogy lezárták tehát, hogy ne csússzon. És telepítettek oda helyes kis kordont is (hogyne, majd korcsolyapályát!), műanyag lófasszal, rajta vidám szallaggal, melyre írva vagyon, hogy lezárt terület, ne járkáljál te erre, menjél el te innen máshova, a felebaráti szeretet technikai okokból szünetel.

Úgy tűnik, a magát kereszténynek tartó kocsismáték a jelek szerint meg is vannak győződve róla, hogy ezzel le is van a probléma: ím, a hajléktalanok immáron eltűntek, így abban kristálytisztaságú, csilingelő szépségű hígfosban, amelyben ezek a kocsismáték élnek, nincsenek is többé hajléktalanok. De ami a lényeg: nincsenek a blahalujzán, ahol is zavarták özv. Stromaneknét a menésben. Illetve, nem is abban: csak a menés közbeni másfelé nézésben. Mindenesetre most már belátható az is, hogy a tét bármily hatalmas volt, annál örömtelibb, hogy a terv óriási sikert aratott, hisz ott, valljuk meg, most már nincsenek Stromanekné szeme ügyében.

Öltést sem ejt, áruljuk el azonban: attól még valahol vannak. Láthatatlanul, de vannak. Sőt, ahol vannak, ott nekik szintén nem olyan jó. Mi több: egészen máshol lenne jó. Azaz tulajdonképpen ezek a nyomorultak is úgy vannak vele, mint ezeknek a kocsismátéknak az ő úristenük, meg a megígért feltámadásuk, a mennyországuk, az örök életük: van, csak nem ott, ahol ezek keresik. És igen, ilyen a pokluk is, amit kitaláltak maguknak, egymás ijesztgetésére. És én ugyan nem sokat tudok ezen kedves fogyatékosok tréfás babonakörének hiedelemvilágáról, de ha negyede igaz annak, amit összehisznek vasárnaponként a babonaszakkörben, ismereteim szerint jelenleg van is mitől félniük.

De nekem mindegy: az én cipőm továbbra sem csúszik.

Magyarország visszatért a mindennapi élet tekintetében is az európai szellemi közéletbe – tudtuk meg ennek a magyarországnak a miniszterelnök-helyettesi értelemben véve vett leginkább tiborabbnak tűnő miniszterhelyettesétől.

Nevezett tibor egyébként csak egyike azon rendkívül fontos miniszterelnök-helyetteseknek, akik nem vadásznak, és rájuk sem vadásznak, azaz szükségtelenül és teljesen értelmetlen módon töltenének be oly fontos posztokat, mint az Országos Magyar Vadászati Védegylet, amit, gondolom, azért hívnak így, mert védi azokat a vadászokat, akik doktorit lopnak és szakdolgozatot plagizálnak belőle, tehát a kereszténységet megtámadja a medve. (Igen, mi sem értjük.)

Nem, ez egy másik fajta, porig, sőt, agyontiborizált miniszterelnök-helyettes, aki nem vadászik, vagy ha mégis, nem erről fogjuk felismerni. Őt onnan lehet felismerni, hogy van neki egyrészt ez a kedves, rendkívül szimpatikus SS-Sturmbannführer ábrázata, amiről ugyan nem tehet, másrészt keményen megdolgozott érte, tehát mégis, másrészt hogy időnként összevissza beszél. Legutóbb például a fenti marhaságot fejtette ki a fejéből, ami csak első megfontolásra tűnhet úgy, mintha jobb lenne, ha máshonnan fejtette volna ki, még oly elmélyült igyekezettel. Európai, meg szellemi közélet, meg hogy visszatért, hogyne. Schwarzenegger sem mondhatta volna szebben.

Magyarország egyébként a fenti izéhelyettesi kinyilatkoztatás szerint 2013. január tizenötödikén, kedden tért vissza az európai szellemi közéletbe. Azért akkor, mert akkor indult el az Európai Unió támogatásával a Campus Hungary felsőoktatási mobilitási program, melynek alig is titkolt célja (büszkén hirdetik a honlapjukon!), hogy minél több magyarországi felsőoktatási hallgató tanulhasson ösztöndíjjal külföldön, és hazaérkezését követően kamatoztassa a külföldön szerzett ismereteket, valamint „hogy növelje a magyar felsőoktatás nemzetközi versenyképességét.”

Magasztos célok. Mi persze hajlamosak volnánk azt gondolni, hogy a magyar felsőoktatás nemzetközi versenyképességét leginkább az növelné, ha nem cseszegetné ennek a helyettesjellegű tibornak a főnöke ötletszerű zárolásokkal és drasztikus megvonásokkal, mintha legalábbis a Jóistennek tetszenénk lenni. De mi persze ehhez nem értünk, hiszen a kéttannyelvű gimnáziumban, ahol volt szerencsénk érettségizni, pünktlich latinul nem tanultunk. Ha ugyanis tanultunk volna latinul, nem csak azt tudnánk halál pontosan, hogy szar dolog a hübrisz, hanem azt is, hogy az meg ógörögül van.

Mindenesetre arra mindenképpen örömmel tekintünk, hogy csak kedden tért vissza az ország az európai szellemi közéletbe, és nem mondjuk hétfőn, mert akkor kénytelenek volnánk szégyellni magunkat Neelie Kroes, médiáért felelős európai biztos aznapi elborzadása miatt – ahelyett, hogy helyesen állnánk hozzá a problémához. Ezek az európaiak ugyanis hajlamosak elborzadni, meg teljességgel elfogadhatatlannak nevezni bizonyos dolgokat ahelyett, hogy felesleges pofázás helyett inkább rakás sok pénzeket adnának a magyar felsőoktatásnak, mobilitásra. Mert, tetszik érteni: az az önfinanszírozó felsőoktatás, ami egyébként egy világszabadalom, képtelen elmozdulni a holtpontról, ehhez tehát az Európai Unió segítségét kéri. Tehát mi kérünk egy rakás pénzt az Európától, mobilitásra, aztán röghöz kötjük az ily módon hülyére mobilizált, agyoncsiszolt andragógusokat, hogy ne szaladgáljanak szanaszét, világnak csúfjára, andragogizálni. A sok hülye balneológus is minek, nincs is tengerünk.

Zseniális meglátás. Az, hogy ennek ellenére nekünk mégis inkább további ógörög káromkodások jutnak eszünkbe, természetesen a mi hibánk. Tudni kell azonban, hogy nem csak az Európával van baj. Kiderült ugyanis, hogy újabban már rendesen zsidózni sem lehet, nem beszélve egy kiadós szőröstalpúgecizésről, ami pedig oly jót tesz a derék magyar fodbalszurkoló kedélyállapotának. Mert tudniillik ez úgy megy, hogy a nemzetközi labdarúgó-mérkőzések a világon mindenhol a nemzetközi szabályoknak megfelelően kerülnek megrendezésre, leszámítva, ha nálunk kerülnek megrendezésre, mert akkor azok már nem nemzetköziek akkor sem, ha történetesen nemzetek között zajlanak.

Szedjük tehát össze. Van ez a magyar hübrisz, miszerint mi majd megcsináljuk egyedül az első hat napot is, a hetediken meg megtanítjuk a Teremtőnek, hogy működik a joystick. Másrészt van ez a probléma, hogy léteznek a Földön szabályok, amelyek azonban nem érdekesek, mert pontosan úgy működnek, ahogy asszonypajtás vásárol a teszkóban: betesz ezt-azt a kosárba, más eztazt meg nem tesz be a kosárba. Uniós pénz jöhet, belepofázás viszont nem kell, továbbá mi a focimeccsen zsidózni szokunk, tessék ehhez tehát a megfelelő hozzájárulást odanyújtani a tekintetes Labdarúgó Világszövetség Elvtársaknak. Különben a végén még az is lehet, hogy mondunk valamit. Mondjuk államosítjuk a Földgolyót, ne repkedjen már összevissza.

Van azonban jó hírünk is: nagyon úgy fest, hogy ki fog halni a lapostetű a szőrtelenítés miatt. Dőljünk tehát hátra, és próbáljunk meg örülni ennek: egy tetűvel kevesebb.

Az is valami.

A diktátor szeretett a vasárnapi ebéd után (gyöngyöző húsleves, fejhús, rántott husi, rizibizi, ahogy az anyja csinálta, kevéske petrezselyemmel) csak úgy, céltalanul végigbaktatni a falun, le egész a felvégtől az alvégig, meg vissza.

Vagy néha még tovább, az Arborétumig. Szerető szemmel, a sok elfogyasztott földi jótól könnyesen, elérzékenyülve, a maradékot néha diszkréten felböfögve, éteri hangulatban sétált hát most is a szikrázó nyári napsütésben – és szinte magányosan: csak a Teknős-testvérek kísérték el. Ők is, szinte láthatatlanul, a tájba beleépülve. De hisz meg is fizette őket: szerette, ha láthatatlanok, ha úgy suhannak, árnyatlanul, akár a rabló sólyom az égen; megannyi hipermodern, mégis magyar lopakodó, édes Istenem. Tekintete szeretettel söpört végig a felvégi Fő utcán, a házakon, az úton, a csatornán, aminek semmi értelme ugyan, hisz a faluban két-, vagy inkább háromszázezer éve nem volt víz jelentősen, mégis megérte, hisz sok utánjárásába került neki. És valóban, a pitypang, kaktusz és egyéb, extrém szárazságtűrő növények virágainak pompás színkavalkádja minden pénzt megért.

Ebbe rendesen persze bele szokott rondított Lali, a falu hajléktalanja, akit, teljesen haszontalan állat lévén a falu csak irgalomból hagyott meg, életszerűen élni. Most azonban nyoma sem volt; helyette Komótos Pityu, a polgármester jött vele szembe; megállította hát.

   – Szervusz, Kuka, Adjonisten – mondta. Pityut, mivel igen csak szerette a csendet-rendet, csak Kukának hívta mindenki, már aki megtehette, hogy szarba sem vegye. És hát, valljuk meg, ő megtehette.

   – Adjon az Isten, Józsi bácsi – felelte Kuka, akinek, mi tagadás, volt némi árpádsávos elhajlása. – Mi járatban?

   – Hát, ami a járatokat illeti – kezdte –, azokat sűríted. Benézel majd hozzám a jövő héten. Valamikor. Majd egyeztetsz Margitommal – mondta a maga szerető-féltő, ellentmondást nem tűrő módján.

Margit egyébként a mindenes volt az irodában. A Keresztségben, mint minden vízfejű, bugyuta gyerek a környéken, elővigyázatosságból a Szijjártó Péter nevet kapta. Ez azonban nem számított: akit ő egyszer lemargitozott, az Margittá vált. Akár a ferihegy.

   – De nem ezért állítottalak meg, Kuka. Csak hogy tudnám, mi van, Lali merre kujtorog.

   – Kiküldtem reggel a Váli-vízhez – kezdte a küzdelmet a közeli stroke ellen Kuka, amiért meg lett szólítva így hirtelen, már korán délben –, hogy verné meg nagyon a Bandit, amiért nem érti, mire kell másnak az ő trágyája, rendesen, törvénytelenül.

   – És bír-e majd vele – vetette fel, minden bíróságon számon kérhető kérdő hangsúly és tagdíjgyűlés nélkül, oszt jónapot.

   – Adtam mellé két veszett bullmasztiffet, meg a Bandi múlt hónapban elkobzott kaszáját, úgyhogy, gondolom.

Kurta bólintás volt csak a válasz. Mentek. A Kuka, bár már igen csak sürgetős volt neki a szapora, mivel ellentétes parancsot nem észlelt, ment velük. Elértek a pályához: a jegenyesor után meglátták az akadémiai reménységeket, amint rúgták a bőrt, meg egymást; de gyakran volt, hogy egymást.

   – Józsi bácsi, Józsi bácsi! – szaladtak oda a gyerekek lelkesen, ki térdéhez, ki combjához bújva, mint az orgonasípok. Megsimogatta egyikének, másikának a loboncát, megdörgölte az álluk alját, nyomott pár barackot a buksijukra, meg kiosztott köztük pár kokit, sallert, cukorkát, kiscsokit. Sport szelet, naná.

   – No, iszkiri vissza, gyakorolni, semmirekellők! – kiáltotta, szinte mosolyogva. Messziről már érkezett lóhalálában az a kis csicska, a Barcelonánál tanult edző, akit a fiai mellé vett fel.

   – Isten hozta Józsi bácsi, szeretettel üdvözöljük minálunk!

   – Neked is Adjonisten, fiam – mondta megróvólag. De folytatta is: – Oszt mi volt tegnap. Nem tudtam jönni, fent voltam a járási központban, játszott a Vidi. Mi volt.

A srác homlokán gyöngyöztek a verejtékcseppek, szája széle remegett, úgy hadarta:

   – Tizenkettő-egy, Méltóságos uram, tizenkettő! Szenzációs! Tizenkettő! – ismételte áhítattal.

   – Egy – tette helyre kimérten.

Megfagyott a levegő; a kismadarak abbahagyták a felelőtlen, semmire nem való csipergést, a kabócák félelmükben lenyelték saját fejüket, Kuka meg, mint aki ott sincs, egy közeli jegenyefa mellett felfedezett vakondtúrást kezdett a magával hozott, gyöngyháznyelű kiskanállal, óvatosan, nagy gondossággal áttelepíteni a szomszéd faluba. A Teknős-fiúk jobbnak látták, ha továbbra sem mutatkoznak.

   – D… dolg… dolgozunk rajta, Józsi bácsi – felelte az egykori világ-, Európa- és olimpiai bajnok edzőpalánta ijedten –, de nagyon jók voltak a szélsőik, a mieink nem bírták velük a futást. Talán a díszkiadásos vasalbertösszes miatt, amit a kis hátukra tetszett javasolni rászíjazni vasbetonból, nem tudom. És hát hiába, hogy most már teljesen trapéz alakú a pálya, ahogy javasolni tetszett: kiderült ugyanis, hogy félidőben térfélcsere van.

Felsóhajtott. Kellemetlenül érezte magát, amiért újra meg kell alázni ezt a kis senkit; de hát a csapatért mindent.

   – Forgatható stadion. Mint a színházban – Most voltak az asszonnyal az új Nemzetiben, ott látták a legújabb Tormay Cécile darabot, abban látott ilyent. – Félidőben, amíg az öltözőben nyavalyognak, elforgatjuk a pályát. Meddig tart megépíteni.

   – Mit…? Ja, hogy meddig! Egy… mit akarok mondani, majdnem egy év, megfeszített munkával.

   – Holnapra.

Az srác falfehér arccal tiltakozott a maga gyáva, szervilis, idióta módján:

   – De hiszen az képtelenség! Ahhoz be kell rendelni az egész falut, munkaszolgálatra! És még akkor is, ez már nem úgy van, mint régen, hogy korbáccsal verjük agyon őket!

   – Hát legyen úgy, mint régen volt! – „Bozsik, Puskás, Hidegkuti!” – gondolta hozzá, szeretettel.

   – Régen rabszolgák, középkor, feudalizmus meg kommunizmus volt, Józsi bácsi!

   – Akkor az – felelte, és úgy tett, mint ha nem venné észre, mint küzd szegény srác az arcára kiülő döbbenettel.

„Vidéki kóceráj” – gondolta. – „Túl jó vagyok én ezeknek. Azzal a tehetséggel, ami nekem van, egy kurva országot is el tudnék vezetni.” Azzal, faképnél hagyva mindenkit, elindult hazafelé. Futólag intett még a nyári a Napnak, hogy ha gondolja, nyugodtan süssön tovább. Kegyesen, mintegy jóváhagyólag.

A Fővárosi Főügyészségnek, nagy szeretettel.

A tények pedig ezek.

Magyarország miniszterelnöke nem alkalmas az együttélésre. Nem alkalmas arra, hogy emberek között éljen. Magyarország miniszterelnöke egy állat, és állatként viselkedik. Akkor és abba köt bele, akit és ahol meglát. Ha ellenállásba ütközik, törvénybe ütteti, hogy neki azt is szabad. Ezeket a törvényeket azzal és akkor íratja meg, akivel és amikor rájön. Ha valamiért ebben akadályoztatva érzi magát, fenyegetőzni kezd. Az kell neki, amit meglát. Ha nem kapja meg azonnal, elveszi és írat egy törvényt, hogy ez miért nem rablás.

Magyarország miniszterelnöke bármiféle emberinek nevezhető kommunikációra képtelen. Leginkább tagolatlan hazugságok törnek elő állati koponyájából (azok is sokszor csak szóvivői útján), és az egyetlen, amit ért ebből a nyomorult világból, az az erőszak. Mindeközben Magyarország miniszterelnöke az idióta nyugati világ „vívmányait” használja. Nézze meg mindenki, hogyan pózol a Facebookon a „nemzeti összefogás miniszterelnöke”, kezében kávéscsészével, előtte a mikrofonnal, pofáján a „bármikor kicsinállak, te hülye magyar” kifejezéssel. Nézd meg a magánnyugdíjpénztárakat elvevő és belőle magánstadionokat építő patkányt és haverjait a Facebookon: látni fogod, hogy mindegyik potenciális maffiózó. Eo ipso maffiózó. Nem tolerálni kell és megérteni, hanem megtorolni.

És éppen itt követi el a legnagyobb bűnt az idióta nyugati világ polkorrekt része. Puszta számításból és önérdekből úgy tesz, mintha ezek az állatok bármiféle okból is tolerálhatók, megérthetők, sőt tisztelhetők lennének, mintha járna nekik bármiféle megbecsülés és emberi méltóság. És az a legiszonyatosabb ebben az egész agyrémben, hogy ezek pillanatok alatt teszik tönkre a magyarság normális felének esélyeit.

***

Nos, akkor tegyük fel mi is a kérdést Erdős Virág után szabadon: na most akkor, nagyokosok, mi legyen? Vagy úgy is kérdezhetjük: ez itt még egy társadalom? Mert ha igen, akkor a rendőrség még ma elviszi a fenyegetőző állatokat. S ha nem, akkor a magyar demokraták közössége gondoskodik róla, hogy soha többé ne legyen kedvük fenyegetőzni. Minden más esetben bátran elmondhatjuk magunkról, hogy mi már nem vagyunk emberi társadalom többé.

Az állatok meg ne legyenek. Sehogyan se. Ezt kell megoldani – de azonnal és bárhogyan!

A mögöttünk álló hétvége nem épp eseménytelenül telt: kapott másfél milliárdot a vezetőbácsi kedvenc románmagyarja, adóelkerülési megfontolásból Oroszországba költözött Gérard Depardieu, valamint kiderült, hogy a magyarhírlap nevű természeti képződmény vezető kolumnistája most már nem a zsidókat utálja, hanem a cigányokat.

Vagyis lehet, hogy nem csak a zsidókat utálja. Nála nem lehet tudni: őneki gyakorlatilag lételeme az ilyesféle hülyeség, és ez gyakorlatilag a tehetségtelenségéből, illetve pontosabban a nem elég tehetségességéből következik. Mert, ugye, hogy is megy ez: elkezd az ember írással foglalkozni, mittom, csinál egy véleményblogot, és rendre azt tapasztalja, hogy nem csak a tótavé, de még a vinszentblog akármelyik névtelen bloggere is jobban ír nála. Vagy verseket ír, hobbiból, erre meg jön egy ember egy olyan hülye névvel, hogy Erdős Virág (hogyne, majd Cserepes Gesztenyefa), és beleírja az ember gyomrába tutit. Oda tudniillik, ahol az ember az elfogyasztott vegyespálinkák mellett a lelkének a leglényegét őrzi – és ezt onnan lehet tudni, hogy elszorul az nagyon, ha valami nagyon szépet olvas a gazdája.

Mindezt feldolgozni kétféleképpen lehet. Az egyikhez nagyon sok alkohol kell, és hosszú távon májkárosodást, elmegyengeséget, teljes leépülést okoz, ami még nem lenne baj, de rövid távon az asszony is veszekszik miatta. Marad tehát a másik lehetőség: az ember ebbe beletörődik, és megelégszik a másodvonallal – esetleg vesz egy dekopírfűrészt, és elmegy műbútorasztalosnak. Még az is meglehet, hogy ezzel megreformálja a műbútorasztalosság lényegét: vannak még csodák, szegény Oláh Gergő is hogy megnyerte a tehetségkutatót.

Namármost ezek a lehetőségek jönnek szóba, már amennyiben értelmes az ember. Rövid pillanatra azonban mégis tekintsük át, akkor mi van, ha az ember teljesen, totálisan értelmetlen, ellenben agresszív kis mocsokállat: nos, ebben az esetben meglehet, bűnözésbe fog, és az önkifejezést késelésbe torkollva tartja csak elképzelhetőnek. Vagy ír egy cikket a kedvenc szennylapjába, amelyben kifejt dolgokat, amely dolgok szerint hol a fiatalok, hol a zsidók, hol a cigányok dögöljenek meg. Vagy legalábbis jelentős részük dögöljön meg. (Bétékába ütközőt nem linkelünk: aki akarja, nézzen utána, mely cikkek vannak is itten citálva.)

Tehát: ha okos, kedves kis cigánygyerek az ember, de lófaszt talál, nemhogy munkát (mivelhogy cigány), a megoldás az, ha elmegy a tehetségkutatóba, ahol is kiderül, hogy egy zseni, és megszavazza az ertéelnépe ixfaktornak. A cigányság számára ily módon nyitva az út: évente három tehetségkutatót is rendez nekik a többségi társadalom puszta szívjóságból, tessék azokon elindulni, nem nyavalyogni, hogy kevés a lehetőség, meg elnyomás van. Különben is, a legendás cigány muzikalitás, hogyapicsábane, húzzad, cigány, csakazértis, és így tovább. Eddig rendben.

Na de akkor mi van, ha tehetséges, sőt, liberális újságíró az ember, de kiderül, hogy vannak nála tehetségesebbek is azon a placcon, továbbá zsurnalisztáknak nem hirdetnek tehetségkutatót se? Igen, kitalálták: az ember megkeseredett, alkoholista nácigeci lesz, aki időnként beleélvezi az újságjába, hogy ma éppen ki rohadjon meg. És amíg valaki meg nem szánja ezt a barmot, és nem hirdet neki egy tehetségkutatót, vagy nemzeti újságíróstratégiai intézetet, ahol elhomokozhat magában, vagy nem költözik el ő is valami szívének kedves diktatúrába, előbb-utóbb az lesz, hogy innentől Erdős Virág ne írjon több verset a cigányok elnyomásáról, mert jól pofán lesz vágva.

És végül is énnekem mindegy, de jelezném, hogy ha nekem pártom lenne, abban ilyen tehetségtelen pszichopaták nem lennének benne. Mert hiába, ha egyszer az orbánnépe a bajerzsótit szavazta meg fixfaktornak: az ilyen emberi hulladékkal az van, hogy előbb utóbb rárohad arra, amire ráfröccsent.

És, hát hogy is mondjam, élnek ebben az országban költők is bűntelen. Azokra meg az ilyen ne fröcsögjön.

FRISSÍTÉS:

Nevezett szerencsétlen írt még egy cikket, amiben hevesen magyarázza a magyarázhatatlant. Ez még nem lenne baj, de az a verssor, amit idéz ("Növeli, ki elfödi a bajt"), nem Babitstól származik. Úgyhogy ehhez képest lesznek szíves kedves mélymagyar náci barátaink költők verseit a szájukra venni.

Ja, nincs mit. Örülök, hogy segíthettem.

(Csináltam egy külön posztot az előző poszt egyik kommentjéből, trolloknak, a miheztartás végett. Ez a rossz hír: a még rosszabb, hogy lesz ma még másik poszt is, bájerzsoltos. Előre is elnézést kérek!)

Kedves türhőparaszt, az általad vélt magánéletemmel érvelni próbáló kommentelő!

A modorod, érvelési kultúrád, helyesírásod stb. miatt nem érdemled meg, hogy reagáljak, de a többiek kedvéért, és mert most éppen foglalkoztat a téma, elmondom, mi van.

Igen, jól látod, én egy tehetségtelen, el nem ismert, ordenáré stb., továbbá névtelen senkiházi vagyok. Név nélkül publikálok, és ebben a magánuniverzumban csak az van, amit írok. (V. ö.: „csak ami nincs, annak van bokra".) Humperdickk a „rendes” világban (tehát abban, amelyben például palácsnikok szopnak endivajnákat, sok-sok pénzért) egyszerűen nem létezik.

Az, hogy abban a világban van egy ember (aki egyébként cigány, zsidó, korosodó korrektor, továbbá ötven éves, egyedül élő antik ruhásszekrény) semmilyen formában ne zavarjon téged. Nem érdekes az a te számodra. Nem él ugyanis érdekes életet, azaz nem írja meg a napiász, ma kit szopott le. Cserébe viszont megígéri, hogy nem él azon elveivel ellentétben, amiket itt leír. Tehát ha azt írja, hogy nem adta oda magánnyugdíjpénztári megtakarítását a kósának fodbalstadionra, akkor okkal bízhatsz benne, hogy nem hazudik.

És mindösszesen ennyit tud. Ez nem sok, jó hír viszont, hogy ha neked ez kevés, bármikor visszatérhetsz az endivajnafélék farkához: ide legalábbis konkrétan senki sem hívott. Másképp mondva: örülünk, hogy itt vagy, de megvagyunk nélküled. Színfoltot képviselsz, még ha nem is mindig rajongunk a fosbarnáért.

Ez van: fogadd el, hogy itt téged ez a Humperdickk bármikor vérig sérthet, cserébe ezt te is megteheted ővele, kommentben. Viszont: Humperdickk-nek nincs magánélete, azzal kár sértegetned, lepereg róla. Humperdickk magánélete nem létezik, soha nem is létezett. Kérlek tehát, hogy Humperdickk-kel vitatkozz, és ne azzal a démonnal, akit mögötte sejtesz. Az a démon, hogy egy klasszikus idézzek (a feleségemet), csak a fejedben létezik. Saját magaddal meg hülyeség vitatkozni.

További jó olvasást kíván:

Humperdickk kitalálója

Avagy miért lenne jó alkotmánybíró Palácsik Tímea?

Néhány hónapja röppent fel az örömhír, miszerint Andy Vajna, a nemrég kormánybiztossá gömbölyödött hollywoodi filmproducer az időnként önhibáján kívül a hajdúpéteri mélységekig elpofozott Palácsik Tímeával él, ha egyelőre nem is nemi, de mindenképpen partiéletet. Ezen együttélés során megosztják egymással az élet apró-cseprő örömeit – pontosabban a neves filmproducer oszt meg ezt-azt kedvesével, az immáron ez által (mármint Vajna által) világhírűvé kefélt fényesített partikellékkkel.

Hogy ebben nevezett Tímeának mi öröme van, nem firtatjuk. Magánéleti, hálószoba- és banktitkok számunkra ugyanis szentek, és azt sem vagyunk hajlandóak elárulni, hogy egy számító, pénzéhes kurvának tartjuk nevezett művésznőt. (Hogy miben művész, szintén nem firtatjuk.) Az, hogy a formátlanná hízott egykor sikeres filmproducernek ebben, mármint nevezett Tímeában mi öröme van, szintén nem képezi vizsgálódásunk tárgyát – bár, valljuk meg, heteroszexuális férfiként azért néhány tippünk lenne. Mi ugyanis megértjük: mindenki szeret időnként ösztönszintig leállatosulni, és nincs kétségünk, hogy a Tímea bizonyos vadállatias ösztönök kielégítésében minden bizonnyal prímán alkalmazható szexuális segédeszköz gyanánt. De ne prejudikáljunk: maradjunk annyiban, hogy beszélgetni konkrétan a kutya sem akarna Tímeával, hiszen, hogy is fogalmazzunk finoman, becslésünk szerint mentális téren csak korlátozottan igénybe vehető őnagysága.

Ez egyébként egy létforma, mármint ez a síkhülye, mindenre kész, segédeszközként magát boldognak érző emberpéldány. És hát ha illető emberpéldány még ráadásul nő is, kedvező fizikai paraméterei kapcsán lehet még akár a férfitársadalom jelentős része bírvágyának netovábbja is – bár igaz, kisebb része inkább csak ütné, mint a répát. A lényeg, hogy bizonyos primitív társadalmakban, mint amilyen a mienk is, a magukat vezetőnek érző bennszülöttek valamilyen formában mindenképpen ragaszkodnak hozzá, hogy maguk alatt érezzék azon más bennszülötteket, akik gyávaságuk, gyengeségük, sunyiságuk és butaságuk, vagy mindezek kombináció okán éppen annak örülnek olyan nagyon, ha maguk felett érezhetik ezt a felettesi valagat.

Hisz a valag nyújt egyfajta biztonságérzetet: amikor feltekintenek, a látóterüket teljes mértékben betölti valami nagy, ismerős, egybefüggő valami. Ha az a csillagos ég, akkor az, ha meg a főnök valaga, akkor meg az. Nem érdekes, a lényeg, hogy ne érezzék magukat egyedül a nagy ismeretlenben, ahol össze-vissza szaladgálnak mindenféle tehetséges, okos kis gecik. Akik alkotnak, alkotnak szüntelen, miközben hullik rájuk az sok nobeldíj. Ez nekik fáj, ám ha elfogadják a felettesi ülepet, többet ér az akárhány nobeldíjnál: hisz nem is kell, hogy értsenek bármihez is! Fogadni mernénk, hogy például nevezett Tímeánk a szopáson kívül nagyjából semmihez nem ért, amit ún. értékteremtő kulturális tevékenységnek lehetne nevezni. (Tudományos munkásságát még ennél is alacsonyabbra értékelhetjük, úgy valahol a semjéni sötétség határán is túlra.)

És miközben saját értéktelenségük, tehetségtelenségük miatti frusztrációik, vagy csak mások nyilvánvaló tehetségesebbnek tűnése miatt fedelet keresnek saját szellemi hajléktalanságuk fölé, észre sem veszik, hogy mennyire porig alázzák önmagukat. Pedig, mit lehessen tudni: Tímea, meglehet, kiváló anya, feleség, konyhatündér, ügyfélszolgálati munkatárs is lehetne. Sőt, kis utánjárással felfedezhetné azt is, mi az, amiben még az átlagnál is nagyobb tehetséggel van megáldva. Az viszont már most biztos, hogy művésznek, karatebajnoknak vagy függönykarnisnak Tímea bizony nem való. Sőt, még alkotmánybírónak se.

Hogy ezek után egy magát virtingli, komoly alkotmánybírónak képzelő szívósmária, pokolbéla vagy balsaiistván miért nem látja be, hogy hülye a választott (mármint mások, pontosabban Valaki Más Által Választott) szakmájához, talán már nem akkora rejtély. Az ilyen balsaiistvánok ugyanis teljesen indokolhatatlanul azt hiszik, hogy ők érdemeik szerint jutottak ahhoz a magas polchoz: kicsit úgy, ahogy a Palácsnikok is a milliárdos produceri faszhoz. Ezek után persze nem csoda, ha egy ilyen balsai szerint a lakhely szerint megkülönböztetett, teljesen felesleges választási regisztráció nem ellentétes azzal, hogy minden állampolgárnak megkülönböztetések, illetőleg ésszerűtlen korlátozások nélkül joga és lehetősége van arra, hogy valódi és rendszeres választásokon szavazzon. Azaz: ésszerűtlenül, megkülönböztetve korlátozni nem szabad, kivéve, ha az ésszerűtlen, megkülönböztető módon korlátozunk.

Értjük persze: hülyének is lennie kell. Vagy mondjam finomabban: mentálisan szintúgy csak korlátozottan igénybe vehető az ilyen ember. Nem sokban különbözik tehát szegény Tímeától: partikellék ő is – a különbség csak a szerszám méretében manifesztálódik, aminek a végén ő örömforrásként funkcionál. Az, hogy az ilyen balsaiistvánnak ehhez képest még jó segge sincs, mit sem számít: őrá ugyanis nem azért esett a választás, mert szépek lennének a fenékgerezdjei. Dehogy.

Másképp szép ő: belülről, mélyen belülről árad belőle egy másfajta szépség. Nagyon, nagyon mélyről.

Újévre végre megalakult az Országgyűlési Őrség, így hát végre az országot, de főleg annak gyűlését végre gondos kezek őrzik. Ám ekkor kezdődtek a bajok.

Mert azt persze lehetett gondolni jóelőre, hogy a izgága újeszdéesekkel nem lesz egyszerű. Szegény, komoly bajuszos Elnökbácsinak rengeteget főtt is a feje miattuk. Mert ezek a félcédulák dobálták bele az Ország Gyűlésébe a mindent, és még ezek buta nagy táblákat is tettek bele az Elnökbácsi arcának elébe. Azért, hogy lássa, amit akartak. És hát ő látta, hogyne látta volna, és hát ő nem akarta látni. Nézni se akarta, de annak meg hiába volt, hogy nem nézi, mert hogy mondjuk ha becsukja őneki ő a szemeit, hiába az, ha egyszer látszott benne így is, a szemében. Mert belelátszott a lecsukott szemhéja mögé is, belecsillant abba, megégette a retináját szinte. Már nem úgy, hogy fájjon is. Csak úgy, hogy legyen is.

Nagybajuszos Elnökbácsi azért megalkotta az Országgyűlési Őrséget. Hogy ez ne legyen. Mármint persze hogy az Országgyűlési Őrség persze legyen, de a bedobálás, meg a táblabehozogálás ne legyen. Mert minek, táblának odabent mi helye a kétharmadban. A tábla nem arra van, a tábla vagy megtilt valamit, vagy mondja, hogy nem baj, ha van valami. Hogy mondjuk be ne hajtsál te most ebbe, tilos behajtani, ez nem behajtási övezet neked. Vagy csak szól kedvesen, hogy odafigyeljél magadra, mert ez egy egyirányú utca, és mi itt nem szeretjük, ha nekünk te szembejössz. Így hát te ne gyere szembe, mert veszekedés lesz abból, és tudod, nekünk van Őrségünk, és nem neked, ne veszekedj tehát. Ezt szerette a Nagybajuszú, ezt a csendben levést, a nem veszekedést, hanem a békésen egymás mellett elélést, vagy ha az nem megy, legalább a békés egymás melletti magafelakasztását mindenkinek, akinek nem jó az, ami van. Hisz pince van, kötél van, csomó is van, és a Jóvoltából van mindez. Mit akar még a fajtája. Sámlit szerezzen már magának, amit kirúghat maga alól. Mindent hadd ne a Többség intézzen már neki.

De persze hiába volt az Őrség: a rend már sosem billent bele a Helybe. Mindenki szanaszét gondolkodott, így az ökofiatal fasiszták után repültek a rendes, igazi nácik is, és dobálták a cetlit a kriptoszocialisták, nemkülönben. De hát eddig rendben is volt, hisz ezért volt az Őrség, hogy azok dobáljanak, és aztán az Őrség megmondja neki, hogy hova menjenek, hogy hova repüljenek. De amikor már a gránitkeménységben is belemutatkoztak a szakadások, a repürések, amikor az agyon ángyánisztérizált parasztok, a pokornizélt tanárok is repekedni kezdtek! Meg az tűzoltók, ápolók, drogambulánsok, egyéb szocialisták! És nem csak úgy, véletlenül, de tisztes repekedőtervvel, repekedőkoreográfiával emelkedtek a kupolába, hogy onnan csiviteljék világgá, hogy onnan szárnyallják igazsággá, hogy nem jól van, meg azt, hogy valami nem megy jól, vagy ha minden jól megyen is, akkor ők a nem jók ebbe a jólmenésbe, és akkor meg őket kellene kizavarni innen, kitiltani ebből az Országos Gyűlésből, mert akárhogy nézik, nekik nem lett olcsóbb a csirkeparizer. És akkor meg mit adjanak szegény éhező kiscicáknak, kiskutyáknak, kiskóborkoldusoknak, kisművészeknek, meg a kistudósoknak. Hisz tartják a markuk azok is, éhesek azok is. Már lassan szotyolára sem jut a szegény verebeknek se.

Ezt csivitelték szegény eszdéeszes madarak, meg a kommunista túzokok, a demokrata pingvinmadarak a kupolában. És a Bajuszosbácsi ugyan hallotta őket, de persze oda nem nézett volna. Hisz az Őrség dolga az is, az odanézés. De az Őrség meg hát hiába nézte, mit se látott ki a sipkája alól. Madarak azok, gondolta az Őrség, hát hadd csapongjanak.

És hát észre sem vette az Elnökbácsi, de a Őrségbácsik sem, egyik sem, hogy abban a nagy csapongásban elfogyott szépen a kupola, hogy a pillekönnyű kis tollas szárnyak szellőjétől elporladt a gránitalap, hogy a milliárd kis verdesésben elmállott a törvény, szétszaladt a szabálya a rendnek, és csak a csupasz, meztelen ég maradt a fejek felett, és hogy úgy hulltak be arról a kis szertelen csillagok, mint ahogy a hó ereszkedik le néha, télen, éjszaka, nesztelen, hogy észre se venni, de egyszerre csupafehér minden odakünn.

És akkor tél lett végre, igazi, kemény hideg.

Először is szögezzük le: istenek lenni nehéz. Van ugye az, hogy lemegy az ember reggel a konyhába, meginni egy kávét, de nem tud, mert már ott van, sőt, támasztja a pultot másnaposan, és már issza a kávét. De nem ez a legnagyobb probléma.

Mert jó, így jártunk, már ott vagyunk, legfeljebb iszunk még egy kávét, és legalább közben kellemesen elbeszélgetünk önmagunkkal. Esetleg szólunk, hogy kócosak vagyunk, vagy begyűrődött a gallérunk, elkenődött a rúzsunk, és fésülködjünk meg, kinevetnek a hivatalban. Ellátja tehát magát tanáccsal így reggel a Mindenható, rögtön a reggeli indulás előtt. Az egyszerre mindenhol jelenvalóságnak ez például egy tagadhatatlan előnye. Igaz, egy átlagos tükör sem hülyeség, de akkor oda a meghitt pillanat.

A fentiek ellenére azért azt ki lehet jelenteni, hogy a miniszterelnök nem akart eredetileg isten lenni. Olyannyira nem akart, hogy még barátai is voltak. Az isteneknek, tudniillik, nincsenek barátaik: hülyén venné ki magát, amint mondjuk a Jóisten meg a Gábriel besöröznek, és csajokról, fociról, politikáról dumálnak, aztán hazafele megállnak a Damjanich utca sarkán, a Csalogánynál, a Jóisten meg összegörnyedne, és az arkangyal fogná a haját, hogy le ne hányja. Ilyesmi az istenekkel nem fordulhat elő: egyrészt nem isznak, de ha mégis, megoldják a szaftos részleteket önállóan. Tehát saját magukkal isznak, saját magukkal hánynak, ha egyáltalán. De inkább csak nézik, hogyan hánynak mások.

Na már most a miniszterelnök sem gondolta eredetileg, hogy őneki az istenség mondjuk ebből a szempontból hasznos lehet. Ő ugyanis szeretett inni, és bár a hányás onnan nézvést szükségtelen mellékkörülménynek tűnt, mindennek megtalálta a maga hasznát: mindig, de egyszerűen mindig volt a közelében legalább egy olyan barom, akinek örömet okozott, ha ilyenkor félrenézhetett. Cserébe adott neki valami főosztályt, államtitkárságot vagy művészeti akadémiát, és a szerencsétlen idióta boldog lehetett, amiért annak idején alaposan le lett hányva a cipője. Mindenki más, mármint mindenki más normális ember okádna, ha csak eszébe jutna az inzultus, de az idióták ettől élveztek el. Volt olyan őszülő halántékú baromállat, akinek egyszer elfogadta a töltőtollát kölcsönbe, és azóta lekötelezettje. Ezt például pünkösdkor el szokta hívni, hogy kiskutyaként őrizze a házat kertben. Tavaly a legkisebb kölyök egy rózsaszín masnit kötött a farkára, az az idióta meg csak csaholt hálásan.

Na de a helyzet az, hogy hiába, hogy már kellőképpen imádta kézcsókolásba torkollásig a nép, az ő örökös népe őneki, a kancellárkormányzó miniszterelnök úrnak hiányzott valami. Fene tudja, talán csak a reggeli merevedés, vagy a kedves, szeretetteljes beszélgetés önmagával a naplementében – kézen fogva, csókba forrva a lemenő nap sugarában, a tengerparton, miközben az ember a meztelen talpát nyalják a az alattvalók. Ám ekkor, akárcsak a mesében, az élete gyökeresen fordulatot vett, a száguldó iram tekintetében legalábbis. (Mínusz mozdonyhorgony.) Meghívta ugyanis a hajdúpéterbe a frizbi.

Nem akármi. Izgatottan készült, a legszebb öltönyét vette fel, és hozzá persze kiválasztotta a legszebb nyakkendőjét és a legnyalkább terrorelhárítóit is. A hajdúpéterbe persze nem ment el, az túl veszélyes lett volna, de szerencsére a hajdúpéter jött el hozzá, magával hozva a hóna alatt az összes frizbijét: alig fért be az atombiztos családi bunkerba. (A nagyobb frizbiket kint is kellett hagyni gangon, a nagymamától örökölt stelázsin.) Mindegy, azért így is nagyon érdekes volt, mármint a frizbi:volt benne fejetlen nő meg nőtlen férfi is, meg kétszívű rákos kisleány, akinek szívében dobogott a zámbókrisztián, és még rímelt is hozzá. Sőt a végére megjött a frizbiné is, akinek aznapra direkt más orra volt a jeles alkalom alkalmából, és magával hozta a megaixfaktorból azt az énekest, akinek két éve meghalt a nagymamája, és emiatt nagyon szépen énekelte a hallelúját, tangóharmónikán. A végén volt konfetti, brillantin meg terpentin, és bejött egy hofigézára hasonlító komikus is, aki elmondott egy focis viccet.

A miniszterelnök ekkor érezte először, hogy istenné vált. Fura érzés volt, könnyed, lebegő, izgalmas dolog, és bár az kicsit zavarta, hogy reggel elfelejtette lehúzni a saját szarát a klozetton (mivel nem emlékezett rá, hogy már kint van), de gyorsan túl tette magát rajta. Büdös volt, lehúzta, mindegy, máskor majd jobban figyel. Reggel azért elrendelte, hogy ezentúl ne csak rózsát, de mindenféle virágállatot lehessen adómentesen dobálni a Lánchídról a Dunába, hogy hadd örüljenek a diákok, meg kinevezett egy komplett minisztériumot annak a helyébe, amelyik be akarta vezetni a diákhitelt, továbbá még a reggeli előtt rendelkezett, hogy bontsák le a Mount Everestet, és hozzák el darabokban Pestre, hogy azon szánkózzon az a sok féllábú egyetemista buzi a romkocsmából hazamenet.

De délre legyen meg, mert személyesen akarja lefényképezni az új frizbijével, amit a hajdúpétertől kapott.

Hétfői sajtótájékoztatóján, melyen bejelentette Vidnyánszky Attila győzelmét a Nemzeti-pályázaton, Balog Zoltán többek között arról számolt be, hogy a győztest mindegyik bizottsági tag javasolta a vezérigazgatói állás betöltésére. Törőcsik Mari ezzel szemben azt közölte a szinhaz.hu-val, hogy ez nem pontosan így történt.

Drága Művésznő, kapaszkodjon meg: dehogynem, pontosan így történt. Nem is történhetett másként. És azért, mert csak. Illetve azért, mert a kétharmad az kétharmad.

Megmagyarázom: a kétharmad az háromharmad, tekintve, hogy a kétharmad dönti el azt is, hány harmad a háromharmad. Jelenleg ez egyébként egyharmad, vagy még annyi se, egy hatod, heted. Ez azonban nem azt jelenti, hogy bármilyen módon kétségbe kellene esni: ez pusztán csak annyit jelent, és tényleg csak annyit jelent, hogy jelenleg nem jött el az ideje annak, hogy új, immáron a nemzet érdekeit hatékonyabban képviselő matematikát kellene rendelni az alkotmánybíróságtól. Vagy a közgéptől.

Mert tessék megfigyelni ezt is. Abban a bizonyos bizottságban, amelyben (minden tiszteletem további fenntartása mellett is, de mégsem elhallgatva) Kegyednek is tagnak tetszett lenni, nem volt elég az, hogy a nyolckilenced szerint legyen eldöntve, hogy márpedig a János vitézben ne kurválkodjon a Juliska. Nem, ez csak akkor nemzetérdekeltileg jobbanelismert, ha a Juliska kilenckilenced szerint nem kurválkodik. Sőt, amennyiben technikailag (igen, közgépileg) megvalósítható, lehetőleg tízkilencedileg. Az Iluska, aki egyébként meg játszik abban a mondott vízirevüben, ott rohadjon meg, ahol van, a teljes magyar irodalommal együtt. Mínusz vasalbert baráti kör, de az meg nem irodalom.

Mert én készséggel elhiszem, hogy Drága Kegyednek az utóbbi két és fél évben egy tizenhárom kilométer mélyre elásott búvárharangban tetszett élni a marihuána-árok mélyén, de Kedves, Drága Művésznő, tessék végre felébredni: ezek nem értenek a színházhoz. Sőt, úgy általában a kultúrához se. Sőt, meg merem kockáztatni, még a focihoz se jobban, mint egy átlagos alkoholista nálunk a Kiskulacsban. De a lényeg, hogy nem is kell nekik érteniük hozzá: nekik elég, ha azt mondják, hogy értenek hozzá. Megvan hozzá minden joguk, mit akarok mondani, minden kétharmaduk. Kekeckedni meg nem érdemes, mert könnyen alkotmányellenessé válhat az ember, mint a magánnyugdíjak, a bankok, a hatvanöt éven feletti bírák. Vagy mint néhány hónapon belül a hajléktalanok.

És azzal minden meg is van oldva: sok a paplanos nyomorult a blahalujzatéren? Be kell tiltani őket, és akkor nem lesznek. Nem lehet betiltani, mert alkotmányellenes? Be kell tenni az alkotmányba, hogy nem alkotmányellenes. Tetszik érteni: mintha zuhanás közben betiltanák a gravitációt. Ők úgy vannak vele, hogy a valóság arra való, hogy pitizzen, hogy csóválja a farkát, behozza az újságot, adjon pacsit. Ők simán megteszik, hogy rendelnek egy drogjelentést, hogy megismerjék vele a rögvalót, és még ki is fizetik, de aztán mégis átírnak benne ezt-azt. Hogy ne legyen annyira rögvaló. Hogy inkább úgy legyen, ahogy ők gondolják, vagy még inkább, ahogy Ő gondolja, hogy lennie kellene. Az, hogy teljesen értelmetlen fizetni valamiért, aztán széjjelcseszni, meg hogy ilyet épelméjű ember nem csinál, legalábbis önszántából biztosan nem: le van szarva.

És igen: ez azt jelenti. Hogy vagy ők őrültek, vagy az a valaki más az őrült, aki miatt így cselekszenek. Nincs több megoldás, utánaszámoltam.

És ezt hívják unortodox rögvalónak. Ebbe kell integrálódni, nyakig belerohadni, mondhatni, röghöz kötődni mindenkinek, aki érvényesülni akar ebben az országban. Mert a megoldás mindig, mindenre a keménykedés: ha kevés az orvosok fizetése, arról az orvosok tehetnek, mert elmennek külföldre. (Ebben nincs logika, ne tessék keresni.) Röghöz kell tehát kötni őket. Tetszett tudni, hogy ebben a magyarországban a benne tanuló külföldi orvos- és fogorvostan-hallgatók tandíja gyakorlatilag fedezi az ingyen tanuló magyarokét is? Mi ebből a tanulság? Hogy még többet tegyünk a felsőoktatásba? Dehogy, hisz egy országos felsőoktatási szénszünet árából kijön vagy három stadion Felcsúton!

Drága Művésznő: írja, üvölteni szeretne. Vagyunk így ezzel: üvölteni szeretnénk valamennyien. De az semmi, a mi üvöltésünk csak olyan ordenáré, amorf, impertinens ordítás. Kedves Művésznő: mi nem tudunk szépen ordítani, nekünk ezt nem tanították meg. És, mi tagadás, nem is nagyon merünk ordibálni. Tudja, a gyerekek, meg a kocsilízing. Gyáva cincogás lenne az csak, semmire se való.

Drága Művésznő: megtenné, hogy ordítana helyettünk?

Kalandos rémregény. Írta Tündér Lali.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország, ahol az égvilágon minden volt, ami nem volt, az is volt. Borból volt a kerítés, pálinkából az ajtófélfa, úgyhogy aki ott élt, mind ivott, de még aki nem élt, itatták azt is feszt. Hátha feléled. Vagy hátha nem.

De hogy szavamat ne feledjem: volt ebben az országban minden jó, alaptörvénytől kezdve az alaptörvénysértésen át, röghözkötéstől a rögtőleltiltásig minden, ami szemnek, szájnak, vagy bárki másnak az ingere. Panaszra oka csak annak volt, aki saját jól felfogott nyomorultsága miatt nem akarta tudomásul venni a kapanyelet az árokparton. De hát ez már csak így van: akinek nem ingere, ne vegye magára.

Mondom, minden volt, és minden jól volt, ahogy volt, csak egyetlen dolog hibádzott a kerálnak. (Mert kerál is volt, bár egyelőre csak miniszterelnöknek, mit akarok mondani, Miniszterelnöknek hívták taktikailag. Fodbalokosan tudniillik, meg másrészt nem is fért a nagy okos feje a szentkoronába se.) Na, forgolódott a kerál, gondolkodott nagyon, mizabszem van-e még a seggelyukába őneki, és hát hogy, hogy nem, csak rágyütt: felsőoktatás van abban, úgy biza. De bizony hiába próbálta így, próbálta úgy, kiszívni, kiszúrni, pokorni, csak nem gyütt ki, hiába legyintette reá hordószám a rózsaolajat. Csak nem tűnt el az, és csak vitte a kincstárból a derága pénztet, meg ontotta magából a romkocsmatölteléket, akárcsak a tehen a fingot.

Reform kell ide, nem vitás. Felkelt tehát a kerál, korán reggel, péntek este. Gondolta, ráérünk, ma van péntek, hétfőre meglesz a reform, a kutyaúristenit az iskolájának. Odaintette kedves szógáját, mondta neki: Pötifijam, ha hétfőre nem leszen meg a reform, szóljál rám üstöllést, addig alszok még egyet. Fölkél másnap röggelére, mondja a szógának, te Pötifijam, mi van, nem szótál, nincs meg a reform, a végin még rámvetik magok a dologkerülő férfiatlan deákok a vérszomjas transzveszti penetránsaikat lóbálva, tudod, amire rá vagyon írva, hogyaszongya, anyám add el a házat, köll a pénz tandíjra. Mondja neki az édes szóga, aluggyá még, kedves egy kerálom, és ne idegeljed magadat feleslegbe, sokáig meg pláne ne idegeljed. Röggel van még csak, nincs itt a hétvég.

Aluszik hát tovább a kerál. Ébred azonban, szombat délre, harangkukorékolásra, hogyaszongya, a kutyaúristenit neked, te hitván szóga, mánmeg megin nincs a reform meg a zistennek se, oszt mindjárt itt hét vege. De mondja neki a szóga megent, haggyad elfele, kerálom, lesz ami lesz. Mán csak dél van, ráérel az üstöllésre. Nesze itt van addig egy zsák monyoró, meg itt van hozzá, párbajtűzdelt rektorgerinc vadász módra, ropogassad el aztat addig.

Ahogy mondta, úgy is lett. Estére a kerál elrotyogtatta a monyorót, hozzá megivott kisüstiből hét nagyüstnyit, majd megindult, késedelem nélkül, a reformnak eleibe. Szólította elébb kedves huszárjait: idegyere, legényem, ásókapa, nagyharang, nekem mán csak tek ellesz, amíg leszünk, elleszünk, megyünk a háborúba. Kérdezi a tekes kapitánya, hát hova lesz a séta, gazd’ram. Mondja neki a kerál, hogy hát minden út a romkocsmába vezet, hát hova, ha oda. Várnak ott rám ősi ellenségeim, a deákok, ülnek ott, iszogassák a fröccsöt, mit akarok mondani, a dzsimbimkoktélt satodefittel, és belugakaviárt kanalaznak mellé. Vérszomjas kalózok, nem vitás, mondja a kapitén, mert franszia is volt, nem ám holmi ánglius. Menjünk akkor.

És mentek. Odaérvén nem reszkettek, beléptek. Ültek bent a kegyetlen haramják, voltak vagy tízen, ha nem tizenketten. Imádkoztak, zsolozsmáztak, volt, amelyiknek még garbója is volt, meg csíkos kardigánja. Forgatták a szemüket, de inkább csak amiatt, mert erősen fogyott a kaviár. Na, a kerálnak sem kellett több, kikért egy fröccsöt a legjobb évjáratból, ha franszia, az se rossz. Hörpintett erre, hörpintett arra, majd kisvártatva egyszerre odamondta azoknak az istenteleneknek nagybátran, hogy kettőszáznegyven. Azok meg, ahányan voltak, annyifelé bólogattak. De leginkább csak mindenfele.

Ennyi volt, mese volt. Le volt győzve hát a tandíj, plusz megvolt a reform, egycsapásra is. Mehetett haza a kerál. Estére marhapörköltet vacsorált hideg pacallal meg fehérkenyérrel, meg harapott hozzá némi snidlinget is. Hisz kemény nap volt, köllött a vitamin. A reform meg, ahogy volt, úgy maradt, míg világ a világ, és még azután is, aki nem hiszi, járjon utána. Vagy fusson el véle, amíg jól esik. Meg amíg lehet.

Először is tisztázzuk: ez, ami jelenleg körülvesz, beterít és síkosságával csapdába ejt minket, semmiképpen sem disznószar.

Érthető természetesen, hogy sokakat megtévesztenek a jelenleg tapasztalható körülmények, mégis fontos, hogy ezt az alapvető és nemzetgazdasági szempontból sem utolsó helyen szereplő szempontot helyre tegyük. Tény, hogy első látásra és szippantásra, hogy ne mondjam, kóstolásra ez a matéria mindenek előtt szarnak tűnik, szarnak szaglik és szarnak is ízlik, ennek okát azonban botorság volna magának a matériának a sajátosságaiban keresni. Érzékeink sokszorta csalnak meg bennünket; hiba volna tehát azt gondolni, hogy nincsenek végzetes tévedésben szerte a világon azon, magukat függetlennek hazudó, mégis pártos és ezzel együtt oktalan anyagminősítők, akik jelen helyzetünket csak távolról szemlélve, a szakértőink által prezentált anyagokhoz hozzá sem szagolva széles körben terjesztik bűzös rágalmaikat! Nem, kérem: mi ezt a bűzt, amit árasztanak, már ismerjük: ez kérem, ugyanaz a bűz, amivel nem csak az elmúlt nyolc, de az elmúlt nyolcvan, sőt nyolcszáz évben mérgezték nemzettudatunk tiszta kútját, forrását.

Egy percig sem szabad tehát bedőlni a praktikáiknak: egész egyszerűen nem igaz, amit állítanak. Nemzetünk, közösségünk nem ücsörög bambán valamiféle, talán általuk sem pontosan definiált szarban, még hozzá ujjongva, mert azt hiszi, rózsavíz! Mi soha, egyetlen percig sem állítottunk olyan sületlenséget, hogy ez a barna, helyenként sárga, folyós, csúszós anyag rózsavíz lenne! Ez pontosan az a jól ismert, szabadelvű, a lényeget gyáván elkenő tempó, amivel nemzetünk kétharmada elsöprő döntésével egyszer és mindenkorra leszámolt akkor, amikor úgy döntött, alámerül ebben az első pillanatra talán szokatlan, hogy ne mondjam, unortodox dzsuvában. Akkor, a fülkeforradalom dicső órájában nemzetünk még egyszer felemelte fejét, hogy azzal a lendülettel ugorjon fejest az ismeretlenbe! Ez a fajta bátorság, meglehet, bírálóink előtt ismeretlen; mi azonban, akik a történelem során annyiszor mutattuk meg a világnak, mit jelent helytállni a zavaros áradásban, a fejünk felett összecsapó hullámokra fittyet hányva, csak nevetünk szánalmas próbálkozásaikon. Ők, akik már odáig süllyedtek a vérvaló számunkra tiszta és egyértelmű fogalmainak szándékos, gonosz meghamisításában, hogy nem átallják a nyugdíjvédelmet lopásnak, a csak dolgozatvégi, de ott viszont gondos forrásmegjelölést plágiumnak, a hitelből finanszírozott költségtérítést tandíjnak nevezni, ismét hazánk ellen fordultak: szerintük az, amit a nemzeti patkányügyek kormánya két év megfeszített munkával elért, szar. Hát, nem az. Dehogy az.

Félreértés ne essék: mi is tisztában vagyunk vele természetesen, hogy a helyzet nem rózsás. Tudjuk: a kedvezőtlen nemzetközi helyzet sajnos jelenleg nem teszi lehetővé a kilábalás gyorsítását, vagy akár csak átütemezését. Jelenleg, vegyük tudomásul, ez a realitás: a globális pénzvilág sok évtizedes ámokfutása, a hitelből finanszírozott jólét, a színes-szagos, esztelen vásárlásra és fogyasztásra csábító takarítószerek, valamint a gyakran érdemein felül értékelt higiénia oly mértékben tette tönkre a munkalapú társadalom kis- és nagydolgok létrehozásán és annak egyenletes, igazságos szétterítésén, szétkenésén alapuló rendszerét, hogy helyreállítására nem elegendő egy, két, de nyolc vagy kilenc választási ciklus sem. Igenis meg kell értenünk, és meg is kell értetnünk mindenkivel, hogy az, ami jelenleg a szarban tétlenül ücsörgésnek, fejetlen rombolásnak, a foshalom helyenkénti felpúpozásának és baráti patkányoligarcháknak való átjátszásnak tűnik, szükséges, sőt elkerülhetetlen az új, minden korábbinál sikeresebb gazdasági fejlődés megindításához szükséges lépések megtervezésének előkészítéséhez. Pontosan tudjuk, hogy jelen helyzetben mindenkinek meg kell hozni a szükséges áldozatokat ahhoz, hogy akinek sok van, annak még több juthasson, valamint hogy aki akar, az focizhasson. Az életerős, vásárlóképes nemzeti milliárdosréteg létrehozása és a Videoton kupagyőzelme a legsürgetőbb nemzeti érdek: ilyen helyzetben semmi csodálatos nincs abban, ha kevesebb jut olyan, másodlagos apróságokra, mint amilyen a kultúra, a tanulás vagy az egészség ügye.

Próbáljuk tehát elfogadni a helyzetet! Nem tudjuk persze egészen pontosan, mi az, amiben jelenleg tapicskolunk apró, szőrös kis lábainkkal, de ez nem is csoda, hisz napról napra formálódik, változik is – mindahányszor csak eszébe jut fent valakinek, hogy már megint lehúzzon valamit a vécén. Ami viszont onnan érkezik, mi több, potyog a fejünkre minduntalan, legyen bármi is, szar biztosan nem lehet. Disznószar meg pláne nem.

Állapodjunk abban, hogy disznószar-közeli.

A régi a Huszárik-mozi alatt, a régi nagyportán volt az ösztöndíjosztás. Hosszú, izgága sorban álltunk ott elsősök mi végig, a porta előtti lépcsőn, fel egészen a lépcsőházig. Kint szakadt a hó: december volt, mégis az volt abban a szemeszterben a legelső ösztöndíjosztás. Adminisztratív okok.

Négyhavi pénz, egyszerre! Kettőezerötszáz volt egy hónapra, amihez én még kaptam ötezerhatszáz szoctámot is. Négy hónapra egyszerre az hatalmas összeg, életemben nem láttam még egyben annyi pénzt. Persze, hogy enni mentünk először. Nem mondom, persze, hogy éheztünk volna: csomagolt a család. Már persze, csak akinek tudott – de a többi is az övét ette, én is. Barter volt, fröccsben, cigiben kapta vissza. Kannásborosban persze, a sört csak messziről néztük a Makáriban. Viszont hetven volt a bableves: apró csészében adták, ettünk hozzá három kenyeret, elég volt. És kijött egy százasból. Parizerre, vajas kenyérre, fröccsre mindig volt, a többit meg megoldottuk íkúból: próbáltunk nem gondolni rá.

De hát, persze, ez a valamilyen élet sem tartott örökké: az egyik rákövetkező évben az akkor épp aktuális kormány akkor épp aktuális pénzügyminisztere nyakunkra hozta a tandíjat. Én szociális és tanulmányi alapon is kaptam mentességet, de mások szarul jártak: elvitte majdnem a teljes alapösztöndíjukat. Nem csoda, hogy azonnal országos tüntetést szervezett az önkormányzat. Különvonattal mentünk fel. (Én is. Szolidaritásból.) Tömve volt vagy tíz kocsi, vidámak voltunk. (Vittünk kannásbort.) A kosuttéren hatalmas volt tömeg: végigvonultunk a villamossíneken, el a tömeg mellett, óriási volt a hangulat. Égtek a lámpák, reflektorok: hisz este volt, virrasztani mentünk, mondták, a jövőnkért. (Mi mondjuk leginkább csak ultiztunk hajnalig.) Reggelre persze már nem voltunk annyian: a pestiek hazamentek aludni. A hökösök meg bementek, kijöttek, közölték, nincs lófasse. Illetve lesz, hogyne lenne: tandíj lesz. Továbbá bocsánat, de menjünk haza, mert lejárt a területfoglalási. Nem mentünk, leültünk, szerveződni kezdett valami élőlánc is. Aztán mégis hazamentünk.

Elfogyott a kannásbor.

Így lett meg a tandíj. Kifizettük, már aki. Később új kormány jött, eltörölte, de mindegy: elvégeztük, diplománk lett, és a rengeteg kannásbor és cigaretta ellenére még ma is élünk. Kiből tanársegéd, kiből tanár lett, kiből fordító, kiből titkárnő. Van köztünk jól menő informatikai cégnél középvezető is, könyvtáros is. De már csak ritkán találkozunk: párszor összejárunk, mi ittragadtak, de inkább már csak a gyerekek miatt. Olyankor nagy néha tarokkozunk, közben sokat dumálunk, okoskodunk. Meg isszuk a bort. (Nem kannásat, rendeset.) És ahogy fogy a bor, meg ahogy telnek az évek, meg ahogy nőnek a gyerekek: egyre jobban szidjuk a rendszert.

***

Ennek a magyarországnak a tébolyult miniszterelnöke nem akarja, hogy szidva legyen a rendszere. Igazából azt sem akarja, hogy megértve legyen bármi benne, vagy egyáltalán, hogy gondolkodva legyen benne. Hisz aki gondolkodik, észreveszi, hogy nincs a fenekén piros pont, hogy az ősmagyar korban még lehetetlen volt az agysebészet, hogy a székely rovásírást sem a székelyek találták ki, hogy nincs is semmilyen világkormány, hogy egyik nyelv sem komplexebb a másiknál, hogy a fény nem csavarodik. És a Szíriusz is nagyon, de nagyon messze van. Majdnem olyan messze, mint Svédország.

Ennek a magyarországnak a tébolyult miniszterelnöke továbbá azt akarja, hogy az én lányom ne mehessen egyetemre. Azt akarja, hogy adósítsa el magát miatta évtizedekre, és ha nem akar adósrabszolga lenni, dolgozzon egy koszos, életveszélyes ruhagyárban betanított munkásként, minimálbérért, szomorúan. Meg azt is akarja, hogy szedje a markot, tömje a libát, darálja a kukoricát valamelyik felcsúti uradalomban. Azt akarja, hogy ne választhasson, hogy ne dönthessen. Azt akarja, hogy maradjon az, ami a nagyapja, meg a nagyanyja volt: nyomorult proli. Büdös paraszt. Zsellér. Napszámos. Kubikos.

Ha hagyom.

Az én lányom hat éves, gyönyörű kislány. Tökéletesen ért franciául: kezdettől fogva két nyelven neveltük, hogy könnyebben boldoguljon. De itt már nem fog: focista ugyanis nem lehet, a disznószartól meg rosszul van. Tehát amint lehet, itt fog hagyni. És ez ugyan szomorú, de van, ami még ennél is szomorúbb: hogy nem csak engem hagy egyedül. Hanem valamennyiőtöket.

Ha hagyjátok.

A magyar nemzeti jobboldal krémje az elmúlt héten most már tényleg nagyon komolyan elkezdett megdöbbenésének hangot adni azon esemény következtében, miszerint kiderült, hogy az ő kedves, békebeli magyarországukban bizony, milyen sok náci akad. Ennek kapcsán teszünk most helyre bizonyos dolgokat.

Elöljáróban rögzítsük: természetesen mi azt nagyon szeretjük, ha a nemzeti értelemben vett jobboldal krémje aggódni kezd valamiért. Az mindig olyan tréfás helyzeteket eredményez: ilyen esetekben ugyanis a magyar nemzeti jobboldal kibújik a kamásliból, ledobja a kacagányt és nevetséges bohócruhába öltözik, majd közli, hogy mit tudom, elrabolta őtet az íti. És még ezzel jár jobban, mert amikor már odáig hülyül meg (vagy odáig issza magát hülyére), hogy magát és az ezzel járó százötvenmillióját is a Jóisten legszebb teremtései közé kezdi érezni sorolni, vagy Hobbitokkal és Toronybaszakadt Szalamandrákkal Díszített Alaptörvénnyel érzi helyesnek házalni, vagy egyszerűen csak elfoglalja a Műcsarnokot saját jól megérdemelt öregkori meghülyüléséből kifolyólag, azon a ponton már az embernek nincs kedve nevetni. Mert az odáig rendben van, hogy ő csak buzitlanított színházban szeret jánosvitézt nézni: megértjük mi ezt, hisz léteznie kell a hülyének is – már csak azért is, hogy kilegyen a koordinátorrendszer, ők pedig békésen menetelhessenek a mínusz x és mínusz y tengely által kijelölt tartományon, a semmibe. De amikor már a nyilvánvaló szenilitás, az alkohol, vagy simán csak a genetika ízetlen tréfája veti elénk az illető hulladékot, az mindig egy kicsit szívfacsaró is tud lenni. Azon szinte már egy jóízűt nevetni sincs kedve az embernek.

De vissza a zsidókra: a magyar nemzeti jobboldal most aggódni kezdett, mert zsidózásra és náciskodásra rendszeresített és parlamentileg megerősített fiókpártja zsidózni és náciskodni kezdett az ő kedvenc parlamentjében. És most is aranyos, amikor aggódik: nem elég, hogy megszeppent képpel kotorta elő másnap hajnalban a lifthóf melletti kamrapolcról az ilyen esetekre dunsztba tett kormányközleményét, de még a nemzet rikkancstóniáját is lezavarta a kosuttérre! És ez utóbbi, ahhoz képest, hogy feladhatott volna helyette egy egész oldalas hirdetést a blikkben, sokak szerint elismerésre méltó teljesítmény.

Hogyne. Mindazonáltal ne feledjük: a nemzeti alapon értelmezett jobboldali ezt nem azért csinálja, mert átérzi a helyzet komolyságát. Azaz nem azért, mert megértette, hogy ha ő nem védi meg a zsidót, legközelebb lehet, hogy ő lesz a zsidó. Hanem azért csinálja, mert félti a szaros jóhírét: mert hát hogy jön ahhoz a szemét nácija, hogy hírbe hozza az ő szívének legmélyén, e tollpihe vacokban szelíden kuksoló, bár egyebekben fasiszta miniszterelnököt?! Mert ezt már megtanulta a nemzeti konzervatív: beleverték az orrát negyvenöt után kellőképpen a saját mocskába. Merthogy meg, persze, nem változott: a nyírőjózsik, prohászkák népe nem hajol, legfeljebb törik. Megtanulta, hogy zsidózni unelegant, jobb társaságban kinézik miatta az embert, ergo nem zsidózik. Az egésznek az értelme, tehát az egyenlőség, a szabadság, vagy a kisebbség, a kisebbségi vélemény, a kisebbségi kultúra védelme már nem annyira fontos a számára. Rendben, zsidózni tehát nem szabad – de arról nem történt rendelkezés, hogy ne lehetne alaposan kiválasztani azt az egyetlen lehetséges bizottságot, amelyik kiválasztja nekünk az egyetlen lehetséges színházigazgatót, és aztán majd nem lesz lekurvázva a juliska a jánosvitézben. Nem ők zsidóznak: a kétharmad dübörög. Pedig még közleményt is kiadtak neki, hogy ne tegye. De hát nem ért a szóból az a büdös kölyök.

Így megy ez. A fentiekből következik tehát, hogy erőszakos zsidólista nincs, mert arra megsértődik a volkszvágen. Van viszont regisztráció, ami szintén egy lista, és szintén alapjogot sért, ellenben erre minden zsidólibsi önként iratkozhat fel, ha jelezni akarja, hogy élne egyik alapjogával. Ez egyelőre még csak a szavazati joggal való élés joga, de messze még 2014. És ki tudja, mikor lesz elég ok korlátozni egy másik alapjogot! Hisz, lássuk be, például a levegővételt is nagyban egyszerűsítené, ha előtte mindenkinek lehetősége volna regisztrálni rá! Főleg, ha magyar levegőt akar az a szemét zsidaja, tenné hozzá a jobbik.

És tényleg, kábé ennyi csak a különbség.

Avagy miért nincs igaza Ádám Zoltánnak?

Bizonyára sokaknak elkerülte a figyelmét, hogy nevezett kiváló politikai elemző szerint a sifferandrásizmus újabb zseniális taktikai húzása következtében most már minden jó lesz. Ennek oka pedig, hogy a sifferandrásizmus nem adta be a derekát, sőt, egyéb testrészei vonatkozásában sem ajánlott fel sokszínűnek mondható palettát, már ami a sifferista testrészek bajnaigordoni értelemben vett szájba helyezhetőségét illeti.

Mindközönségesen: a sifferandrásizmus tehát úgy véli, hogy a Bajnai kapja be. Együttkétezer-akárhányig meg pláne kapja be. Ráérünk, tudniillik. És hogy ez jó. (Már persze, már akinek; de erről majd a végén.)

Addig is: hogy egy, csak a statisztikai hibahatár támogatásával rendelkező sifferbéla mit ért „más típusú együttműködésen”, itt már megbeszéltük. A lényeg, hogy a sifferjenők mostantól ezerrel dolgozni fognak azon, hogy a jobboldali diktatúrában csalódott, de egyebekben rendes, templomba járó, katolikusnak tekinthető stb. konzervatív jobboldali emberek úgy áramoljanak be a nyitva hagyott másik kapun, akár az ökotudatos szélerőműben a buzgó megújulás ereje. (Hogy a másik kapuk természetrajza kapcsán egyéb pornográfiára már végképp ne ragadtassam magamat.)

Nos, nevezett pornogr politikai elemző két ponton téved.

Egyrészt: a jobboldali diktatúrában csalódott, de egyebekben rendes, templomba járó, katolikusnak tekinthető konzervatív jobboldali emberek akkor sem fognak a sifferizmusra szavazni, ha nevezett bandink hiteles, orvosipecsétes igazolást hoz arról, hogy nincs is neki baloldala, de egyáltalán. Továbbá hiába, hogy ő a baloldalt undorral leköpi, meg sáros cipővel meg is rugdalja minden hetivásár, pünkösdszerda és egyéb keresztény ünnepek alkalmával, ezen derék, ámbátor a létezett kommunizmusban (népköztársaság, mindegy) megőszült barátaink megmaradnak amellett, miszerint ugyanis az orbánizmus a jobboldal, minden kommunistasága és egyidejűleg jelentkező (!) fasisztoid hajlama ellenére.

Ami pedig a siffert illeti, ő mindközönségesen csak libsi. Egy fröccs után eszdész-utódpárt, de két fröccs után már komcsi, valamint további igények és fröccsök esetén zsidó is. És igen, a vágógábor meg a bajuszos zsidó, természetesen, és ha lenne néger elempés, az lenne a néger zsidó. És ugyanezt gyakorlatilag bármely emlőssel el lehet játszani, a rövid orrú hangyászsünig bezárólag. (Nem, az orr mérete sem számít.)

Most persze ezt a zsidózást nem úgy kell érteni: ez ugyanis csak amolyan szalonzsidózás, ami úriemberek között a jóféle, zsíros szivarfüst közé kunkorodik olykor. Nincs más undorító következménye, minthogy az urak durván összeröhögnek a kabernéspohár fölött: egyéb kényszerítő körülmények híján (elveszik a kafetériát a minisztériumban) még nem kell attól tartani, hogy a Dunába is lőnék a mocskos zsidajait. Nem érdekes. Ám van rosszabb hírem is: a fentiekből következik, hogy a megcélzott normáliskonzervatív réteg ilyenformán nem is létezik: abban az értelemben legalábbis biztosan nem létezik, hogy azt nem tudom, hogy a nemzetikonzervatív tényleg zsidónak véli-e a sok elempést, de hogy szerinte az mind libsi, az tótziher. És aki liberális, az ugye komcsi is. Aki hazudik, az lop. És még akkor is, ha ez sehol világon nincs így, csak nálunk, mármint hogy a liberális kommunista is legyen. Fasizmusban is unortodoxak vagyunk, szarni bele.

Aki tehát a jelenlegi, háborús magyar politikai helyzetben arra vár, hogy egy haladó, öko- vagy nem öko-, de mindenesetre egyéniszabadság-párti, mélyen demokrata jobboldali alakulat voksokat húzzon a centrumtól jobbra, az téved. Mert az a viktor mezeje: ott ő legelteti a kis simicskáit. Ott a fű is más, másnak az nem zöldell. (Legfeljebb barnállik.) És oda nem mehet be akárkibarma, hacsak nem válik kicsit maga is simicskává, kósalalivá, szíjgyártópetivé. Hogy a kocsismátéizmus, kerényizmus mélységes mély bugyrait már fel se idézzük.

Jelenleg tehát ez van. Az egyetlen lehetség, hogy az ország értelmesebb rétege elmagyarázza a másiknak szépen, lassan, aranyosan, hogy a konzervatív ember nem nacionalista feltétlenül, sőt, van, hogy liberális ő. Meg hogy létezik egy rakás sok demokrata, liberális ember, akinek egy része vasárnap templomba, míg másik része élményfürdőbe jár, harmadik része meg szőlőt kapál, kroszmotorozik, bámulja a tévét vagy tarokkozik. Vagy kiviszi a gyerekeit a Ligetbe. Vagy szvingerklubban élvez csoportosan, a sokadik kielégülésig. Vagy ugyanezt csinálja a lelkigyakorlaton egy másik, bár kétségtelenül mélyebb, tartalmasabb értelemben. Ámde szintén csoportosan. És meglehet, mind rendes ember: nem iszik, nem kártyázik, gyereket, asszonyt indokolatlanul nem veri.

Ez persze nem lesz egyszerű, ez a megmagyarázás, de nem látszik más út. Meg kell nekik magyarázni, mint a hülyegyerekeknek, hogy cseszhetjük régi dicsőségünk, hogy nem lesz ismét a mienk Trianon. Sőt ha így folytatjuk, nem hogy nem mi fedezzük fel a rák ellenszerét, de az inverz taknyot sem. Továbbá attól, hogy falhozbasszák néha dühükben a dzsojsztikot, még nem ad extraéletet a gép. A jó hír viszont, hogy közel a megoldás: ezt az uszkve kettő, esetleg háromszáz évet már térden állva is kibírjuk.

De szeretném jelezni: szopni azért szerencsére nem muszáj közben. Egyedül meg pláne: úgy amúgy sem az igazi.

Olvasom, az LMP nemet mond az Együtt 2014-hez való csatlakozásra, de bármilyen más típusú együttműködésre nyitott. Bármilyenre.

Az, hogy magát egy bornírt félmondattal kifejezni vélő alakulat (párt, hogyne) mit tekint „bármilyen más típusú” együttműködésnek, izgalmas felvetésekre ad okot: nem kizárt, hogy közös kirándulásokat szerveznének a Pilisbe, vagy szívesen összejárnának családostul barbekjúzni gyöngyöt fűzni, miközben kicserélik egymással a matricákat a lutraalbumhoz  – nos, nagyjából ilyen horderejű, bár kétségtelenül „más típusú” együttműködésről lehet szó, alighanem. Ez ugyanis a jelek szerint egy ilyen komolytalan bulipárt: mindent elmond a döntésük megfontoltságáról és érveik komolyságáról az a kijelentés, miszerint „az LMP nem köt választási együttműködést a jelenlegi parlamenti pártokkal, és olyan kormányban sem kíván részt venni, amelyet Magyarország valamelyik volt miniszterelnöke vezet.”

Ezek nagy, államférfiúi gondolatok. Sokan egyenesen a becsület, a tartás, mi több, az elvekhez való hősies ragaszkodás csalhatatlan jeleit fedezték fel bennük; és tökre igazuk is van (hogy kicsit szabórebekásra vegyem a figurát). Kicsit ront az okfejtés kanti szépségén, hogy ezen a gondolatmeneten végighaladva el lehet jutni odáig is, hogy nem mennek be olyan parlamentbe, amelybe jelenlegi parlamenti pártok is előfordulnak, sőt, nem vesznek fel képviselői honoráriumot a jelenlegi parlamenttől, mi több, nem szállnak fel olyan villamosra, amely a jelenlegi parlament előtt halad el. És egészen addig terjedően, vagy hogy stílusos legyek, addig bezárólag, amíg ki nem jelentik, hogy nem szarnak addig, amíg a jelenlegi pártok vagy a letűnt Magyarországnak bármely korábbi miniszterelnöke is szarni mer, mindez a magánügyük. Hősiesen beléjük fagy a saját szaruk, hát, van ilyen. Beöntés kérdése az egész: ennek kezelésére még a nemeladó magyar egészségügy is alkalmas, minden leromlottsága ellenére. Ámde.

A problémát megint, itt is ugyanaz jelenti, amit a jelek szerint a lehetmások minden lehetmásságuk ellenére sem képesek felfogni. Most persze az felfogoképességbeli zavar okait kutatva el lehetne hülyéskedni a szabórebekizmus hajszínén vagy a vágógáborizmusnak a helyes és gusztusos férfi arcszőrzetről vallott sajátos felfogásán, de a helyzet ennél komolyabb, így nincs helye a tréfának. Lassan mondom tehát, hogy a milelajosok is megértsék (és képesek legyenek esetleg szó szerint vissza is mondani másnap): nem attól lesz más a politika, hogy megmondjuk, kivel nem állunk szóba. Ez volt eddig, tudniillik. A nemszóbaállás politikája.

Mondok egy nagyon egyszerű, már-már schifferi egyszerűségű példát. Tegyük fel, hogy felkeres engem egy Hágáig körözött háborús bűnös, hóna alatt a kisebbik gyerekemmel, akit éppen most szedett le a magasfeszültségű vezeték villanypóznájáról, és köszöni szépen, igazán nincs mit. Ezen a ponton én nem azt fogom megbeszélni vele, hogy mi a véleménye az atomenergia azonnali, teljes és feltételek nélküli beszüntetéséről egészen az utolsó nyomorult higgsbozon felszámolásáig,  hanem megköszönöm neki. Mi több, leültetem akár erőszakkal is a verandára (óvatosan csak persze, mert lehet, Kalasnyikov is van nála), és belediktálok egy kupica házi cseresznyét meg egy pohár portugiesert. Indokolt esetben az sem kizárt, hogy asszony összedob gyorsan egy krumplis pogácsát, de persze csak ha van ideje megvárni a népirtó úrnak.

És miközben beszélgetünk, megkel a pogácsatészta. És lehet, hogy kölcsönösen szimpatikusnak találjuk egymást, felfedezünk egymásban közös vonásokat (hisz ki nem irtott már ki ajtórésbe fészkelt hangyabolyt kemotokszal), és ahogy telnek a percek, meg ahogy ürülnek a poharak, még az is meglehet, hogy a végén össze is barátkozunk.

Sőt, még az is kiderülhet, hogy ártatlan az az ember. Népirtásban, legalábbis.

De ez csak egy hasonlat, bár annak kétségtelenül elégé szélsőséges: én persze nem állítom, hogy a Bajnai Gordon háborús bűnös lenne, vagy hogy embergyereket rángatna le a tízezervoltról. De azt mindenesetre kizárhatjuk, hogy emberfejekkel lapdázna az égre. És ahhoz képest, hogy a sifferizmus jelenleg a statisztikai hibahatár támogatásával rendelkezik, az orbánizmus meg nem, ez meglehetősen fontos szempont. Sőt, kimondom: kövezzetek meg, de egy olyan országban, amelyben a legalapvetőbb emberi jogok sérülnek, amelyeket pirossegű elmeháborodottak és formátlanná hülyült diktátorok vezetnek úgy, hogy még a a lukasenkák is elismerően csettintenek reá, az a tény, hogy a Bajnai nem eszik embert, még az energiapazarlás és importfüggőség konzerválásánál vagy a devizahitel-krízis kialakulásánál és kezelésénél is fontosabb szempont. Nem beszélve a szárnyvonalak bezárásáról.

De persze, ahogy gondoljátok. Meglett volna esély, hogy elmolyoljatok ezen fontos szakpolitikai kérdésekről az új, demokratikus Parlamentben, 2014-ben. Jelenleg viszont csak abban bízhattok, hogy a simicskalajos érdekeltséget szerez a szélenergiában, vagy megvesz magának néhány szárnyvonalat, passzióból. Sőt, ha jól viselkedhettek, megengedi, hogy csináljatok rá úttörővonatot.

Illetve, beszélek összevissza: cserkészvonatot. Jobbközepeset, hadd szóljon.

(Tévedésből, sőt, véletlenül elfogtunk egy levelet. Bár ne tettük volna. A részletek alább.)

Tisztelt Faszlengetők!

Jöttök itt a lóvétokkal, meg a nyígással, hogy mit baszunk el folyamat jelleg. Agyatok nélkül jöttök ráadásul, kistáskák. Na, de mivel látszik, hogy gecire nem vagytok képben, vetítjük akkor, mi a stájsz. Hogy vágjátok. (Jó a dumánk, mi?! A Gyuri kapott Bélanapra egy Mini-Tini-Szótárt! Az interneten jött! Beszarás, mik vannak benne, ugye?)

A lényeg: kit érdekel, mi a fenntartható szerintetek. Ilyen dumával menjetek a jávorpalihoz, annak pünktlich ez a mániája. Hogy mi fenntartható, annak a magam részéről meg vagyok győződve róla, hogy mi az: az, hogy mi nyerjük a választást legközelebb is. És az fenntartható, mint a kurvaélet, basszátok szájba. (Ezt, hogy mármint basszátok szájba, ezt a Gyuri kérte, hogy írjam bele, bocs.) Mert hogy hogyne lenne fenntartható?! A Lali pénzével, meg a Gyuri eszével? Mit akarok mondani: a Lali pénzével meg a Lali pénzével? Még az után is fenntartható lesz, és nem kizárt, hogy az az után következőben is fenn lesz tartható. Azaz ti tulajdonképpen bekaphatjátok, méghozzá biszhundertundcvancig, stinkige Juden.

De persze ki tudja, mi lesz: én leszarom mindenesetre, abból nem lehet baj. Erre nem jöttetek rá eddig, zsidók: a hídon akkor kell beszarni, ha rájön az emberre. Nem érdemes előre görcsölni, hisz minek: hamarabb úgyse bújik ki a kis muki, ha nektek meg az kell, hogy a teszkó is építhessen nálunk völgyhidat, hát teszek rá, építsen. Tekintve azonban, hogy völgyhidat nálunk vagy a vegyépszer épít, vagy a közgép, kissé korlátosak a lehetőségeitek, ezt azért lássátok be.

De elárulok egy rohadt nagy titkot: nekem még az is mindegy, ha a teszkó épít fel valamit. Stadiont akár. Felcsúton akár. A nagyanyám sírjára akár. Leszarom. Építsen. Sőt: majd ha kiderül, hogy nem adtok pénzt a Lalinak, majd úgy lesz akkor, hogy hirtelen rájövök, hogy a Lali nem is akar pénzt. Hogy utálja, sőt, utálta az mindig is. Hogy hányik tőle, voltaképpen is. És ha még ennél is jobban is felbasztok, beleírattatom az alkotmányba valamelyik lófaszjóskámmal, hogy hányik tőle, mert hogy mindig is hányikált. Tehát ti adjátok a pénzt, mert én garanciát adtam. Nem tehettek mást. Európaiak vagytok, kisköcsögök. És itt basszátok el.

Jelzem: beadták a semjénék a buzitörvényt. Ki tudja, még meg is szavaztatom velük. De semeddig nem tart kitalálni egyébként valami extra szemetet a pofátokba: angolnyelv-tanulási adó, külföldremenési bírság, kólavásárlási illeték? Semeddig nem tart. Bepereltek? Visszavonom, bevezetem újra. Megint bepereltek? Megint visszavonom, megígérem, hogy soha többé, aztán megint bevezetem. Megszokjátok majd ti is, milyen az, ha egyszer valahol nem volt taggyűlés. Jogtechnikai anomália az egész kurva demokráciátok.

De bárhogyan is, egyet véssetek az eszetekbe: ha engem szívattok, tízmillió embert szívattok. Tízmillió európait méghozzá. Mínusz békemenet.

De azt a sok hülyét meg mondjuk ki nem szarja le.

Az, hogy ennek a magyarországnak a miniszterelnöke egy vidéki surmó, akik saját bevallása szerint jól-rosszul megtanult angolul, ám a jelek szerint eredeti foglalkozására nézvést megmaradt megyekettes fodbalistának, nem újdonság. Kérdés, mi következik ebből a döglött kutyákra nézvést?

De most tényleg: kinek jutna eszébe fejbe rúgni egy kutyát, akár döglött, akár nem? De ne szaladjunk ennyire előre: egyelőre csak annyi biztos, hogy a demokrácia a savas, kötött felcsúti talajon nem él meg, kornyadozik csak, ellentétben a fodballal, amely viszont virul. Sejthető továbbá, hogy a felcsútiak nagyon sok pálinkát főznek, és mivel a szarul tudnak angolul, más nyelven meg sehogyse tudnak, időnként felröppen annak lehetősége is, hogy exkommunista, saját fertelmes butaságukba csúnyán beleaszott némberek hülyeségeket beszéljenek a nyelvtanulás mechanizmusának kívánatos voltáról. Vagy bármi másról, a lényeg, hogy nettó hülyeség legyen. És ebből a szempontból tulajdonképpen örülnünk kellene, hogy a felcsútiak felesége, anyósa, fogorvosának bérmakeresztanyja nem volt orosztanárnő kislánykorában. Vagy eszkimó.

A nyelvtanulás egyébként boszorkányos dolog: észre se veszi az ember, és már beszél is, pedig még részben maga alá szarik, valamint fel kell vágni neki a rántott húst vasárnaponta, hisz még annyira hülye, hogy nem tud késsel-villával enni. Az persze, hogy oktatásért felelős államtitkárok maguk alá szarnak-e, vagy hogy tudnak-e önállóan rántott húst enni anélkül, hogy könyékig prézlisek és rizibizisek lennének, természetesen nem áll módunkban eldönteni. Azt viszont, hogy nem értenek a nyelvtanuláshoz, eldöntött tény: ők a főnökük seggének a nyalásához értenek, és ebből a szempontból számukra mindegy, hogy milyen kényszerű kompromisszumot kell meghozniuk: belépnek a Pártba, kilépnek a Pártból, belépnek a másikba, és így tovább, biszhundertundcvancig. A lényeg, hogy a szakmaiság ne zavarja meg őket: az, hogy egy oktatási államtitkár éppen az oktatáshoz nem ért, abból a szempontból mellékes körülmény, hogy gondosan elolvasott minden Beszédet, meghallgatott minden Krónikát és megtekintett minden tévéinterjút nem csak a blikkig meg a hajdúpéterig, de a jujponthuig bezárólag. Így működik a nemzet, mit akarok mondani, a Nemzet, és együtt ráadásul, akár csak a bikaszarban döngő legyek siserehada.

És ebből a szempontból okozott súlyos csalódást a nemzeti együttszarevésnek a bírói kar. A bírói kar ugyanis a vasalbertösszesen kívül elolvasott egy rakás más könyvet is, ami nem lenne baj, de ezek közös sajátsága, hogy „törvényköny”-re végződnek. Ez alapján pedig a gyurcsánydémon nem bűnös. De még az Ibolyka se. Sőt, szerintük ha valaki bizonyítottan égő benzinespalackokat kúrt a rendőrökhöz, akkor nem békés tüntető, tehát ne csodálkozzon, ha egyszer csak azt kell látnia, hogy nincs neki szeme. (Mert hogy ez a szemdolog valamiért nagyon fontos az elempétől a fideszen át a jobbikig terjedő jobboldali kontinensen. És igen, kontinensen. Az árok ásásán már túl vagyunk: a Mariana-árok is kutyafasza ahhoz képest, ami egy átlagos sifferbandi és hillerpityu között húzódik.)

De hát mindegy is. Az Európai Idióták legújabb kövérellenes kirohanása kellemetlen, de lényegtelen mellékkörülmény: legfeljebb majd beíratjuk az alkotmányba, hogy az Európai Unió Bírósága nem létezik, meg az angolul beszélők se vannak, tehát mi németül tanulunk, valamint Ugocsa non coronat. És ha egyszer benne van az alkotmányban, akkor azon csak a Velencei Bizottság tud fogást találni, de ha tudna is, azt viszont mi szintén gondosan leszarjuk.

Így megy ez: a kétharmad az kétharmad. Azzal mindent lehet. Főleg, ha kellően gyermekded az ember ahhoz, hogy élére állhasson a fülke-, klozett- vagy bármilyen másmilyen forradalomnak. Ebben az esetben kellően hülye, hogy elhiggye, a soha nem látott felhatalmazás egy olyan képességkártya, ami határtalan hatalmat kölcsönöz tulajdonosának. Így tehát ha holnaptól kitaláljuk, hogy az ultit négyen, sőt öten is lehet játszani, akkor az úgy is van. És tekintve, hogy az új tagokat mi nevezzük ki, és kilenc évre, és tekintve továbbá, hogy a játszók kétharmada bármikor úgy dönthet, hogy nekünk a piros ultihoz a nyolcas is elég a négy darab piros ász mellé, akkor az úgyis van. Mindebből következik, hogy durchmarshúszszáz, rebetli, fedáksári. És persze, va banque.

Csak nehogy kiderüljön, hogy az a döglött kutya csak alszik.

Nemcsak a lángokat oltják, de a gépkarabéllyal is tudniuk kell bánni ezentúl a tűzoltóknak – röpítette világgá a Blikk. Ez kétségkívül fontos információ minden lángoló, maradék részben viszont terroristák által elfoglalt toronyházban rekedt reménybeli túsz számára, ám a sajtóorgánum arról nem számolt be, hogy a lánglovagok mire gondolnak szex közben. Pedig fontos lehet.

Szögezzük le: az, hogy egy kedves, de egyebekben (férfiszemmel) ronda, szőrös, tagbaszakadt tűzoltó mire gondol szex közben, sőt, egyáltalán az, hogy bármilyen egyéb szabadidős tevékenysége során mire gondol egy tűzoltó, természetesen a magánügye neki.

Tűzoltónak egy baja, nagy baja

A bulvárlapok viszont olyanok, hogy szeretnek körüljárni minden számukra fontos témát alaposan akkor is, ha ahhoz nem hogy közük nincsen, de meglehetős tirpákság a legapróbb kísérletet tenni arra, hogy bármily csekély közük legyen hozzá. Ők ilyenek, ezért szeretjük őket: én például valószínűleg semmit sem tudnék Keleti Györgyiről, ha nem avatna be a bulvár élete egyes kalandos fordulataiba minduntalan. Engem persze a művésznő, vagy minek is nevezzem, szóval a micsodanéni micsodája és a micsodából fakadó egyéb gusztustalan izé nem érdekel, mivel elő nem fog fordulni akár egyszer is az életben, hogy azon múljon bármi is, hogy ő most akkor egy micsoda az én számomra, de mégsem tudom kikerülni, hogy ne értesüljek róla, ma éppen mi a baja őneki.

Nincsen három élete, élete

Ugyanígy olvasom tehát szintén a Blikkben, rögtön a keletigyörgyis széttárt pumák szomszédságában, hogy egyrészt kiírják a sorozatból a Kingát, ami nagy érvágás minden, a legvadabb guminőket meghazudtoló mimikával rendelkező nőkre gerjedő férfitársam számára, másrészt viszont ugye lőni tanítja a belügy a tűzoltásra és egyéb, döntően életmentésre szakosodott szakembereinket. Most ezen a ponton az ember nyilván nevetve továbblapoz, részint azért, hátha újabb kedvező pinákra bukkan a következő oldalakon, részint meg azért, mert ekkora marhaságot, hogy egy tűzoltónak pont egy négykilós gépkarabély hiányozzon ahhoz, hogy élete kockáztatásával kimentsen bárkit is a lángok közül, még nem látott. Mert persze nem lehet kizárni, hogy a lángoló épületben, a vörösen izzó gázpalackok közül éppen két vérszomjas bankrabló, vagy akár állig felfegyverzett tálib egység ugrik ki azon feltett szándékkal, hogy megakadályozza a tűzoltót abban, hogy mentse nyomorult irhámat, azért erre nem fogadnék nagyobb összegben. De hát mit tudom én, vagyok én egy belügyminisztérium?

Egyiket a pártnak adja

Felteszem tehát, hogy bennem a hiba: igen, a Kinga terhes, a keletigyörgyi kurva, a tűzoltó meg innentől szabadidejében lövöldözni fog tetszőleges gyújtogatókra, hogy a fenébe ne. Hisz erről, felteszem, nem más, mint a párt maga, azaz orbán viktor döntött, méghozzá személyesen az ő választott minisztere által. Két nap múlva eszerint a nemzet gabikája vagy petikéje, illetve újabban girószászandráskája élőegyenesben fogja elmagyarázni az összes csatornán, hogy a nemzeti együttműködés kormánya éppen hogy a zemberek érdekében hozta meg fenti döntését. A tűzoltók ugyanis, mint tudjuk, eddig az elmúltnyócév mindenbűne következtében védtelenül álltak a baleseti mentés során gépjárművükbe szorult, ott fejetlenül fegyvert ragadó, de egyebekben is fejvesztett halottak előtt, ám a nemzetiegyüttblabla kormány a magánnyugdíjpénztárak, a devizahitelesek, meg a hatvankét év fölötti bírók (stb.) után megvédi a tűzoltókat is most már. Olyannyira, hogy kapnak fokhagymát is, hátha felismerhetetlenségig összeégett, mindazonáltal még mindig vámpír áldozatokkal kerülnek szembe. Hisz belátható, hogy nem tartható tovább, hogy a tűzoltók védtelenül nézzenek szembe az alvilág teremtményeivel a zord 68-as főút kietlen kellős közepén.

Másikat babája kapja

Így megy ez. Álmodik valaki valami eszement baromságot valamely zorbánfarmon, és a hibridek megszavazzák vagy végrehajtják: mindegy, a lényeg, hogy értelem nélkül teszik. Eladjuk a diktátornak a baltás gyilkost? Külföldiek állampolgárságot vásárolhatnak a magyarországon? Tízmilliós traktort vesz a parlament? Választhatóvá teszik a lottószámokat? Államosítják a meteorológiát? Hogyne, persze, emberünk fel se néz nyomógombizgatás közben a Blikkből (vagy a magyarnemzetből, tökmindegy), hisz abban a virtuális magánvilágban, ahol az ő magyarországa földrajzi elhelyezkedése miatt Észak-Amerika, EU és Ázsia erőcentrumában egyaránt benne van, majd pont az okozzon gondot, hogy úgy csukjuk be az ablakot az ország fölött, hogy csak az állami meteorológia lásson ki rajta, a magán meg nehogy. Fortocska, teccikérteni.

A harmadikkal egy a fegyvere

Ez tehát a cél: annyi hülyeséget kitalálni minden napra, hogy az a hülyeség már fel se tűnjön, hogy a minap elvették az egyik alkotmányos alapjogunkat. Mert annak se volt semmi értelme, leszámítva, hogy ettől remélnek győzni nem csak 2014-ben, 20014-ben is. Az, hogy mostantól kevesebb jogunk van, mint a határon túli magyarnak, vagy hogy mostantól olyan adatot is nyilván tarthat rólunk a tűzoltóállam, amihez semmi köze (a választási hajlandóságunkat), hogy értelmetlen, mert eddig is nyilván volt tartva mindenki és a csalást sem lehet ezzel kiszűrni: tökmindegy. A lényeg, hogy a sok eszement, idióta faszság, a felfüggesztett győzike és gyermekét erőszakkal szoptató bálintantónia, kedvenc bulvárlapjának szobrot állító polgármester között legközelebb már fel se tűnjön, hogy megszavazták, hogy most már csak regisztrált fideszkádéenpé-tagok jogosultak szavazni, de ők is csak akkor, ha farkukon rózsaszín masnival, egyebekben viszont meztelenül járulnak a Duna jegén felállított Főszerszám oltára elé, békaügetésben. Mert lehet, hogy most ezen nevetünk, de semmi garancia rá, hogy nem lesz bevezetve jövőre. El leszünk hülyítve, végleg: addig sokkolnak, amíg már nem fáj. Már ha hagyjuk.

(Apropó: a kettővel előző bekezdésben elrejtettem egy hírcsárdás álhírt. Fogadok, hogy nem vettétek észre!)

Az úgy volt, hogy a lányom, mint minden hat éves kislány, macskamániás, tehát születésnapjára egy macskát kapott ajándékba.

Egy ilyen fekete, zöldessárgás szemű kis mocskot (utálom a kis dögöt, hogyne), és persze kandúrt. Kandúrt, ugyanis tulajdonképpen volt nekünk már a ház körül egyszerre tizenhat macska is, és ha agyonvernek, akkor se mondom meg, mennyi volt az ivartalanításuk. Mert szégyellem, tudniillik. Úgyhogy elég volt: kandúr legalább nem hozza haza a kismacskát, az asszonyt, egyéb nemi betegséget. Megoldja a szomszédban a törzsfejlődés rá eső részét. Mint minden rendes férfi.

A macska egyébként eleinte teljesen macskaszerűen viselkedett, azaz miákolt, dorombolt, meg összehugyozott mindent, valamint a feleségem kilátásba helyezte, hogy elválik tőlem, ha nem vágom ki azt a büdös dögöt a francba. Tehát macska volt, kétségtelen. Én viszont egy gyáva típusú férj vagyok, tehát kitettem – igaz, próbaképpen egyelőre csak egy kicsit, akkor is csak az ajtó elé, a verandára mintegy, gondosan bebugyolálva, hogy meg ne fázzon abban a tizenhat fokos hidegben. Hadd szokja a szerencsétlen a kíméletlen rögvalót: hisz engem is elzavartak az óvodába négyévesen, aztán tessék, mégse haltam bele.

Namármost: az a selymes szőrű, csillogó szemű kis rohadék (akit utálok persze, rettentően), már ebbe is kicsi híján belehalt: amikor végre visszaszökhetett, napokig ki sem mozdult a lányom ágya alól, még enni se. Sőt, szarni se, meg hugyozni se. Utóbbi ugyan kedvező hírnek bizonyult, mégsem reménykedtünk az együttlakás konfliktusainak ilyetén formán történő végső megoldásában, valamint mivel mindenféle tályogok lepték el a száját belülről, tovább ún. gennyes orrfolyása is lett (ami nem jó jel, már amennyiben a büdös, mindent összehugyozó, szőrös kis dögök túlélési esélyeivel kapcsolatban azt nevezzük jó hírnek, ha nem döglenek meg), elvittük az orvoshoz. És ott találkoztunk a Morgóval.

A Morgó egy böszme nagy, gyáva kuvasz volt, akihez egy hatvanpáréves nyugdíjas bácsi volt rendkívül gondosan hozzárögzítve. Ez a bácsi szemlátomást halálfélelemben tette meg a mintegy száznegyven méteres utat a családi házától az állatorvosi rendelőig, méghozzá kocsival – és, valljuk meg, ez utóbbi hatvanpárévesen keményebb, mint a cigánysorról eljutni az orvosira. A bácsi egyébként a gépjármű értelmetlenségi fokát alapul véve (azaz: mijafasznak ennek egy ilyen komoly verda, a rózsadombra meg pláne minek) szép, mi több, tisztességes nyugdíjjal lehetett eleresztve. De nem ez a lényeg, azaz nem az, hogy a bácsi nem az a kimondott, csirkefarhátra száműzött potenciális szanyiszavazó volt, hanem hogy hamar egyértelművé vált, hogy előző nap érkezett, és nem is akárhonnan, de gerádeausz a békemenetről.

Most persze mondhatjátok, hogy persze, megint ez a kurva politika, valamint hogy honnan tudom, hogy honnan jött, én, a büdös zsidaja meg főleg honnan tudom. (Hisz mit lehet tudni: apai nagyanyámnak gyanúsan nagy orra volt.) De én, bár jóllehet, ebben a pillanatban tényleg csak egy nagybeteg, reszkető kiscicát szorongattam a kezemben (utálom a dögöt, nem tudom, mondtam-e) teljesen politikamentesen, arról mégsem tehetek, hogy a bácsi azonnal rátért a lényegre. Méghozzá az idős, félig megsiketült vénemberek hangerejével tért rá. Mert hisz miután bevonszolta Morgót a rendelőbe (aki eleinte egyáltalán, később semmilyen formában nem kívánta ezt), nagyjából tizenhat másodperc után üvöltve közölte, hogy élete legszebb élménye volt a menet, mint ötvenhatban, amikor ő ugyan még csak gyerek volt, és nem is Pesten lakott, de integettek az emberek a házak ablakából Pesten biztos, és hogy milyen csodálatos is ez, együttmenni a viktorért, meg a szabadságért (de legalábbis a viktorért), és hogy most már minden sokkal szebb lesz, bár igaz, hogy nem eszik, meg csip is kéne neki.

Mármint a Morgónak. Aki egyébként nagyon okos kutya, és olyan okosan néz. Csak a cigányokat nem bírja. De tényleg, higgye el, doktor úr, ha szembejönnek, mindig olyan gonoszul néz rájuk.

Namármost: hogy cigányügyben (mármint lungodromi értelemben vett cigányügyben), pláne mikrocsipfronton mi a békemenetileg egységes álláspont (különös tekintettel a cigányok mikrocsipekkel való ellátottságának megkívánt mértékére), azt én nem tudhatom, hiszen alkatilag alkalmatlan lévén (tudniillik szokok gondolkodni), nem férhettem be a bencsiksorba. További hibám, hogy csak rendkívül hamisan tudom elénekelni a ment a hűtlen nehéz szívvelt, és nem raboltak el az ufók sem, és azt sem gondolom, hogy az uniónak amiatt a hülye demokráciája miatt, meg a strukturálisalapnak csúfolt könyöradománya miatt, meg az undorító szabadságmániája miatt meg kellene fizetnie bármiért is. Azt is csak igen nehezen, szinte csak testi kényszer alkalmazása mellett ismerném el, hogy a valamikori megélhetési komcsi, de továbbra is megélhetési újságíróbarom és a szabadelvűnek nem elég tehetségesnek mutatkozó félnácibarom mögött masírozni a legszebb élmény, ami érhet ebben az életben. Főleg az után, hogy olvastam a Goethét, a Kafkát, meg a Thomas Mannt is. (Akik viszont tényleg gyanúsan tehetséges egy zsidók, mind egy szálig, el kell ismerni.)

Azt viszont határozottan gondolom, hogy amíg Morgó és gazdája (de főleg a gazdája) ki nem pusztul ebből az országból, itt lószar sem lesz. Mert igaz, utána is legfeljebb lószar, ha lesz, de legalább nem kétharmadban, csak legfeljebb felerészben lesz lószar, azaz csak abban a mértékben borítják az országot a vakhitben, butaságban, gyávaságban és gonoszságban megőszült, vagy abba épp beleőszülni készülő lószargyártó kisiparosok. Tudniillik azok, akiknek csak annyit kell mondani, hogy ez itt a szénatér, és te most itten elmész erre, ami az alkotmányutca, de amellyel te mit sem törődsz, és íme, az meg a kosuttér. Ami meg közte van, az a buda, a pest, meg a többi zsidó, de nekünk egy a jelszónk, a tartós béke, tehát te örülsz most szerfelett. És harcolsz, te drága, ostoba barátom, az utolsó töltényig. Valamint no pasarán, adjon az isten, és kitartás, meg szabadság, elvtársak.

Másképpen: uszkve negyven, negyvenöt év tehát, és kihal az utolsó barom is, aki akkor született, amikor nem lehetett szabadnak lenni, és most, utólag, ebbe belegondolva úgy gondolja, hogy most meg már minek. És a gyerekeinek is minek. Meg a gyerekei gyerekeinek is minek. Hisz árad ránk a turulvére, mint a kurvaélet.

Ja, mit akarok mondani: a cica egyébként jobban van.

Van egy film, sokan ismerhetik, hiszen a Vadnyugaton játszódik (dacára annak, hogy japán). Hét rosszarcú fegyveres próbál megvédeni benne egy falut egy rablóbandától, és bár nagyobbik részük belehal a dologba, kisebbik részük még rosszabbul jár.

 Lehetne azt is, hogy most már mindig

Mert, ugye, úgy szokott ez lenni, hogy csak úgy, jönnek ezek a rablóbandák. A derült égből, tudniillik. Mármint az amerikai filmekben szokott az így lenni, mert az amerikaiak szeretik kissé habcsókosítani, tündibündisíteni, sogar túlantropomorfizálni a világot: a méhecskék náluk emberekkel beszélgetnek (és rögtön angolul, hogyne), az idegenek számítógépeit földi vírusokkal simán tönkre lehet tenni, és a rablóvezérek is csak úgy érkeznek, kvázi, nőnek kifele a földből. És anélkül, hogy akárki rendes ember kicsit korábban, akár jelzésképpen is, de odaszart volna. (Sőt, a rendes emberek nem is szarnak, különben se). De mi, nem rendes emberek azonban tudjuk, hogy a rablóvezérek jelentős részét a népharag, rosszabb esetben a népakarat emelte rablóvezérré, mi több, formálta, gyúrta enkezével, saját, még meleg sarából. Ezt másképp úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a nép, az istenadta nép adott felhatalmazást (utóbbi esetben rögtön kétharmadost) a rablóvezérnek, hogy essen neki, és rabolja őt meg nagyon, de nagyon. Akár egymás után többször is. Csúnya, gonosz, rossz Essneki.

Egy öltönyös figura fogja a pénzünk

Persze a nép hülye, és nemhogy kollektíve, de egyedileg is vajmi kevés esze van. Fényesen igazolja ezt rögtön az a tény, hogy tizenhat cigányt nem ismer az átlagmagyar személyesen, akik legrosszabb esetben is csak néhány ezrest vesznek ki a zsebéből évente, de meg van győződve róla, hogy ha nem leszünk gyarmat, nem lesznek cigányok se. Vagyishogy személyes tehetségtelensége, alkoholizmussal kevert mélymagyar depressziója és agressziója (igen, így együtt; ez egyébként világszabadalom) és az a bámulatos képessége, hogy gondolkodni nem szok, ehelyett inkább kinevez maga fölé egy apucit, aki majd megmondja okosan, merre a mennyi, szóval ezek mindegyüttesen káprázatos pontossággal kijelölik számára azt a feladathalmazt, miszerint minden zsidó (komcsi, orbánista, libsi, cigány, eubürokrata, undzovejter) dögöljön meg. Ez ugyan nem konkréten az ő feladata, mármint hogy a másik dögöljön meg, de ebben az esetben meg ki lehet hívni a véberlacit a csőgörénnyel, és kitakarítja a faluból a mocskot.

És leszámítva a görcsöt a kézben

Ezért van az, hogy az átlátszó szerint a Bajnai oligarcha, amivel még jobban is járt, mert a vastagbőr szerint simán csak rohadjon meg. Nem beszélve a feszt emlúltnyolcévező juhászról, sifferről, vagy a saját árnyékain (tudniillik nem csak azon, amelyik a sajátjuk, de azon se, amelyiket rájuk vetített a népharag) túllépni nem csak nem tudó, de nem is akaró maszoposokról, dékásokról. És akkor még az elempé és csatolt részei, a mindentől, még a saját bélműködésétől is független akármilyenoldali értelmiségieket már ne is említsem: ők nem szarnak, dehogy. És ezért van az is, hogy amikor a szolidaritás honlapján kiderült, hogy a millára akarok menni, kibasztak a felajánlott igniszemmel együtt. Rohadjak meg, minek akarok segíteni: hát, ennyit a hét mesterlövészről.

És ezért csinálunk mindent, egy pohár szeszért

Én tehát a továbbiakban iszok egyet a kedves, részben összejuhászodott, gyertyafényes pesti értelmiség kedves egészségére és drukkolok a szolidaritás dühödt nyugdíjasainak is, hogy jól megveressék magukat. (Nem fogják.) Másfél év múlva úgyis a viktorra szavaz, aki komolyan gondolja, hogy érdemes szavazni ebben az országban: a diktatúra tehát marad, mert fokozott igény van rá, és majd a békéért harcoló bencsikmenet is igazolni fogja, hogy a gazdaság felpörgetését legjobban a közmunka, és nem a hitelezés vagy a beáramló működő tőke segíti elő. Továbbá a pekidzs, a junó, meg a szimplisziti. Meg is érdemlitek egymást: sok boldog különtüntetést kívánok, biszhundertundcvancig.

Az újság megírja, hogy csodálatos

Majd megolvasom a híradóban, hogy mi volt. Illetve, hogy mi nem volt. Marháskodni viszont meg nem érek rá: fel kell ásnom a szőlőt, drága barátaim. Mert magamon kívánom kezdeni a munkaalapú társadalmat, és különben is: nem tudom, mondtam-e, de egy rakás béna, gerinctelen, haszonleső szarházi miatt, aki képtelen volt végezni a munkáját, lecserélték a komplett munkahelyemet fürge diákmunkásokra a minap. Jelenleg tehát munkát keresek, így nem tehetem meg, hogy kizárjam ennek az országnak a legnagyobb munkáltatóját, a kormányt holmi félreértelmezett, hasztalan, esztelen forradalmárkodás miatt. Így hát ha nektek nem fontos, én se lihegem túl a dolgot: forradalom bizonytalan időkre elhalasztva.

Na, mennyire őszintén tudok élni, mi?

Új lakcímbejelentési rendelettel próbálta három éve elejét venni Miskolc annak, hogy a régi panellakóknak nem tetsző emberek költözzenek be a városba. Hat négyzetméterben húzták meg az egy főre eső lakrész minimális méretét. Olyan lakásba, ahol ennél kisebb lenne a hely, nem lehet bejelentkezni, aki pedig nincs bejelentve oda, ahol lakik, bármikor tízezrekre bírságolható. (index.hu)

Fontos dolgok ezek. Tulajdonképpen nem is értem, miért is lehetne a magyar embernek bejelentkezni az akárhova. Mert szavazni akarni bejelentkezni, az rendben van, oda nyilván bejelentkezel, meg elmész, meg szavazol a hazafias népfront, mit akarok mondani, a fideszkádéenpé egyik jelöltjére, és mire hazaérsz, kész a krumplileves. Meg a magyarországalakú rántotthús, koviubival. Anya már bontja a sört is, ne hergeld magad, Papa.

De a lakás, az más. A hat négyzetméter az hat négyzetméter, azzal nem lehet vitatkozni, azt nem lehet variálni, és azzal csalni is felettébb valószínűtlen. Hat négyzetméteren még a simicska is éhen halna. A hat négyzetméter egy elég konkrét dolog: abba éppen belefér egy ágy, egy tévé, egy íróasztal (vagy esztergapad), és még közben is el lehet férni, ha mondjuk szüksége rá lenne az embernek igen gyorsan, hogy elférjen. Mert a klozett mondjuk már nem fér bele, de a folyosóig el lehet baktatnia mindenkinek. Munkaalapú társadalom. Fürdeni meg minek, attól nem lesz kisebb az államadósság mértéke.

De a lényeg: fogja az ember a droidot, a droid meg fogja a colsotokot, és megnézi, megvan-e a hat négyzetmétere a büdösprolinak. (Vagy cigánynak, ugyanaz. A lényeg, hogy ne tudja teljesen igénybe venni a gyermekek után járó adókedvezményt. Ezt persze a proli nem látja át, így ügyesebben tudja utálni a cigánymocskot. És ez a lényeg.) A hat négyzetméter tehát kemény dolog, nem lehet vele vitázni, nem lehet erre-arra módosítani, mint holmi költségvetést vagy alkotmányt. Ez nem olyan, mint a költségvetés tervezett hiánya, különös tekintettel a matematikára és más ilyen angolszász dolgokra. Package, you know. Ezt egyetlen, abszolút értelemben vett colstokkal meg lehet mérni, és ha nem stimmel, ki lehet baszni a hóra a büdös cigánymocskot. (Prolit, undzovejter.)

Vagy meg is lehet bírságolni. Ami jobb, mert az a tíz ezer forint, amit kivetettünk a szemét ötnégyzetméteresre, majdnem meghaladja a tizedét annak, amibe az egész bírságolási folyamat, mint olyan, került. Már ha befolyna az a tízezer forint, és nem költözne két tömbbel arrébb a szemét bírsághalmozója, hogy aztán ott ne fizesse ki, a következőt se. Mert mi a faszból fizetné ki. Ilyenek ezek mind. Basszák csak világra a férgeket, munka meg semmi. Négyzetméter is alig.

Ilyenek ezek mind. Mindenki szerint ilyenek. A volt szocialista polgármester, a mostani nemszocialista félnáci polgármester, de a jövőbeli nemszocialista náci szerint is ilyenek. Sőt, ilyenek a magyar lakosság kilencvenöt százaléka szerint is, már amennyiben eltekintünk a magyar lakosság azon részétől, amely nem cigány. És ha hihetünk a jelenlegi ellenzék összefogásának erejében, ez most már így is marad. Pedig egyenként nem fogunk győzni. Csak összefogva.

Package, you know.

Jelenleg viszont sokak szerint túl sok az angolszász eredetű dolog ebben az országban. Kezdődött a magánnyugdíjjal, de gyorsan kiderült, van itt más is. Mint a közgazdaságtan. A demokrácia. Szabad sajtó. Alkotmány. Bíróság. Alkotmánybíróság. Egyenlő, titkos és szabad választások, választói névjegyzék alapján. Sőt, a lakcímnyilvántartás, mint bolsevista trükk. Eltöröljük azt is.

És akkor majd lakhatunk akár három négyzetméteren is. Ujjé.

Most, hogy Dunatökömtudja után Sopront is ideiglenesen szocialistává nevezte ki a népharag és a Bajnai is előbújt a barlangjából, ideje lenne elgondolkodni minden rendes kommunistának (ez a nem fideszes, magyarul), hogy mi lesz.

Illene ugyanis tudni már végre, kire is szavazzunk.

Halló tessék, tudakozó

Persze ha a majdnembörtönnel és látványéhenhalással kis híján boldoggá avatott Ferenc intencióin indulunk útnak, könnyen bajba keveredhetünk. Ferenc ugyanis álmot látott, és ebben az álomban a Gordon megvetően taszította el magától a népet október 23-án. Megbomlott emberünk, ez nem kétséges, de nem ez a lényeg. A lényeg, hogy amennyiben a Gordon mégse megy el október 23-án a szabadsajtóútra, hanem az egykori Vörös Csillag, ma Szende Szegfű borozó különtermében tart performanszot annak a tizenhat vérszomjas nyugdíjasnak, akit a dékápárt vagy a szocpárt mozgósítani tudna a nagy eseményre, az elegendő-e a demokrácia visszaállításához. Mert tudjuk persze, hogy a teliszavalasszal súlyosbított piszkostizenkettő is sikerrel irtotta a nácikat, de Győző bácsiról és Margitkáról azért ezt nem tudjuk elképzelni. És nem azért, mert nem eléggé piszkosak.

Van nálatok

Létezik ugyanakkor az a probléma, hogy a nevezett legnagyobb ellenzéki erő továbbra se képes semmi átütő erőt felmutatni a szuperhősbizniszben. Mert puchlászló ide vagy oda, mi innen nem látjuk, hogy szakálltalanított mesterháziakkal és idegméreggel zombivá varázsolt lendvaiildikkel hatékonyan lehetne síkra szállni akár csak egy szíjgyártópeti ellenében is. Aki pedig, lássuk be, a maga tündéri butaságával kevert gátlástalanságával együtt sem éppen emelt szint. Hiszen hozhatnánk példának a Blikkel felfegyverzett Rikkancstónit is.

Csoportvezetőt kérek

Mindezek ellenére van ez a csoport (nevezzük őket rejtőzködő nyugdíjasoknak), és ez minden zavarbaejtő mumifikáltsága ellenére szavazóbázissal is rendelkezik. Tény persze, hogy ez a bázis jelenleg a fejetlenül ide-oda rohangászó baromfiakhoz hasonlatos, viszont ellenben a bátor soproni (dunatökömtudjai stb.) harminckettővel, aki az íven az elempét hozná ki győztesnek, legalább van. És ez bármennyire szerfelett bosszantja is a sifferbandit, azt el kell ismerni, hogy ennek a sok fejetlen lábasjószágnak továbbra is meg lehet mondani, hogy Győző bácsi, jelenleg a Gordon a preferált a pártvonalon.

Bejelentkezel vagy nem jelentkezel?

És hát, tetszik vagy nem tetszik, jelenleg ez a realitás. Gyenge, romkocsmában merengő bölcsészszívünkkel persze megértjük, hogy ez a lehetmásizmus újabb kudarcát jelenti, de a lelkünk mélyén kucorgó panelproli meg arra hajlik, hogy azt mondassa ki velünk: annál szarabb ez a lehetmásizmusra nézvést. Mert nyilván meg lehet próbálni felépíteni a jövő környezettudatos és egyéb módon családigazdaságosított társadalmát pusztán kedves szabórebekákra támaszkodva, de majd amikor rá kell kötni a budit a csatornára, én mégis inkább szólok a véberlacinak. Mert ő minden tőrölmetszettsége és zöldidegen társadalomképe ellenére vízvezetékszerelő. Ami a szabórebekáról nem mondható el.

Nincs értelme

Meg lehet tehát próbálni a statisztikai hibahatáron mozgó támogatottsággal is ragaszkodni a lehetmáshoz, de mégis inkább jobb, ha most nem annyira a puchlaci milliárdjait feszegetjük. Sikerült a patásgyurcsányt leválasztani a népről (illetve ő választja le magát folyamatosan, mindegy), elégedjünk meg ezzel. Nem lehet mindent.

De szerencsére nem is kell. Bőven elég lesz a minden kétharmada is 2014-ben.

A lenti videó végén egy kisfiút az álmairól kérdezi a kíváncsi riporter. Hogy mi akar lenni, hogy „mi leszel, ha nagy leszel”. A kisfiú hegesztő akar lenni. Vagy focista. De mégis inkább hegesztő.

(Videó letölthető innen.)

A kisfiú hatodikos elemista, bevallása szerint közepes tanuló, bár vannak azért kettesei is. Az interjú során rögzítésre került továbbá, hogy cigány.

A kisfiú nem tudja, hogy annak az esélye, hogy egy cigánygyerek megjelenjen a középfokú oktatásban, harmincnyolc százalék. (Forrás innen.) Nem épp esélytelen tehát, hogy ő is hegesztő lesz, de alaposan bele kell húznia, ha el akarja érni élete nagy álmát, a villamos ívhegesztést.

Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de érdemes tudni, hogy villamos ívhegesztéskor ív keletkezik, amely az egyik anyagot az ív keletkezési helyén megömleszti. Ezzel ívet lehet húzni, amelynek hőhatása az összeolvasztandó darab szélét megolvasztja. A pálca lecsepegő ömledéke szolgál a varrat feltöltésére, így a két matéria együvé válik. (Bővebben: wiki.)

Erről persze a fenti videó végén szereplő kisfiú mit se tud. Ő annyit tud, hogy ő nem tanulhat együtt a „magyarokkal”, mert ő cigány, és különben is, egyelőre sanszos ez a hegesztés-dolog is, mert ahhoz sokat kell tanulni, hogy igazi hegesztő legyen az emberből.

Nem, nem agysebész, nem elméleti fizikus. Hegesztő.

A fenti videón szereplő kisfiú feltehetően azt sem tudja, mit csinál egy agysebész, és mit sem tud a Higgs-bozonról se. Látott viszont már embereket hegeszteni, és, gondolom, azóta is vágyakozóan gondol vissza rájuk, a szutykos férfiakra, akik fejükön azzal a tuti maszkkal varrják azokat a nagy, durva fémeket. Nem beszélve a cirpelő hangról, meg a vakító világosságról.

Gyönyörű.

A kisfiú nem lesz hegesztő. Kettő az egyhez merem fogadni, hogy tíz év múlva is ugyanott fogja gyűjtögetni a tűzifát, a színesfémet, a szomszéd faluból a tyúkokat: igen, lopni fog. És a kisfiú nem lesz agysebész sem. Mert ahhoz, hogy agysebész legyen, a jelenlegi felsőoktatás-politika szerint tízmilliós hitelt kell felvennie, hogy majd egy lerohadt, szarral és gennyel és szegénységgel összekent, állami magyar kórházban kelljen lehúznia legalább tizenkét évet, és mindezt alig többért, mint a minimálbér. És csak aztán mehet külföldre, ahol megbecsülik.

De persze csak akkor, ha nem cigány. Mert ha cigány, ennek az esélye már a statisztikailag nem kifejezhető tartományokban mozog.

Annak az esélye, hogy 2014-ben elzavarjuk ezt a gonosz, tehetségtelen, arrogáns gengszterbandát, szintén csekély. Hiszen átírták a térképeket, egypártosították az választási gittegyleteket kilenc évre,  egyfordulósították és részvételiküszöbtelenít